Nem hiszek a művészet központosításában – Yonderboi-interjú

Eleinte jobban ismerték külföldön, mint itthon. Ifj. Fogarasi László, azaz Yonderboi fiatalon robbant be a zenei köztudatba, és bár az elmúlt tizenöt évben mindössze három sorlemez jelent meg neve alatt, munkái kikerülhetetlenek, figyelemreméltók mindazok számára, akik el is mélyednek vagy akár csak érintik az elektronikus zenei világot.

D+SZ: Nemrég aranyat nyert egy, a Vodafone által készített, 2012-es marketingkampány a cannes-i MIDEM marketing versenyén: te raktad össze beküldött hangmozaikokból az „ország dalát”. Mi volt pontosan a kampány vállalása, szándéka?
Yonderboi: Szerintem a legjobb vonása, hogy a reklámok nagy részével ellentétben nemcsak zúdította magát a nézőkre, hanem itt valóban történt-készült valami érdekes, ráadásul közösen. És szerencsére jó sokan részt is vettek a játékban, ettől lett igazán izgalmas az egész projekt.

Yonderboi_Yonderboi

D+SZ: Mondhatjuk, hogy rejtőzködő zenész vagy: nagyon ügyelsz arra, hol jelensz meg és mikor, a kampány kapcsán mégis gyakran láttunk plakáton, reklámban. Mi volt a legvonzóbb ebben a felkérésben, azon kívül, hogy nagy játéktérrel, komoly mennyiségű hangalapanyaggal kecsegtetett?
Y: Talán az volt a legvonzóbb a feladatban, hogy ilyesmit még sosem csináltam korábban. Az alapkoncepciót is elég érdekesnek és rugalmasnak találtam ahhoz, hogy belevágjak. Döntő fontosságú volt az is, hogy kreatív szempontból is abszolút nyitottak voltak az ötleteimre, tehát valódi együttműködés született, nem csak bábuként ültem bele egy kész koncepcióba.

D+SZ: Volt-e olyan szándék, akár a megrendelő, akár a te részedről, hogy valami sajátosan magyar dolgot mindenképp belecsempésszetek? Számításba vettétek-e a nemzetközi megmérettetést?
Y: Természetesen mindannyian fontosnak tartottuk, hogy az országra jellemző hangok és helyszínek is felbukkanjanak, ez volt az ötlet egyik alapja. Én személy szerint azt a vonalat képviseltem, hogy lehetőleg ne az unásig ismert, turistás közhelyeket használjuk, hanem próbáljunk meg egy mai, modernebb képet megragadni az országról. A végeredményt nézve szerintem ez sikerült. Külföldi ismerősökön is teszteltem a filmeket, és többen kiemelték, hogy új és érdekes dolgokat tudtak így meg az országról.

D+SZ: A rólad kialakult kép része: kis faluból származol, mégis Európa nyugati felén aratsz sikereket, és ismertebb vagy ott, mint itthon. Szándékos tervezés és ambíció eredménye ez, vagy csak egyszerűen erre vezetett, vezet az utad?
Y: Utólag visszatekintve könnyen tűnhetek céltudatosnak, főleg ha valamit sikerül is elérni. A valósághoz viszont az áll a legközelebb, hogy körülbelül 14 éves korom óta elég tudatosan vágytam és készültem erre a pályára, de hogy így is alakuljon, ahhoz nagyon sok szerencsére is szükségem volt.

D+SZ: Sok helyen olvastam, hogy körülbelül 13 éves korodtól foglalkozol zenével, a Commodore 64-eseden kezdted. Hogy emlékszel erre az időszakra, csak úgy kipattant a fejedből, hogy szórakozz a hangokkal?
Y: A C64-korszak körülbelül hattól tizenkét éves koromig tartott: akkor még a zene csak egy volt számomra a többi számítógépes program közül. Egyaránt érdekeltek a játékok, az akkori kezdetleges zene- és rajzprogramok is. Tizenhárom évesen kaptam meg az első PC-met, amit szintén mindenre használtam eleinte, aztán fokozatosan a zeneszerkesztők lettek a legtöbbet futtatott programok. Az utóbbi két-három évben fotós és filmes szoftverekkel is egyre több időt töltök, remek kiegészítői a zenélésnek.

