Steve Albini: az internet megoldotta a zenei élet minden problémáját

Steve Albini zenész, a Nirvana, számos meghatározó független zenész (The Pixies, PJ Harvey, Jarvis Cocker) és még több ismeretlen underground együttes producere. Ismert arról is, hogy mindig határozott, mondhatni sarkos véleménye van a zeneiparról. The Problem With Music című, 1993-as, ám máig sokszor hivatkozott cikke azt részletezte (számokkal és színes anekdotákkal egyaránt), hogyan lehetséges, hogy a nagy kiadóknál mindenki jóval többet keres, mint maga a zenész. Most egy melbourne-i konferencián beszélt arról, hogyan látja a zeneipart. A Guardian teljes egészében leközölte az előadást, és összefoglalót is írt róla. A vélemény bizonyosan vitát fog kavarni; Steve Albini hasonló állásfoglalásait évekkel később is idézgetni szokták.

Steve Albini először bemutatkozik: “52 éves vagyok, 1978 óta foglalkozom zenével. Mindig volt együttesem, hangmérnökként dolgozom [nem nevezi magát producernek], csináltam néhány ezer lemezt, kis és hatalmas zenekaroknak, van egy stúdióm, egy kis kiadóm, dolgoztam koncertpromóterként, fanzinba írtam, rádióban DJ-ztem. Úgyhogy azt hiszem, elég jó helyzetben vagyok ahhoz, hogy felmérjem a helyzetet.”

Bevezetésként az “internet előtti” korszakot jellemzi. Elismétli, hogy a major kiadóknál mindenki nagyon jól keresett, leszámítva magukat a zenészeket. A kiadók számos szakma számos képviselőjét tartották el, mégpedig nem is rosszul – Albini szerint a zenészek keresetének rovására: “A legtöbb pénzt az előadók nevében, az ő keresetük rovására fizették ki. Mintha csak a főnököd, ahelyett, hogy neked adna fizetést, a te nevedben pénzt osztogatna a barátainak és üzlettársainak.” A másik oldalon, a független zenében viszont a hatékonyság volt a vezérlő elv, hiszen mindenki a saját és barátai pénzét költötte. Azonban számos helyre nem lehetett eljutni: a rádiók a nagy kiadók zsebében voltak; a lapok csak azzal foglalkoztak, aki országosan ismert volt; az európai (tehát amerikai nézőpontból tengerentúli) piacokra szinte lehetetlen, de legalábbis nagyon költséges volt bekerülni. Így szájról szájra vándorolt egy-egy független előadó híre (mintegy a peer-to-peer hálózatokat megelőzve). Viszont Steve Albini felidézi, volt olyan zenekara, amelyhez a saját kiadójánál megjelentetett lemez bevételének 50 százaléka visszajutott – “így egy-egy eladott példányon jobban kerestünk, mint Michael Jackson”.

Steve Albini hosszan ecseteli, mindez hogyan változott meg az internet hatására. Mondanivalójának egy része már régóta ismerős lehet: minden beszerezhető; a legfurább ízlésű emberek is megtalálják azt, ami nekik való, illetve a hozzájuk hasonló elhivatottak közösségét; elfeledett kincsek, a kiadók által uralt világban reménytelennek ítélt előadók kelnek új életre. Míg régen még egy demófelvétel elkészítése is komoly költség volt, most fillérekért lehet felvételeket készíteni, és számos fórumon a közönség elé tárni – legyen az bárhol a világon. A rajongók sokkal könnyebb és közelebbi kapcsolatba kerültek a zenészekkel. Az előadók sokkal inkább képesek irányítani a saját sorsukat, mint korábban.

Az Albini által említett konrétumok viszont már érdekesek. “Néhány éve a zenekarommal, a Shellackal Kelet-Európában turnéztól, Csehországtól Bulgáriáig, sőt, Isztambulig. [Magyarországon elmaradt a tervezett koncert.] Telt házakat csináltunk, mégpedig ugyanakkora helyeken, mint Európa más részein, és a közönség ismerte a zenénket. Pedig ezekben az országban szó szerint soha nem adtunk el egyetlen lemezt sem. Az, hogy ismertek minket, kizárólag az internetnek és a szájról szájra terjedő híreknek volt köszönhető. Az első turnén kiépített kapcsolatainkra támaszkodva már könnyebb volt a következőt megtervezni, mi több, a régióban már egész jól fogynak a lemezeink is. Olyan hatékonysággal és olyan egyszerűen lehet mindent megszervezni, hogy az internet előtti kor zenekarai csak a nyálukat csorgatnák, ha ezt látnák.”

Steve Albini szerint a zenekarok és a hallgatók közötti kapcsolat intenzívebb, közvetítők nélküli jellege vezetett oda, hogy a rajongók jóval többet hajlandóak fizetni azért, hogy kedvencüket élőben láthassák. Így a koncertjegyek árai elszaladtak, ráadásul a merch asztalnál is mindig nagy a tolongás. “A Shellac 20 éve folyamatosan nagyjából ugyanakkora közönség előtt játszik, most viszont egy nagyságrenddel többet keresünk ugyanezzel, mint 10-15 éve. De tényleg, vannak helyek, ahol korábban 4-500 dollárt kaptunk, és most 4-5000-et.”

“Ez magyarázza tehát a lelkesedésemet. Most pedig rátérek az optimizmusomra” – mondja Steve Albini, majd elmagyarázza, hogy szerinte mi a gond a gyakran hallott mondattal: “Ki kell találnunk, hogyan lehetne az internetes terjesztés mindenki számára előnyös.” Szerinte az ártalmatlan mondatocska minden szava álságos. Kétséges, hogy ki az, akinek “ki kellene találnia” ezt – Albini szerint a hallgatókat és a zenészeket általában nem értik bele abba a “mi”-be, akinek “ki kell találnia”. “Ha megkérdezel egy zenészt, hogy ő mit szeretne – és én bizony tudom ezt, hiszen napi szinten zenészekkel dolgozom -, akkor azt mondja: eljutni a közönséghez, és legalább valami esélyt arra, hogy ebből pénzt kereshessen. A jelenlegi rendszer az első kívánalmat tökéletesen teljesíti, a másodikat pedig legalább annyira jól, mint a korábbi, a kiadók által uralt rendszer.”

Ráadásul nincs mit “kitalálni”, a rendszer működik – csak a korábbi rendszer haszonélvezői számára nem. Amik nem működinek, azok általában pont a lemezkiadók képviselői által összehozott öszvér megoldások. “Nemrég egy hivatalosan licenszelt oldalon meg akartam hallgatni egy podcastot. Aztán összeverekedtek a macskáim, úgyhogy pár percet kénytelen voltam kihagyni. Amikor végre visszaülhettem a számítógéphez, megpróbáltam visszatekerni a lejátszót, és megtudtam, hogy jogi okokból erre nincs lehetőségem. Úgyhogy azt az oldalt soha többet nem is kerestem fel. Aligha hiszem, hogy a podcast készítőjének szándékaival ez egybeesett volna.”

“Úgy tűnik, azt elfogadtuk, hogy a lemezboltok szerepe csökkent, átalakult. Miért kellene a korábbi kiadó bürokráciának ugyanolyannak megmaradnia?” – teszi fel a kérdést Steve Albini. Előadását – a szerzői jogi rendszer “elavultságára” vonatkozó rövid, elnagyolt eszmefuttatás előtt – így foglalja össze: “A zenei világ nagyon jó helyzetben van: több zenekart látok, több zenét hallok, mint bármikor korábban, a zenészeket nagyobb becsben tartják, és nagyobb a beleszólásuk a saját sorsukba.”

Steve Albini maga is vitaindítónak szánta előadását. Olvasóink hozzászólásait is várjuk itt vagy a Facebookon.



Kategóriák:Hírek

Címkék:

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: