A közelmúlt kétségkívül legnagyobb zeneipari eseménye a U2 ingyenes lemeze volt, tehát az, hogy a Songs Of Innocence az iTunes több mint 500 millió regisztrált felhasználójának fiókjában jelent meg, 119 országban. Pontosan mi is történt, és mit jelent ez a U2, az Apple és úgy általában a zeneipar számára? A szaksajtóban számtalan cikk foglalkozott ezekkel a kérdésekkel.

Bár az esemény hivatalos kommunikációja az volt, hogy ez “minden idők legnagyobb szabású lemezmegjelenése”, az első reakció pedig leginkább a sokk volt, hamarosan többségbe kerültek a sajtóban a negatív hangok. Persze lehet azt mondani (számos U2-rajongó meg is tette kommentben), hogy ez azért van, mert az újságírók ellenségesek a zenekarral (különösképpen Bonóval), de az biztos, hogy több komoly kifogás is felmerült a megjelenés módjával és üzenetével szemben. Sokan problémásnak tartják, hogy a lemez a felhasználók kérdezése nélkül került be mindenki iTunes-könyvtárába. A U2 részéről sokan inkább kétségbeesett, mintsem diadalmas húzásnak látják ezt a módszert; az Apple részéről pedig a kedvezőtlen piaci folyamatok elől való menekülésnek. Többen felvetették, hogy ha már a U2 is ingyen adja a lemezét, annak az az üzenete, hogy tényleg nincs értelme albumokért fizetni.

INGYENES, DE FIZETTEK ÉRTE

Először is fontos megjegyezni, hogy bár a hallgatók számára ingyen van a U2 öt év kihagyás után megjelent, tizenharmadik lemeze, a zenekar kapott érte pénzt, mégpedig az Apple-től, amely aztán “odaajándékozta” a maga felhasználóinak. “Nem hiszek a zene ingyenességben, mert a zene szentség” – mondta Bono a Time magazinnak. A U2 honlapján megjelent, Emlékeztek ránk? című írásában így magyarázza ezt: “Ha senki nem fizetne érte, akkor sem biztos, hogy az ‘ingyenes’ zene valóban ingyenes volna – hiszen ez a zenésznek és a zenének úgy általában is nagyon sokba kerülne. Ennek nagyon komoly következményei volnának – nem is annyira nekünk, a U2 tagjainak, hanem a jövő zenészeinek és zenéjének számára. Ahhoz, hogy a jövő tehetségei megírhassák mindazokat a dalokat, amelyek bennük vannak, meg kell tudni élniük a zenélésből.”

Az összeg szokás szerint titkos. A New York Times cikke szerint a U2 átalány jogdíjat kapott, valamint az Apple vállalta, hogy nagy médiakampányt folytat majd: a becslések szerint 100 millió dollár értékben sugároznak majd reklámokat 30 napon át, amelyek a vállalat termékei mellett a U2-t is hirdetik. A jogdíj mértékéről csak tippek vannak; általában több tízmillió dollárra teszik, a legtöbb lap 10-30 millió közé.

Az átalány jogdíjat Tóth Péter Benjamin (Artisjus) így magyarázta: ezt az eszközt a zenei üzletben akkor szokták használni, amikor a díj mértéke nem függ közvetlenül a tényleges forgalomtól, hanem egy előzetes becslés alapján kerül megállapodásra. Tehát jól alkalmazható, ha a speciális körülmények miatt a mű várható forgalma nem mérhető, vagy előre jól nem tervezhető. A Songs of Innocence-nél ez azt jelenti, hogy a díj mértéke nem függ attól, hogy a lemezt ténylegesen hányan töltik le, hallgatják meg. Erről természetesen pontos ismerete a két érintett félen kívül senkinek nincs, ezeket a dealeket hétpecsétes titokként kezelik. Az átalány jogdíj előnye, hogy a jogosultaknak biztos bevételt jelent, és a jogdíjfizető is pontosan tudja kalkulálni a költségeit. A megoldás hátránya, hogy ha a tényleges siker – akár pozitív, akár negatív irányban – eltér az előre becsülttől, a megállapodás nem tud rugalmasan alkalmazkodni hozzá.

HOGY KERÜLT A GÉPEMRE EZ A U2 NEVŰ VÍRUS?

“Több mint 500 millió ember… az egymilliárd fül” – írta Bono a U2 honlapján. “Emberek, akik korábban nem hallották a zenénket, és egyáltalán nem is érdekelte őket, talán most először meghallgatnak minket, ha már ott vagyunk az iTunes könyvtárukban. Country-rajongók, hiphopos arcok Los Angelesben, elektropopperek Szöulban, bhangra-rajongók Új-Delhiben, highlife-osok Accrában… talán egy percre elgondolkodnak azon, hogy adjanak nekünk egy esélyt.”

Úgy tűnik, hogy sokan nem adtak esélyt a U2-nak. A sajtó előszeretettel gyűjtötte azokat a megnyilatkozásokat a Twitterről, amelyek erről tanúskodnak. Sokan nem örültek, hogy valami “U2 nevű vírus” az ő megkérdezésük nélkül egyszer csak ott volt; a fiatalabbak pedig azt kérdezték, hogy mégis mi ez a zenekar, és hogy került a telefonjukra? A rapper Tyler, The Creator ahhoz hasonlította az érzést, hogy ott találta a U2-t a telefonján, mintha egyszer csak herpesszel ébredt volna.

Technikailag a Songs Of Innocence az iTuneson a megvásárolt zenék közé került be. A beállításoktól függően vagy magától letöltődött, vagy onnan streamelhető és letölthető. Elérhető továbbá az iTunes Radión és az Apple által nemrég felvásárolt Beats streaming szolgáltatásban. Egyáltalán nem magától értetődő, hogyan lehet eltávolítani (az iCloud felhőszolgáltatásban pedig csak elrejteni lehet). Mindenesetre több lap magyarázta lépésről lépésre, mit csináljunk a nem kívánt ajándékkal, mígnem végül az iTunes létrehozott egy aloldalt, ahol egy gombnyomással törölhető a Songs Of Innocence.

Persze azért voltak,akik örültek, vagy legalábbis kíváncsiak lettek. Az Apple sok találgatás után hétfőn adott ki egy szűkszavú közleményt arról, hogy 33 millióan “érték el” a lemezt, amiben benne vannak a letöltések és a streamelt lejátszások is. A cég nem részletezte az adatokat (mondjuk azt, hogy ebből hányan voltak, akik csak belehallgattak néhány számba), mindössze annyit közölt, hogy ez rekord – bár ha valamire korábban nem volt példa, akkor ez nem sokat mond. A Re/code információja szerint a keddi megjelenéstől péntekig több mint kétmillióan töltötték el az albumot. “Mivel ez a fajta megjelenés precedens nélküli, nehéz megmondani, hogy ez pontosan mit jelent. Tovább bonyolítja a kérdést, hogy a letöltések közül valamennyi automatikusan történt” – írja a lap.

KI DÖNT A LEMEZGYŰJTEMÉNYÜNKRŐL?

A megjelenés formája, vagyis a kéretlen “betolakodás” az iTunes könyvtárba többek szerint azért is aggályos, mert még friss az iCloudról kilopott meztelen képek botránya, ezért az emberek különösen érzékenyek a magánszférájuk e megsértésére. De még ha ettől el is tekintünk, van a kérdésnek egy kifejezetten zenei oldala. A USA Today szerzője fogalmazta ezt meg a legpontosabban: “A U2 és az Apple elfeledkezett egy nagyon fontos dologról: a választás lehetőségéről. Nap mint nap, reggeltől estig tartalmakkal bombáznak minket; egy részük ingyenes, egy részük fizetős. És azt szeretjük, ha ezek közül mi választunk.” Ahogy egy neves kritikus, Tom Ewing írta: “abból jöttem rá, hogy még mindig fontos nekem a ‘lemezgyűjtemény’ fogalma, hogy egyszer csak ott találtam a közepére hajítva egy U2-lemezt.”

Volt, aki ennél is hevesebben reagált: a TechTimesnak az 1984 jutott eszébe, a Slate pedig vicces jövőképek felfestése (“2028: az Apple iNeuron adása a One Direction 14. albumát közvetlenül a felhasználók agyába sugározza, kiszállni nem lehet”) után ezt írja: “Úgy látszik, ahhoz, hogy a tiéd legyen egy album, már nem is kell a beleegyezésed, vagy hogy egyáltalán érdekeljen, hanem mindezt egy cég eldönti helyetted. Rendkívül aggasztó egy olyan jövőkép, ahol az ízlés és a kultúra kérdéseiben immár nyíltan a világcégek vezetőinek a kezében lesz a döntés.”

KÉTSÉGBEESETT HÚZÁS A U2-TÓL?

A legtöbb lap a közelmúlt nagy és váratlan húzásaival vetette össze a megjelenést: a Radiohead “fizess, amennyit akarsz” módon kínált In Rainbowsával, Jay Z a Samsung egy okostelefonjához kapcsolt albumával, illetve Beyoncé minden előzetes hírverés nélkül egyszer csak megjelent lemezével. Azonban az összehasonlításból a U2 jött ki rosszul az újságírók szerint. Míg a Radiohead vagy Beyoncé váratlan húzása azért lehetett nagy esemény, mert rengeteg rajongó fellelkesült, és hajlandó volt pénzt adni (még akkor is, ha nem kellett feltétlenül), addig mintha a U2 nem merné tesztelni, hogy hányan kíváncsiak az új lemezére, ezért inkább odatolja az iTunesba – olvasható sok cikkben.

Pláne, hogy a zenekar legutóbbi lemeze, a 2009-es No Line On The Horizon a vártnál sokkal gyengébb eladásokat produkált. Mint a Buzzfeeden Matthew Perpetua írja, “a U2 számos kortársa, például Bruce Springsteen, a Depeche Mode, a Cure vagy egykor az REM, elfogadta, hogy új lemezeivel nem fog az eladási és slágerlisták élére jutni, és egyszerűen olyan zenét játszik, amilyet a kedve tartja, valamint nagy turnékat bonyolít a régi rajongókra alapozva. A U2 azonban nem képes elengedni azt az álmát, hogy a világ legnagyobb zenekara legyen, még akkor is, ha utolsó igazán nagy slágere, a Vertigo már egy évtizedes, és akkor is főként az Apple kampányának köszönhetően futott be.”

A neves kritikus Rob Harvilla szerint egyébként magának a zenének nem tett jót, hogy többet beszélünk a megjelenésének körülményeiről, mint magukról a dalokról. A U2 nem is adott esélyt a saját lemezének – szól írásának a címe, szerinte ugyanis így minden arra predesztinálja a Songs Of Innocence-t, hogy maximum háttérzene legyen. A kritika egyébként megosztott a zene értékét illetően: a Rolling Stone öt csillagot adott neki, míg a New Yorker befolyásos szerzője, Sasha Frere-Jones szinte élvezkedett a gyalázásán.

A legtöbben egyébként azt várják, hogy pár hónapon belül bejelentik a U2 következő gigaturnéját. Rossz nyelvek szerint lemezre mindössze azért volt szükség, hogy legyen indok körbejárni a világot, hiszen az előző, 360° nevű turnéjuk rekordnyereséget produkált. Továbbá a tervek között szerepelt az is, hogy a U2 teljes katalógusának eladásait megdobja a kampány, és az már most látható, hogy ez a számítás bejött: a Re/code szerint 17 korábbi U2-album (köztük nem csak sorlemezek) került az iTunes top 100-ba, a legendás Joshua Tree újramaszterelt változata egyenesen a 12. helyre.

AZ APPLE MEGKERÜLI A KIADÓKAT?

Az említett kritikák a hallgatók magánszférájába (magángyűjteményébe) való, engedély nélküli behatolásról nemcsak a U2, hanem az Apple ellen is irányultak. Sokan spekuláltak arról is, hogy miért érte meg a cégnek a feltehetőleg rengeteg pénz, túl azon, hogy bemutatta: ezt is megengedheti magának. Visszatérő szólam egyrészt, hogy az év egyik nagy zeneipari sztorijára, a letöltések visszaesésére, a stream szolgáltatások térnyerésére reagált a cég: egyrészt próbálja visszaterelni a felhasználókat az iTuneshoz, másrészt lökést adni az iTunes Radiónak és a Beats stream szolgáltatásának. (Igaz, ezeket a folyamatokat némely lapok kissé eltúlzott drámaisággal mutatják be, az iTunes “haldoklásáról” írva.)

Szó esett arról is, hogy az utóbbi években a kritikusok által sokszor lesajnált, “aktualitását” vesztett U2 pont azoknak a “cool apukáknak” a körében a legnépszerűbb, akik az Apple első számú vásárlói. (Bár van, akinek az jutott eszébe, hogy a U2 olyan, mint “cool apuka, aki megpróbál a kölykökkel együtt lógni”.) Néhány vadabb elmélet is született. A Business Insider szerint a cél valójában minél több bankkártya adatainak begyűjtése, hiszen az Apple Payben van az igazán nagy üzlet. (Ez a teória azt feltételezi, hogy tömegek lesznek, akik eddig nem regisztráltak az iTunesra, de most a U2-lemez kedvéért megteszik, és ez nem tűnik túl valószínűnek.)

A Forbes pedig arról spekulált, hogy ha az Apple akarná, a zenei világ legbefolyásosabb szereplőjévé válhatna, teljesen kiiktatva a rendszerből a kiadókat: magához édesgetheti az A listás előadókat, és közvetlenül megjelentetheti a lemezeiket a letöltős és stream szolgáltatásaiban. Jason Calacanis szerint egyenesen az “album megmentése” volna, ha “az Apple egyszerűen minden hónapban megvenné az öt legfontosabb lemez összes jogait, darabját 20 millió dollárért”, és ezzel nyerne a közönség (ingyen zene), az Apple (még egy ok, amiért érdemes a termékeit vásárolni) és a zenészek (hatalmas közönség).

AMI INGYEN VAN, NEM ÉR SEMMIT?

“A milliomosok zenekara ‘ajándékba adja’ új albumát az iTuneson, és a zene elértéktelenítése a csúcspontra jut” – idézi Aidan Moffat zenészt a Techradar. Sokan érzik így, hogy a U2 megtehette ezt, és talán még néhány (a felső “1 százalékba” tartozó) másik előadó is, de számtalan, náluk kisebb nem, és az ő dolgukat csak megnehezíti a (talán akaratlan) üzenet, hogy a lemezekért tényleg nem kell fizetni. Van, aki úgy érzi, hogy itt az ideje, hogy az Apple dolga előállni valami új üzleti modellel, hiszen a régi nem működik. És vannak olyanok is, akik szerint a U2 csak megértette az idők szavát: nem ők nyilvánították ki, hogy az albumok már nem érnek semmit, hanem azok a tömegek, akik nem hajlandóak fizetni értük.

A felmerült kérdések közül néhányat a Billboard is feltett a zenekar új menedzserével, Guy Osearyvel készült interjúban. (A korábbi, tavaly visszavonult, az iparágban legendának számító Paul McGuinness egyébként elismerését fejezte ki, és kiemelte, hogy szinte hihetetlen, hogy az egészet sikerült a bejelentés pillanatáig titokban tartani.) Oseary szerint eleve nagy dolog, hogy ennyi szó esik zenéről, és ezen belül az innovációról. Talán most a U2 hatására újabb menedzserek, zenekarok kezdenek gondolkodni azon, hogy valamit másképpen csináljanak; nem feltétlenül úgy, mint ők – ő sem tudja, merre vezet innen az út, végtelen lehetőség áll nyitva a zene előtt a mai világban. Elmondta azt is, hogy örül, hogy ilyen sokan utánanéztek a U2-katalógusnak; továbbá elárulta, hogy miután 30 nap eltelik a megjelenéstől, és nem kizárólag az Apple-nél lesz elérhető a Songs Of Innocence, új dalokkal, akusztikus verziókkal próbálják majd csalogatni a vevőket.

“Hatalmas dolog, hogy egyetlen gombnyomással az emberiség 7 százalékával meg tudunk osztani valamit” – mondta Guy Oseary. Amit senki nem is tagadott – csak a kritikusok ennek másik, nem feltétlenül pozitív oldalára hívták fel a figyelmet.

Szerző: RÓNAI ANDRÁS

Categories: Hírek