D+SZ: Már egész fiatalon komoly sikereket értél el. Van jelentősége az életkornak abból a szempontból, hogy mennyire kreatív, nyitott egy művész? Szerinted kell-e tapasztalat, tanulás vagy szakmai indíttatás ahhoz, hogy kiteljesedjen egy zenei tehetség?
Y: Egy ilyen kérdésben nagyon nehéz általános törvényszerűségeket megfogalmazni, hiszen nincs semmiféle recept egy remekműre, minden alkotó teljesen más háttérrel rendelkezik, más motor hajtja. És a végeredmény szempontjából is tökéletesen mindegy, hogy ki hogyan jut el oda. Ugyanúgy születnek fantasztikus dalok konzervatóriumot végzett és autodidakta szerzőktől is, valamint van, aki fiatalon és van, aki idősebb korban alkot jelentősebb dolgokat. Ha csak a saját esetemet nézem, akkor én mindenképp a naiv, autodidakta táborhoz tartozom, a mai napig szeretek mindent magamnak felfedezni és a saját orromat követve haladni előre.

D+SZ: Figyeled-e a bulvármédiában évek óta burjánzó tehetségkutatást? Nyomon követed-e a magyar zenei élet történéseit?
Y: Az utolsó tehetségkutató műsor, amit komolyabban követtem, a Ki Mit Tud? volt. A mostaniakba csak nagyon ritkán, véletlenül futok bele, ezért nem tudok róluk véleményt mondani. Nézőként nem érdekelnek, szakmailag még annyira sem. Ezek a műsorok nem a zenéről, hanem a szenzációgyártásról, show-businessről szólnak. Magyar zenei sajtót viszont szoktam olvasni, ha nem is napi rendszerességgel, de követem a blogokat.

D+SZ: Sokan panaszkodnak a hazai infrastruktúra hiányosságaira, a zenei önmegvalósítás korlátaira és a pénztelenségre – neked mi a véleményed erről? Van saját recepted?
Y: Nem hiszek a művészet központosításában. Azt gondolom, hogy egy releváns produkciónak önfenntartónak kell lennie. Vagy legalábbis nagyon kell igyekeznie efelé. A zenei produktum egyre inkább csak egy része a munkának, nagyon fontos az alkalmazkodás is az állandóan és gyorsan változó körülményekhez, meg kell találni az új és érdekes csatornákat. Szerintem a zeneipar megváltozásának nagyon sok pozitív hozadéka is van, arra ösztönzi a zenészeket, hogy józanabbul és felelősebben álljanak saját produkciójuk mögött, valódi gazdaként. Nem is olyan régen a kiadók szerették teljes homályban tartani a zenészeket, hogy ők csak tegyék a dolgukat és zenéljenek, mással ne is törődjenek a világon. Aztán sok évvel később, sokan túl későn fogták fel, hogy mit is írattak velük alá, és hogy a helyzet, amibe kerültek milyen önállótlan és kiszolgáltatott is valójában.

D+SZ: Visszahúzódó típusnak látszol, mégis a város közepén élsz. Úgy tűnik, inkább figyelsz, magadban dolgozol, és nem veszel részt díjátadókon, nem szerepelsz tévéműsorokban. Ez a külvilágtól való elkülönülés miből fakad, és hogy tudod megtartani?
Y: Nem tartom magam visszahúzódónak. Az éjszakai életben mondjuk már elég ritkán bukkanok fel, viszont napközben aktívan használom a várost. Szóval csak más az életmódom, mint korábban. Ez hosszú évek alatt alakult ki, az ember a saját bőrén kísérletezi ki, hogy milyen feltételek mellett tud a legeredményesebben dolgozni.

D+SZ: Úgy hírlik, vizuális típus vagy, „látod a zenét”. Leírnád ezt egy laikusnak, hogy néz ki ez a zeneszerzésben?
Y: Sokszor van, hogy egy készülő dal esetében már van egy előérzetem a kész állapotról, mondhatni előre érzem az ízét a számban. Ebbe beletartoznak apró nüanszok is, nemcsak a fődallam vagy a ritmus, hanem a kész megszólalás, hangszerelés, egy teljes összbenyomás. Kis túlzással mintha egy háromdimenziós szobrot, alakzatot képzelne el az ember, aztán azt igyekezne a valóságban is megvalósítani. Ez a megvalósítási fázis néha meglepően sokáig el tud húzódni.

D+SZ: Milyen művészettel foglalkozol – olvasol-e kortárs irodalmat például – a zenén kívül?
Y: Az utóbbi években sajnos egyre kevesebbet olvastam papíron, annál többet képernyőn. Ráadásul irodalom helyett is inkább szakmai vagy technikai témájú dolgokat olvasok, legtöbbször valami gépről vagy szoftverről. Ezért néha bűntudatom van a könyvekkel szemben, de azért nem túl nagy.

D+SZ: Visszanyúltál a retróhoz, előszedted Pilinszkyt, verses hangjáték jött ki a kezed közül; olyan, mintha rég szerteszóródott darabokat illesztenél össze. Olvasztár vagy, vagy alkimista?
Y: A kettő közül az alkimista a szimpatikusabb. Az olvasztár inkább mennyiségi, teljesítményközpontú megközelítéssel dolgozik, míg az alkimista a lehetetlenre vállalkozik, és még ha nem is lesz képes aranyat előállítani soha, de azért időközben tesz egy-két érdekes felfedezést. Kiskoromtól fogva szeretek guberálni régi dolgok között, újrahasznosítani, újraértelmezni őket eredeti kontextusukból kiragadva. A színtiszta retró azonban csak egy rövid ideig érdekelt a kilencvenes évek végén, amikor a 60-as 70-es évek volt épp terítéken. Azóta egyre kevésbé érdekel, az elmúlt években pedig egyenesen untat és néha bosszant is az ilyesmi. Lehet, hogy ez annak is köszönhető, hogy a retró ciklus kezdi elérni a kilencvenes évek elejét, amit én már valóban átéltem, így van konkrét összehasonlítási alapom.

D+SZ: Három jelentős album: Shallow and Profound, Splendid Isolation, Passive Control. Három olyan hangulat, ami kicsit talán a gyerek-férfi-nő hármasa. Az első a gyermeki szélsőségek, a második a férfiúi elefántcsonttorony, a harmadik pedig egy sokszínű nő. Visszatekintve, benned milyen ívet rajzol fel a három album? És merre tovább?
Y: Egyértelműen egy kört rajzol fel, egységnek tekintem a hármat, így együtt. Egy nagyjából tizenkét éves hullámvasút nagyon gazdag élményanyaggal. Rengeteg hasznos tapasztalattal és persze a szükségszerű zsákutcákkal, felesleges kitérőkkel. Természetesen most is dolgozom zenéken, de ezek főként már meglévő dalaim átdolgozásai. Táncosabb verziók, amik a tavalyi fesztivál fellépéseken is hallhatóak voltak. Szeretném végleges formába önteni őket és még idén megjelentetni néhányat. Az új albumötleteimet jelenleg pihentetem, hagyok nekik időt a lecsillapodásra.

INTERJÚ: ZALKA SZILVI
FOTÓ: YONDERBOI

A cikk megjelent a Dal+Szerző magazin 5. számában: http://issuu.com/artisjus/docs/d_sz05/17



Kategóriák:Dalszerzőkről

Címkék:, , , , , , , ,

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: