Horváth Gáspár, azaz JumoDaddy a magyar közönség számára elsősorban az Irie Maffia tagjaként ismert, ám évek óta DJ-zik, és producerként is sok saját számot, remixet készített. Az egyiket a világ egyik legnevesebb DJ-producere, Skrillex játssza rendszeresen. JumoDaddyvel az ide vezető útról beszélgettünk, elsősorban nem magára a zenére, hanem az elektronikus tánczene – elsősorban online – világára koncentrálva. Szó esett arról, milyen fontosak voltak az underground műfajokban a tematikus csoportok és a blogok; mit lehet elérni egy remixversenyen, és mit nem; hogyan kell megkeresni a fontos embereket; mennyire fontos az időzítés és a trendek alakulásának előrejelzése. Bepillantunk a hangok csereberélésének világába is, és előkerülnek az orosz kalózoldalak is, valamint egy kazah zeneőrült.
Az Irie Maffia tagjaként lettél ismert. Ugye 2011 körül kezdted az önálló produceri pályádat?
Nehéz ezt elválasztani, mert már több mint tíz éve számítógéppel zenélek. Édesapám hangmérnök, akinek jól felszerelt hangstúdiója volt a Hajógyári-szigeten, amikor az még egy művésztelepszerű hely volt. Megvoltak neki a legkülönlegesebb cuccok, ezeken kezdtem el zenélni, és kis korom óta zongorázom. De valóban 2011-től komoly az egész, akkor jelent meg a Cobra Dance című első hivatalos EP-m, ami viszonylag ismertebb lett.
Honnan érkeztél az elektronikus zenéhez?
A DJ-zésen keresztül, és máig minden elektronikus zenét DJ szempontból közelítek meg, pedig az elektronikus zene világnak csak egy szelete „DJ-barát”, vagyis szól közvetlenül a szórakoztatásról. Szerintem minden DJ egy kicsit meghasonul önmagával, mert nem tagadhatja meg a DJ-zés alapvető szórakoztatóipari kiindulását, de szeretné önmagát is kifejezni. Szerintem sokan kicsit túl sokat képzelnek bele a DJ-zésbe, azért ez mégis egy kreatív folyamat, ami akár önállóan is tekinthető művészetnek.
Ugye a moombahton volt az első olyan irányzat, amellyel komolyabban foglalkoztál?
Igen, mert ez kapcsolódási pontot jelentett a reggae-hez és dancehallhoz, amivel akkoriban sokat foglalkoztunk az Irie Maffiában, és heti rendszerességgel játszottunk DJ-ként ilyen zenéket. Ez a reggae-közeliség egyébként igaz a dubstepre is, ami pár évvel korábban indult, de az eleinte túl nagy falatnak tűnt, egy külön világnak, nem mertem komolyan belevágni, de elkezdtem gyűjtögetni a dubstep zenéket is. Aztán jött a trap, ezzel is sokat foglalkoztam; ez a moombahtonhoz hasonló hangzású zene, csak más tempón. Ezeket a vegyes basszuszenéket játszom a bulikban.
Ekkoriban már felkerültek a számaid a műfajjal foglalkozó blogokra.
Igen, például a Mad Decentre is. [Az azóta a világ élvonalába került Diplo blogja, kiadója.] Akkoriban nagyon mentek a Soundcloudon a csoportok. Különböző témákhoz, műfajokhoz kötődtek. Lehetett számot beküldeni, a komolyabbaknak volt egy adminisztrátora, aki döntött arról, mi kerülhet be, vagyis mi jut el ahhoz, aki a csoport követője. Ezek voltak az underground műfajok melegágyai, és innen kezdték beágyazni a lejátszókat a bloggerek. Ezek pár ezer lejátszásos eredményeket produkáltak akkoriban – ez ma már elég gyenge teljesítmény lenne. Annál jobb helyzetben volt akkor a zenész, minél inkább a saját felületére tudta vezérelni az embereket, így lehetett követőket szerezni. Az utóbbi időben inkább a kiadók töltik fel a számokat, és sokszor maga a szerző ezt meg sem teheti, mert nem ő jogtulajdonos. A Krafty Kutsnak készített hivatalos remixem például nagyon lassan jött össze, és a hivatalos megjelenés előtt én már hónapokkal korábban feltöltöttem a Soundcloudra, de utána a megjelenési dátum pillanatában a disztribútor automatikusan leszedette, a kiadó pedig nem segített abban, hogy visszakerüljön.
Nyertél egy remixversenyt. Sok ilyenen indultál?
Nem, a Zomboy-remixverseny volt az egyetlen. Nem akartam okvetlenül nyerni, csak a Here To Stay egyszerűen egy menő számnak tűnt, és kíváncsi voltam a sávokra. A remixversenyekhez letölthetővé teszik a sávokra szétszedett számot, és ezekből nagyon sokat lehet tanulni. Ebben a zenében ugyanis szinte csak autodidakta módon lehet érvényesülni. Vannak ugyan oktatóvideók, hangmintacsomagok, sőt egész iparág alakult ki erre, de szerintem ez javarészt pénzlehúzás. Nem lehet kibekkelni a kemény meló részét; az embernek magától kell beletanulnia a dolgokba, hónapokat, éveket kell eltölteni azzal, hogy éjszakákon át túrsz a neten és szoftvereket tanulsz. Nyilván vannak jó iskolák, mint amilyen például a magyar ImPro Shcool, de ez a képzés is csak elindít az úton, a nehéz rész csak azután kezdődik.
A remixversenyhez nagyon szűk volt a határidő, három nap alatt raktam össze a számot. Az utolsó pillanatban, amikor el kellett döntenem, hogy legyen-e még egy kis basszus, akkor még kétszer annyit ráraktam, mint amennyit jónak láttam, biztos, ami biztos. [nevet] Nagyon büszke vagyok erre a remixre, talán ezt ismerik itthon a legtöbben a számaim közül, nincs olyan buli, amit ne tudna megmenteni.
A remixversenyeket általában úgy hirdetik, hogy itt az alkalom, hogy az ismeretlenségből berobbanjon valaki. Ehhez képest az élvonalból csak kevesekről tudjuk, hogy az indulásuknál fontos volt egy ilyen remixverseny.
Hát igen, berobbanni nem lehet remixversennyel. Arra viszont jó volt, hogy elkezdtek egy kicsit figyelni a nevemre a DJ-k, kiadók. Egyébként egyetlen e-mailt kaptam a kiadótól, hogy nyertem, küldjem a masztert – aztán semmi, se szerződés, se pénz. Vannak kiadók, amelyek nagyon mostohán bánnak a zenészekkel; és általában is az interneten eleve van tendencia a személytelenségre. De vannak jó tapasztalataim is. A mostani kiadómmal, a Play Me Recordsszal aktív, célratörő és jó hangulatú a kommunikáció. Nem tudom, hogy azért-e, mert már arra a szintre jutottam, hogy komoly művészként kezelnek, esetleg pénzt látnak bennem, de ez nem is érdekel. Sok DJ-vel és producerrel is személyes, jó viszonyban vagyok; hetekkel a megjelenés előtt, akár félkészen cserélgetjük a számokat.
Mi volt a következő lépcső?
A David Heartbreak-remixem. Róla azt kell tudni, hogy Munchi és Diplo mellett ő a moombahton egyik kulcsfigurája. Technikailag nem tartozik az úttörő élvonalhoz, de nagyon jó helyen van, Skrillex legszűkebb baráti köréhez és csapatához tartozik, és amikor jó ízléssel belenyúl valamibe, akkor az mindent letarol. A Zomboy-remix miatt keresett meg, felkért egy hivatalos remixre az Acid Youths című számából, ami korábban az OWSLA-nál jött ki [Skrillex kiadója]. Ez csúcslehetőségnek ígérkezett, hiszen úgy nézett ki, hogy vagy az OWSLA, vagy annak az előfizetésért letöltéseket kínáló aloldala, a Nest fogja megjelentetni. Erre a remixre is nagyon rövid volt a határidő. Pont az volt az egyetlen hét a nyáron, amikor ráértem volna nyaralni, úgyhogy ezt lemondtam, és minden tudásomat beleadtam a remixbe. Augusztus végén adtam le, aztán Heartbreak eltűnt, és végül decemberben jelent meg a lemez a Nesten, de teljesen elkanyhalt, trehány, összeszedetlen módon, az én remixem például rossz minőségű mp3-ba volt kódolva. Teljes őrület volt, ahogy kerestem, hogy mi van vele, először egy orosz kalózoldalon találtam rá – a warez oldal előrébb volt, mint a számot készítő művész. Így tehát eléggé elkallódott a szám, és zeneileg kicsit talán túl előremutató is volt, túlságosan előre gondolkodtam, mert megpróbáltam trap-, dubstep-, moombahton- és acid-elemeket ötvözni, és ezek így együtt csak mostanában kezdtek el beérni. Tudom, hogy Skrillex is játssza ezt a számot, de erről még nem találtam Youtube-videót.
Hogy érted, hogy előre gondolkodtál? Próbálod belőni, hogy merre mennek a trendek?
Ez egy nagyon kényes kérdés, mint ahogy eleve a stílusok problémája is az. Ha egy adott stílusban próbálsz zenét csinálni, az korlátolt dolog: meghatározott keretek közé zárod magad. De valamilyen módon mégis kapcsolódni kell a stílusokhoz, különben a zene – csúnya szóval élve – eladhatatlan: mind a buliban, mind az interneten, mind kereskedelmi szempontból. A nagy úttörő zenék, a csúcsdarabok általában megelőzik a korukat. Ettől én féltem, próbáltam először magukat a stílusokat felgöngyölíteni, a legjellegzetesebb fordulataikra rájönni, hogy otthonosan mozogjak közöttük, és amikor már elsajátítottam egy-egy stílus alapelemeit, akkor tudjam azokat a magam világával megtölteni. Ráadásul nem elég naprakésznek lenni, tudni kell zeneileg előre gondolkodni. Már csak azért is, mert egy szám elkészülése és megjelenése között elég sok idő eltelhet, miközben ezek a műfajok hétről hétre változnak. Lehet egy szám akármilyen jó, ha nem a megfelelő pillanatban jelenik meg, akkor elkallódik. Azt kell tehát megoldani, hogy hiteles maradj, ne legyen túl kiszámolt vagy mesterséges a munkád, de közben nagyon tudatos is legyél, még az időzítést tekintve is. Nekem ebben nagyon sokat segít, hogy a bulikban magam is folyamatosan le tudom ellenőrizni az akár félkész számaimat is, és Palotaival, Wondawulffal is minden új zenémet leteszteltetem. Az ő véleményükre nagyon sokat adok.
Nagyon sokan hallották a The Monster: The Monster remixedet.
Erre a remixre a Simplify Records kért fel; a magyar zenészek közül Amb is ott szokott megjelenni. Maga a szám eleinte nem tetszett, de noszogattak; aztán pedig a kiadónak nem tetszett az eredmény. Én viszont nem akartam a véletlenre bízni a sorsát, úgy éreztem, hogy végül elég jól sikerült a remix, ezért leszerveztem, hogy a műfajban meghatározó EDM.com csinálja a premierjét. Több, stílusok szerint felosztott Soundcloud-csatornájukon megosztották; ezek egyenként több tízezres táborral bíró fórumok. Így ez lett a legnépszerűbb remixem, jelenleg több mint 230 ezer lejátszáson van túl. Az volt a célom, hogy abban a részben, ahol a hallgató agresszivitást vár, jöjjön valami furaság, ami ugyan vehemens, de dilinyós is. Azt a rugós hangot, amivel ott játszottam, azóta sokan elkérték már tőlem, de sajnos azt nem adom. A hangok csereberélése egyébként egy külön világot alkot a producerek között. E-mailben Victor Niglio is megdicsérte ezt a leadet, és most például egy NGHTMRE (Nightmare) nevű srác kínált egy hangot cserébe ezért, akinek nemrég jelent meg egy hivatalos Elliphant-Skrillex remixe. De azt a hangot, amíg kínált, nem éreztem elég menőnek ahhoz, hogy odaadjam cserébe az enyémet.
Hogy mutatkozol be egy ilyen helyen, mondjuk az EDM.comnál, ha nem ismertek ott korábban?
Itt a valóban működő e-mail címek képviselik a legnagyobb értéket. Először az internetről ki kell túrni a megfelelő ember címét, és mindig az első kapcsolatfelvétel a legnehezebb. Az szokott jól működni, ha van valami referenciád, ami miatt komolyan vesznek, vagy ha mellbevágóan jó produktumot tudsz felmutatni. Úgy érzem, hogy most, három év kemény munkájával talán kezdek eljutni oda, hogy már nem kell vért izzadni azért, hogy egyáltalán megnézzék, mit küldök. De persze megértem, hogy az emberek védekeznek, hiszen a demók, promók rettenetes mennyiségben öntik el a netet. A kommunikáció egyébként párhuzamosan megy több csatornán. Az e-mail a legfajsúlyosabb, pláne, ha rendesen meg van szerkesztve, meg van szövegezve, formázva, megfelelő tördeltek linkek, megfelelő a köszönés, elbúcsúzás. Közben meg ugyanezzel az emberrel a Facebookon sokkal lazábban mehet a chat. És nagyon fontos a Twitter, mindenki ott él és mozog, a legtöbben ebben a szakmában szó szerint egész nap a Twitteren lógnak. A Twitteren valóban reagálnak is az emberek, tehát működik az, ami a Facebookon nem, de ilyen az Instagram is. De az egyik közösségi oldalról a másikra való áttérés azt jelenti, hogy újra ki kell építeni egy hálózatot a semmiből. Én már láttam több különböző felületet felemelkedni és porba hullani – ezt is meg kell szokni, ha naprakész akarsz lenni. A Soundcloud szerintem a végét járja; bár arra még jó, hogy egy zenész szakmai színvonalát még mindig ott lehet a legjobban, legobjektívebben lemérni. Ebből a szempontból ugyanis a Facebook teljesen kamu, a Twitter pedig kiszámíthatatlan. Ha valaki ott egyedi tud lenni, százezrek fogják követni az agymenéseit, de ehhez nem kell semmilyen zenei teljesítmény, csak a vonzó karakter.
A legutóbbi EP-d pedig a Play Me kiadónál jelent meg.
Igen, és ez marketing szempontból egy nagyon menő kiadó. A legkomolyabb blogokkal vannak összeköttetésben, a ThisSongIsSickkel, az EDM.commal, az EDMsauce-szal. Az utóbbi két kislemezemmel kapcsolatos megjelenéseket már ők intézték. Aztán ha az ember bekerül a trendmeghatározó blogra, onnantól a többi, kisebb blog átveszi. Nagy szívfájdalmam volt, hogy a kétrészes Four Horses EP-m egyik számának a ThisSongIsSicken volt a premierje, és másnap lekapcsolták a bloghoz tartozó Soundcloud-oldalt, ahol ők megosztani, reposztolni készültek a kiadó által feltöltött számomat. [A ThisSongIsSick állítása szerint együttműködött a kiadókkal, csak egy adminisztratív hiba miatt nem kapta meg a Soundcloudot figyelő robotoktól érkező figyelmeztetéseket. A történetet a blog oldaláról itt lehet megismerni.] Ez iszonyú nagy nézettséget hozott volna, és ha megvan az első robbanás, az utána már tovább robog. De sajnos ez elmaradt. Az viszont nagy örömöm mostanában, hogy ugyanezt a számot Dillon Francis lejátszotta a TomorrowWorldön. Ez azt jelenti, hogy a zene már eljut a legkomolyabb DJ-khez is, onanntól pedig rajtuk múlik minden. A Play Me-nek tehát nagyon profi a promó mechanizmusa.
Erről az EP-ről játssza az egyik számot Skrillex is.
Igen, a Black Horse-t, augusztus vége óta, de úgy, hogy teljesen beépítette a szettjébe. Az egyik legnagyobb saját slágere, a Recess dropja helyébe bevágta az én számom dropját, és az egészre még rátette az eredeti számban lévő Fatman Scoop acapellát is. Tehát készített egy saját mashupot.
A Facebookon írtad Skrillex szigetes fellépése előtt, hogy be fogsz „kommandózni” neki egy pendrive-ot a zenéiddel. Ez sikerült?
Igen, már régóta csinálom, hogy ha jön egy híres DJ, akkor adok neki promót. Van, hogy CD-t, de az már eléggé kikopott, a DJ-k már leginkább pendrive-ról játszanak. Kettőre felfér annyi zene, amennyit korábban hatvan kiló lemezen kellett hordozni. Biztos voltam benne, hogy Skrillexnek muszáj adnom zenét, és hogy van is ideje meghallgatni. Figyeltem a fellépéseit, tudtam, hogy a DJ-attitűdje az utóbbi időben nagyon sokat fejlődött, és szokott játszani teljesen ismeretlen zenéket is, különleges verziókat. Kiadófőnökként is nagyon nyitott az új zenékre. Az Irie Maffia-s szigetes kapcsolatokon keresztül sikerült eljuttatnom hozzá. Személyesen nem is találkoztunk, csak a bébiszitterére bíztam rá. Nem tudom, hogy ennek a pendrive-nak köszönhető, hogy játssza a számomat, vagy máshogy jutott el hozzá, de szerintem 80-90 százalék, hogy az előbbi. Ez volt augusztus 13-án, és 20-án már le is játszotta a számot.
Mennyi zene volt a pendrive-on? Azt szokták mondani, hogy ne legyen se túl sok, se túl kevés.
Próbáltam a legjobb zenéimet összeválogatni. Három mappába rendeztem el: a két Play Me-s EP és a maradék. Volt közte egy hivatalos Krafty Kuts-remix, egy Zomboy-remix és egy David Heartbreak-remix – ez már három név, amit neki ismernie kell. Vettem egy rendes, márkás pendrive-ot, hogy a külseje is azt tükrözze, hogy ez profi dolog; ráraktam egy komoly szakmai biót is, kontaktot.
A kiadójával korábban közvetett kapcsolatban voltál. Most közelebb jutottál hozzájuk?
Igen, írt az OWSLA, hogy a Skrillex játssza ezt a számot, ez mennyire jó, küldjek nekik új zenét. Ennyi, egy háromsoros, jófej e-mail, de ettől még ez egy nagyon komoly felkérés. Számomra ez a csúcskiadó, minden szempontból: zenei, strukturális, logisztikai, művészi attitűdje szerint egyaránt. A Play Me is nemrég írt, ahol megjelent a két részes EP-m, felhívta a figyelmemet arra, hogy jogdíjakat kellene kapnom. Most ennek próbálok utánajárni az Artisjus segítségével. Próbálom azt is kideríteni, hogy kik játszották még a számaimat. Kapcsolatba kerültem például egy kazah sráccal. Van egy oldal, ahova DJ-k tracklistái kerülnek fel, az 1001Tracklists, és ő ott az egyik csúcsfelhasználó, aki jóváhagyja a tracklisták hitelességét. Egy mániákus túrógép, 23 ezer track id-t töltött fel, reggeltől estig számokat azonosít borzasztó minőségű telefonos kalóz-videófelvételek alapján. Ezek persze szórakoztató, kalandos történetek, viszont rengeteg időt elvisznek.
A neten még mindig a te személyes e-mail címed van kint, hogy itt keressenek fellépések, remixek ügyében.
Hát igen, ez elég amatőr dolog. Most már áradnak az e-mailek, főleg a rajongóktól, nem is tudok mindenre válaszolni. A régióból szoktam kapni meghívásokat; Bécsben, Pozsonyban, Erdélyben sokszor voltam, és egy-két komolyabb nyugati buli is becsúszott, például Amszterdamban. Szeretnék természetesen egy ügynökséggel leszerződni, másfelől viszont azt gondolom, hogy ha sikerül a következő lemezemet olyanra összerakni, mint amilyenre tervezem, akkor összejöhet még egy komolyabb robbanás, és inkább azután kellene egy agency-t megkeresnem. A legjobb pedig egy menedzser lenne, aki összefogná a dolgokat, akivel hosszabb távú stratégiát is ki lehetne építeni. De ezzel kapcsolatban kicsit bizalmatlan vagyok. Nemcsak azért, mert itthon nem ismerek olyat, aki átlátja ezt az egész világot, ismeri ezt a zenét, tisztában van a kiadókkal, a lehetőségekkel, az árakkal, megvannak a kapcsolatai – hanem azért is, mert eddig mindent magam intéztem, az első hangtól az utolsóig, az első e-mailtől az utolsóig. Jó érzés átlátni egy ilyen szövevényes rendszert. Viszont az anyagi dolgokhoz teljesen tehetségtelen vagyok: képtelen vagyok tárgyalni, kiállni az érdekeimért, kiharcolni ezt-azt.
Categories: Dalszerzőkről
Leave a Reply