Interjú Harcsa Veronikával – A SORS LABDÁI

Harcsa Veronika zenei kalandozásai nem korlátozódnak egy műfajra vagy egy országra: hogy az énekes-dalszerző eddig meglehetősen érdekes karrierje véletleneken vagy tudatosságon múlt-e, pillanatokon belül kiderül.

Dal+Szerző: Eddigi pályafutásod alapján a legtöbben úgy vélik, hogy te meglehetős céltudatossággal kezeled a dolgaidat. Jól gondolják?
Harcsa Veronika: Részben igen. Az biztos, hogy van bennem egy tudatosság, talán azért is, mert matekos voltam a gimnáziumban. Ott megtanítottak minket struktúrákban és rendszerekben gondolkodni; és bár az életem nagyon eltávolodott a matektól, ennek biztos komoly hatása volt. Ez eleve ad egy ön-analitikus hozzáállást is, hogy nem „csak úgy” élem az életemet, hanem van bennem egy igény és egy automatikus reflex arra nézve, hogy mindig újra értékeljem időről időre, hogy mit és miért is csinálok. Én sokat analizálom magamat és a projektjeimet is, és ez segít előrelépni.

D+Sz.: A gyakorlati és a művészi részt ugyanolyan eréllyel vizsgálod?
H.V.: A művészi rész evidens: az ember mindenképp jót akar letenni az asztalra. Ez olyan folyamatos vizsgálat, ahol fel sem fogom valójában, hogy most épp analizálok. Mindig azon dolgozunk, hogy a zene még jobban tetsszen saját magunknak, hogy még komplexebb legyen, még szebb legyen. Így az analízis teljesen ösztönös, része a folyamatnak, anélkül nem menne.
Az úgymond menedzseri szemléletet követelő helyzetek elemzése egész más: az sokkal inkább munkaszerű tevékenység, ahhoz le kell ülnöm az asztalhoz. Ez most azért is fontos mert épp hál’ Istennek, nagyon sok jó projekt van az életemben, és tulajdonképpen több jó dolog talál meg, mint amennyi belefér. Ez rendszeresen nyár végére kis is derül, mert mindig túlvállalom magam (nevet). De emiatt rá vagyok kényszerülve arra, hogy átgondoljam, mi az, ami valóban fontos, és mi az, ami inkább csak időt vett el az igazán fontos dolgoktól. Az időmenedzsment azért is lényeges, mert több országban élek egyszerre, többféle környezetben, sok mindennel kell foglalkoznom, és közben igyekszem egyensúlyban is maradni.

D+Sz.: De ezt a feszített tempót végső soron te diktálod saját magadnak.
H.V.: Végső soron igen… (nevet) De azért ehhez kell a befogadókészség a közönség felől is, és szerencsére a projektjeink általában megtalálják a közönségüket.

D+Sz.: Mennyire tudsz előre gondolkodni?
H.V.: Nagyjából egy évre. Igazából az életem eddig azt mutatta, hogy annál hosszabb időre tervezni nem is igen érdemes, mert ennyi idő alatt már úgyis történik annyi váratlan dolog, amik végül kialakítják a folytatást.

D+Sz.: Rugalmasan kezeled, amikor ezek a váratlanságok keresztezik a terveidet?
H.V.: Szerintem igen. Persze ebből is vannak fokozatok, de szeretek spontán lenni és könnyen hozok hirtelen döntést. Van egy fajta érzés, amikor tudom, hogy ezt a labdát most a Sors dobta, és bár teljesen mást terveztem, most mégis elkapom. Ez már többször megtörtént, és általában ebből jó dolgok szoktak kisülni. Így találtam lakást, és így indult a klubom is Berlinben: nem is sejtettem, hogy benne van a pakliban az, ami végül kijött belőle.

HarcsaVeronika2_NagyillesSzilard

“Minden évben megtalál pár olyan történet, hogy egy-egy dalom valamilyen életszituációban valódi segítséget nyújtott valakinek. Nagyon hálás vagyok, amikor az emberek ezeket megosztják velem” – Harcsa Veronika, énekesnő

D+Sz.: A kezdetektől párhuzamosan fut a külföldi és a magyar karriered. Ezt hogy dobta a Sors?
H.V.: A külföldi pályám úgy indult, hogy megtalált egy japán terjesztő. Szó szerint a semmiből. Itthon még nem is ismert senki, de már volt honlapom. Akkoriban még MySpace sem volt, nemhogy Facebook, de volt saját oldalam, ahol bele is lehetett hallgatni a zenékbe. Ezt találta meg egy japán terjesztő, sosem fog kiderülni, hogy hogyan. Rendelt is tőlünk az első lemezünkből, amit én ráadásul csak demónak szántam, nem is volt rendes kiadása. De ő mégis rendelt belőle két- vagy háromszáz példányt, amit elvittem a postára szépen a kis kartondobozban, és feladtam neki. Két hét múlva írt, hogy küldjek még, mert pikk-pakk elkapkodták. Hogy miért, az titok, és a hiányos japántudásom nem is engedi, hogy utánajárjak. Nem lehet visszakövetni, melyik blog tehetett róla, de népszerű lett az a lemez. Erre felfigyelt egy japán kiadó, akik megkerestek, és kiadták a lemezt kint – és mögé is tették azt a promóciót, amivel az album még ismertebb, és végül listavezető lett. Én közben itthon ültem, és néztem a japán weboldalakat. Furcsa volt azt látni, hogy van egy nagy egyes, aztán kandzsik és a lemezem borítója, aztán a következő sorban egy nagy kettes, kandzsik és Norah Jones lemezborítója… Persze ő már hónapok óta ott trónolt, de akkor is, teljesen hihetetlen volt, huszonnégy éves voltam, itt ültem Budapesten, és csak bámultam, hogy ez meg mi?! De ehhez az a nagyon nagy mázli is kellett az elején, hogy a japán terjesztő rátaláljon a weboldalamra.
Hozzátartozik a történethez, hogy itthon, Magyarországon nagyon sokat segített ez a sztori, mert ebből MTI-hír lett. Sokan jöttek el úgy koncertre, hogy meg akarták hallgatni: ki az a csaj, akinek a nevét még sosem hallották, mégis listavezető Japánban? Az egész történet miatt nagyon szerencsésnek tartom magam. Az érem másik oldala viszont az, hogy azóta azon dolgozom nagyon sokat, hogy a szerencsével, amit kaptam az elején, helyesen éljek. Hogy mindig tudjunk izgalmasak lenni a magunk és a közönség számára, hogy mindig fejlesszük és vigyük tovább – hogy ez ne csak egy üstökösszerű feltűnés legyen, hanem az évtizedek alatt egy igazi művészpályává álljon össze.

D+Sz.: Sikerült beazonosítani, hogy az első lemezedben mi fogta meg a japánokat?
H.V.: Mivel demónak szántuk, nem is saját dalok voltak rajta, hanem jazz-sztenderdek meg feldolgozások. Két napot próbáltunk rá, és két nap alatt fel is vettük a stúdióban. Ez nem volt egy kidolgozott anyag, ráadásul én akkoriban az éneklés technikájáról még semmit sem tudtam, csak volt egy ösztönös mód, ahogy megszólaltam. Én azt gyanítom, hogy pont ez az egyfajta kislányos keresetlenség meg iskolázatlanság lehetett nekik bájos – legalábbis én így értelmezem. És persze nekik egy magyar énekesnő egzotikus, plusz van presztízse is a magyar zenének, például a Kodály-módszer is igen elterjedt.

D+Sz.: Lehettél volna sztenderdeket éneklő egzotikum Japánban, de te elhagytad a járt utat a járatlanért. Azóta egyre többször tűnik úgy, mintha ez valamiféle szokás lenne nálad. Nem kockázatos ez?
H.V.: De az, viszont így jobban élvezem (nevet). Én nem tartom magam szórakoztató zenésznek: az éneklés, a dalírás, a koncertezés nekem egy hatalmas kaland. Én afelé megyek, ami izgat, ami érdekes, amit még nem próbáltam. Nem akarom megcsinálni kétszer ugyanazt a lemezt, egyszerűen saját magam miatt. Fel akarom fedezni, hogy mi van még bennem.

D+Sz.: Volt már olyan, hogy nem bizonyult sikeresnek egy-egy kísérleted?
H.V.: Nyilván vannak, amik jobban sikerülnek és vannak, amik kevésbé. Az utóbbi kategóriát inkább tapasztalatnak élem meg, és leginkább úgy, hogy „na, ezen az úton még sokkal tovább kellene menni, hogy igazán jó legyen”.

D+Sz.: Az a benyomásod, hogy a közönséged ért téged? Amit te dal formájában eléjük teszel, abból minden átjön?
H.V.: Biztos, hogy nem jut át minden. De szerintem egy zenésznek ez nem is lehet elvárása. Nem gondolom, hogy ugyanazt érzik, amit én, és egyáltalán nem is kell, hogy ez így legyen. Talán ha konkrétabb, mondjuk társadalmi vagy politikai üzenete lenne a dalaimnak, akkor számítana. De az én dalaim vagy elvontak, vagy valamilyen személyes, sokszor érzelmes történetet mesélnek el, és ezek mindenkiben egyéni módon csapódnak le. Ami nekem igazán fontos, az a kölcsönhatás a külvilággal és az emberekkel.

D+Sz.: Érteni vélem a kölcsönhatás részedről induló oldalát; de mi az, ami cserébe visszajön hozzád?
H.V.: Nagyon sok minden, köztük például egészen konkrét, személyes sztorik is. Minden évben megtalál pár olyan történet, hogy egy-egy dalom valamilyen életszituációban valódi segítséget nyújtott valakinek. Nagyon hálás vagyok, amikor az emberek ezeket megosztják velem. Koncerthelyzetben pedig azonnal érezhető a kölcsönhatás, mert ezek végül is energiák. Van, hogy csendesebb a közönség, de mégis érezni, hogy elindult valami bennük, hogy más hangulatban állnak majd fel, mint amiben leültek. Ez a kölcsönhatás nagyon sokféle, lehet akár katartikus, de akár egészen csendes is.

D+Sz.: Ebben a tekintetben más a hazai és a külföldi közönség?
H.V.: Vannak habitusbeli különbségek, de a lényeg azért ugyanaz. Japánban például a koncentrált figyelem volt jellemző a koncertekre, de kifejezetten imádok a Délvidéken játszani, ahol sokkal hangosabbak az emberek. Ezek ilyen „részben igaz” sztereotípiák is persze. Ami nagyon más, az az én szerepem. Ha külföldön játszom, olyan helyen, ahol nem igazán ismernek, akkor oda máshogy ül be a közönség: több a kíváncsiság és valamivel kevesebb a prekoncepció is, mind pozitív, mind negatív értelemben. Itthon, mivel sokan már nem először hallanak, a közönség máshogy ül be, de nem tudnám megmondani, melyik helyzet könnyebb vagy nehezebb. Itthon nyilván segít, hogy van törzsközönségem. Számíthatok rá, hogy lesz egy-két ember a közönségben, akit már nem kell meggyőznöm, az első számtól ott lesz velem, és nyitott lesz. Talán ez a nyitottság, ez az elfogadás egy lényeges különbség – amikor ismeretlenül lépek színpadra, eleinte mindig van egy kis szkepszis. Persze itthon is előfordul, hogy valakit a barátnője rángat el, pedig nemigen kíváncsi arra, hogy mit művel az a hiteltelen, nyálas énekes (nevet).

D+Sz.: A jazz nagy útkeresésben van már egy jó ideje, és sokan hiányolják azt a fajta kísérletező, tabudöntögető szemléletet, amit mondjuk Miles Davis képviselt. Te hogyan próbálsz túljutni ezen a dilemmán? Amit csinálsz-csináltok, az sok szempontból elég frissnek, korszerűnek hangzik.
H.V.: A jazz mindig is fuzionált; minden korszakban az aktuális pop- vagy akár kortárs zenéből kerültek bele elemek, így fejlődött tovább, így lettek korszakai. Nekem most két fő projektem van, az egyik a Bin-Jip, Andrew J producerrel és Gyémánt Bálint gitárossal. Ugyan van benne improvizáció és a jazzre jellemző elvont attitűd, mi a Bin-Jip zenéjét mégsem hívjuk jazznek, inkább kísérleti elektronikának. Ugyanakkor sokan a jazz kategóriába teszik, és lehet, hogy pár évtized múlva valóban ilyesmi zenéket hívnak majd „új jazznek”. Andrew J hangzásaiban sok az újszerűség, ő a legkorszerűbb zenéket hallgatja, formálja az ízlésemet, mégsem ezért szeretek leginkább vele dolgozni, hanem a kreativitása és a maximalizmusa miatt.
A saját, vagy Gyémánt Bálinttal duóban írt dalaimat egyáltalán nem tartom forradalminak stiláris szempontból, a duó projektben egyszerűen nem a korszerűségen van a legnagyobb hangsúly, hanem a lírán, a történetmesélésen, hangulatok keresésén. Vannak zenészek, akiknek a korszerűség, az új hangzás keresése a legfontosabb, de én nem ilyen alkat vagyok, nekem az újdonság a kifejezésmódban fontosabb, mint a stílusjegyekben.

D+Sz.: Amikor dalszerzel, akkor a teljes művet megálmodod, hangszereléssel, sounddal, mindennel?
H.V.: Néha igen, máskor pedig fokozatosan alakul ki a teljes kép. A Gyémánt Bálinttal közös duónkban nekem nagyobb részem van szerzőként, és ott inkább én gondolkodom azon többet, hogy milyen legyen egy dal hangszerelése, hangzásvilága. A Bin-Jipben – ahol szintén Bálint gitározik – viszont Andrew J producerként elképesztő mennyiségű időt öl bele egy-egy számba, hogy az adott hangzást megtalálja. Bálinttal legtöbbször csak bámulunk, hogy „hát ezt meg hogy találtad ki?”. Ott sokkal bonyolultabbak és többszörösen visszahatóak az alkotói folyamatok, emiatt aztán időnként nagyon hosszú idő is eltelik, mire kialakul egy-egy dal. Az első lemezünket 2010-ben jelentettük meg – és idén, december 21-én mutatjuk be a MÜPA-ban a másodikat úgy, hogy közben folyamatosan dolgoztunk a dalokon! Jó, néha azért változó intenzitással (nevet).

D+Sz.: A Bin-Jippel is kapcsolatos izgalmas hír az Erik Truffaz-val közös munka is.
H.V.: Ez is valahogy a Sors által dobott labda. Egy évvel ezelőtt Athénban léptem fel. Évek óta kapcsolatban vagyok egy ott igen népszerű hiphopzenekarral, akiket úgy hívnak: Active Member. Ők egy házaspár, társadalmilag nagyon érzékeny szövegeket írnak, és hihetetlen rajongótáboruk van. Korábban remixelték egy dalomat, így kerültünk kapcsolatba. Tavaly szeptemberben volt egy nagy koncertjük Athénban, ahová három külföldi vendéget hívtak: egy német ragga-énekes srácot, Erik Truffaz-t meg engem. Ráadásul úgy találták ki a repertoárt, hogy a három dalból, amiben énekeltem, kettőben Truffaz is játszott. Így egyszer csak ott találtam magam egy színpadon Erik Truffaz-val. Ráadásul nagyon jól sikerült az a fellépés, és emberileg is jól kijöttünk: délelőtt megnéztük együtt az Akropolisz Múzeumot, ami hihetetlen élmény volt, és jókat beszélgettünk. Kapcsolatban is maradtunk Erikkel, így amikor megkaptam a Művészetek Völgyétől a felkérést, hogy idén vegyem gondozásomba a korábban udvargazda nélkül működő jazz-udvart, akkor meg is hívtam – és ő igent mondott. Ráadásul mindezek után, amikor már megállapodtunk, hogy a Völgyben a Bin-Jip vendége lesz Erik Truffaz, felhívtak a BMC-ből, hogy van-e ötletem arra, hogy melyik külföldi zenekarral lépnék fel szívesen a Tavaszi Fesztivál keretében. Mondtam, hogy persze: az Erik Truffaz Quartet; és ők meghívták őket, és én felléphettem velük Budapesten. A történet folytatódik, Erik a MÜPA-beli lemezbemutatón is vendégünk lesz.

D+Sz.: Ez is adhat egy újabb lökést a Bin-Jipnek is, ami akár egy jóval nagyobb léptékű nemzetközi karrierre is képes lehetne. Ha kinyílna ez az ajtó, akkor mennél?
H.V.: Hogyne! Már az elején is szóba került, hogy ezeket a spontán döntéseket én könnyen meg tudom hozni, mert olyan az életem. Úgyhogy én mindenképp mennék, de persze mindhármunknak együtt kellene meghozni ezt a döntést. De mivel mindannyian ezen dolgozunk iszonyú sokat, ez a legfontosabb, ezért azt hiszem, az lenne a természetes, hogy ha jönne egy hullám, akkor arra felülnénk és mennénk vele.

Interjú: Hegyi György
Fotó: Nagyillés Szilárd

 

Az interjú megjelent a Dal+Szerző magazin 2014/03 (őszi) lapszámában. 



Kategóriák:Interjú

Címkék:, ,

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: