ENYÉM? TIED? – A kétszeres jogdíjfizetés legendájának nyomában

„De miért kell fizetni jogdíjat, ha az üzletben rádiót hallgatunk? Hiszen a csatorna már fizetett jogdíjat!” Kétségkívül ez a leggyakoribb kérdés a közös jogkezelők működésével kapcsolatban. A kétszeres fizetés réme azonban csak addig tűnik fenyegetőnek, amíg meg nem értjük a jogi szabályozás logikáját.

Furcsa, hogy a köznyelv mennyire nem hajlandó tudomásul venni a szellemi javak létezését. Mennyire igazságtalan, hogy bármilyen sokat is dolgozzon az író élete regényével, ha valakinek beszélek róla, mégis a könyvet fogom ajánlani, és nem a szépirodalmi alkotást. Egy-egy film létrehozásán forgatókönyvíró, operatőr, díszlet- és jelmeztervezők, zeneszerző és rendező is dolgozik – de otthon este mégis a DVD-t fogjuk megnézni, és nem a filmalkotást.

Ennyire kötődünk a fizikai valósághoz, pedig tudjuk, hogy a könyv értékét nem a lapok, a festék és a ragasztó adja meg.

Sokáig úgy tűnt, hogy a digitális technika megjelenésével sikerül ezen a fronton valódi áttörést elérni a széles közönségben. A 2000-es évek elején a lemezkiadók még abban reménykedtek, hogy a vásárlók számára a kézzel fogható termék van annyira fontos, hogy nem fognak az ingyenes, ám illegális netes zeneforrások felé fordulni. Súlyosan csalódniuk kellett, amit mi sem bizonyít jobban, mint az aranylemezhez szükséges példányszám, amit 20 év alatt százezer példányról kétezerre kellett csökkenteni.

JogiEsetek10_Shutterstock

Ez azonban nem sokat változtatott azon, hogy a többség még mindig egy meghallgatható, megnézhető termék létrehozásában gondolkodik, és úgy véli, legfeljebb a termék létrehozója köteles arra, hogy a benne foglalt szellemi alkotásért jogdíjat fizessen.

„Megvettem a könyvet, a CD-t, a DVD-t – innentől pedig azt tehetek vele, amit akarok.”

Erre a téves feltételezésre két irányból lehet válaszolni. Az egyik tisztán jogi: valóban csak a könyvet, a CD-t, a DVD-t vetted meg a boltban, és nem a regényt, a zeneművet vagy a filmalkotást. A fizikai hordozóval valóban azt teheted, amihez kedved van, de az alkotással nem. Tehát: minden egyes újabb felhasználáshoz a szerző engedélye szükséges.

A másik egy gazdasági érv: „Aki jövedelemre tesz szert mások alkotásainak felhasználásával, juttasson ebből egy részt az alkotóknak is.” Ezt persze könnyebb elfogadni egy zenei rádió, egy koncerthelyszín vagy egy diszkó esetében, amely zene nélkül nem is tudna működni. De a zene fontos hozzáadott értéket képvisel ott is, ahová nem kifejezetten zenét hallgatni járunk: a bisztróban, a ruhaüzletben, a kávézóban és a hipermarketben.

A jó zene egyrészt erősíti a fogyasztóban kialakult képet az adott üzletről, helyről, tehát brandépítő hatása van. Másrészt pedig abban is segít, hogy a vásárló jól érezze magát, és ne feledjük: a vásárlási döntések jelentős része a helyszínen történik. Ezt a hozzáadott értéket egyre több országban próbálják gazdasági elemzéssel is kimutatni, sikerrel. Tavaly ősszel Magyarországon is készült egy ilyen felmérés, amiből az derült ki, hogy a fogyasztók a zenének az elsősorban tudat alatt végzett pozitív hatását értékelik. Túlnyomó többségük például nem választana 50 Ft-tal olcsóbb kávézót, ha ott nem szól a zene.

Persze a jogdíjrendszer akkor jó, ha vissza tudja tükrözni, hogy hol mekkora ez a hozzáadott érték, és nem kér ugyanannyit egy kis kozmetikától, mint egy éjszakai szórakozóhelytől. És akkor a helyek üzemeltetői is tudnak úgy dönteni, hogy nem érdemes lemondani a zeneszolgáltatásról, még ha fizetséggel jár is ez.

Szerző: TÓTH PÉTER BENJAMIN
Fotó: SHUTTERSTOCK / EVERETT COLLECTION



Categories: Hírek

Leave a Reply

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .