A Vígszínház felé kerekezve jut eszembe: mára lett látható igazán, hogy a beat és a rock korai magyar hősei közül kik és mennyire bizonyultak végül valóban muzsikusnak. Messze nem mindenki, de szerencsére azért akadnak jó páran. De közülük is csak néhányan töltik „nyugdíjas éveiket” annyira intenzív alkotói-előadói munkával, hogy nehéz interjú-időpontot kapni tőlük. Fellépések, filmzenék, majdnem kész és készülő lemezek feladatai között szerencsére végül találtunk némi résidőt Presser Gáborral.

D+SZ: Emlékszem egy tizennégy évvel ezelőtti beszélgetésünkre: lelkesen mesélted, hogy az Angyalok és emberek lemezzel végre elérted, hogy kompromisszumok nélkül megvalósíthasd, amit szeretnél. Sikerült azóta is fenntartani ezt a vívmányt?
Presser Gábor: Őszintén szólva már nem emlékszem, hogy miért örültem én akkor ennyire, de az tény, hogy annál a lemeznél sikerült a lemezfelvételi időlimitet a végtelen innenső határáig kitolni. Mert nehezen tudom a munkát kiadni a kezemből. És azóta nagyjából sikerült is fenntartani ezt a fajta szabadságot, bár ez is hullámzik: előfordul, hogy úgy gondolom, érdemes kompromisszumot kötni. Már jó ideje szabad ember vagyok, nem kötnek szerződések sehova – bár ennek az előnyei mellett éppúgy vannak hátrányai is. Nem is tájékozódom túl jól, keveseket ismerek.

D+SZ: Kiadó híján nem érzed hiányát valamiféle külső, szakmai elemzésnek?
P.G.: Hát annak nem. És én sem elemzem magam. És másokat sem, ha lehet. Ösztönös maradtam, hiába vagyok viszonylag képzett. A zene eleve ösztönös dolog. Nem tudnám szó szerint felidézni az összhangzattan szabályait, ahogy más közismereti tárgyból sem tudnék egy tételt sem. (Nevet) Viszont a zenén kívül igazán semmi más nem köt le, és a szabadság eredménye az is, hogy a zenének nagyon sok fajtáját nagyon sok módon vagyok szerencsés játszhatni. Hívnak komolyzenészek, meghívnak népzenészek, vagy improvizálunk négykezest Szakcsival – és amíg ők elégedettek velem, addig rendben is vagyok. Ez is egyfajta kontroll… És egyedül is nagyon szeretek játszani. Koncerteken is, otthon is. Az úgy van, hogy a legjobb gyógyszer, a legjobb vigasz odaülni a zongorához, mert az azonnal egy jobb létbe szenderít. (Nevet)

D+SZ.: Hogy illeszkedik ebbe a képbe a dalszerzés?
P.G.: Hát az a legelső. De az ember nem úgy ül a zongorához, hogy most akkor írok egy dalt! Zongorázni, a vázlataid között matatni már önmagában a legjobb dolog. És aztán, ha úgy érzem, hogy jaj, be kellene kapcsolni valamilyen felvevőt, akkor bekapcsolom. Aztán egyszer majd eldől, hogy egy-egy dalkezdemény mehet-e a vázlatok közé, vagy kidobható.

Sokat szöszölök szövegekkel. Amikor valami mocorogni kezd, egyből írom az Ipadbe, de nagy szakadozott spirálfüzeteim is vannak, amikben évekre visszamenőleg ott vannak a vázlataim. Ez persze idővel óriási rumlivá dagad, így a régi füzetekből a fontosnak hitt lapokat kivágom, az újakba beragasztom és ott folytatom. Ha én írom a szöveget, többnyire zeneileg végtelenül egyszerű dalok születnek. De a Kék likőr, a Két ördög, vagy a Majd Leonard nem ilyen, az már kemény játszma volt, mert ezek inkább versprózák, ezeket a megzenésítéshez már meg is kellett tanulni.
Visszahallgatni régebbi kis vázlatokat igen jó dolog, néha nagyon vicces, hogy miket tesz el az ember, vajon mi a fenére gondolhatott akkor – ez talán az egyetlen analitikus jellegű dolog, amire képes vagyok önmagammal kapcsolatban. Mondjuk az LGT-nek is megvolt/megvan az a jó szokása, hogy sosem vettük túl komolyan magunkat, tudunk röhögni magunkon. Ez nekem is egyfajta, talán jónak nevezhető tulajdonságom.

D+SZ: Pedig téged mások nagyon is komolyan vesznek, a szakma és a közönség is elismer, őszinte rajongóid vannak.
P.G.: Köszönöm. Amit csinálok, azt igyekszem rendesen megcsinálni, érdekel, hogy hogy is lehetne a legjobb. Ez nem feltétlenül azt jelenti, hogy mindenkinek akarnék tetszeni. De nem tudom a dolgokat addig kiadni a kezemből, amíg én magam is el nem hiszem, hogy ez már rendes munka. És még így is előfordul, hogy utólag azt érzem, lett volna még mit piszmogni rajta. De hát ez két dolog: a munkámat komolyan veszem, magamat kevésbé.
Ha egy próba nem válik örömzenéléssé, ha a zene, vagy az, hogy valamit meg kell tanulni – az probléma, vagy teher, akkor a legjobb abbahagyni. Egy egyszerű dal nagyon komoly dolog. Ezt már az elején megtanultam komolyan venni. Amikor kezdő voltam, úgy három-négy évvel az Illés ötven évvel ezelőtti ősrobbanása után, a beatzenészek legtöbbje nem elsősorban zenész volt, hanem orvosnak, bölcsésznek vagy mondjuk mérnöknek készült. Én meg jöttem a konzervatóriumból, amire ráadásul még jócskán rádolgoztam, úgyhogy nekem ez a közeg zeneileg nem volt túlságosan nagy kihívás. Inkább pont azt kellett megtanulni, hogy mi a határ, meddig szabad elmenni mondjuk a hangszerelésben, mert messze nem mindenki tudott egyformán játszani. A zenekarok sokszor baráti alapon jöttek össze, és csak később és ritkán úgy, hogy valamilyen zenei koncepció mentén zenész a zenésszel találkozik. Emiatt néha ijedten néztek a képzettebbekre, hogy annak nem telik extra negyedórába leszedni egy dal második akkordját a luxemburgi rádión.

D+SZ: De aki nem tudta könnyen leszedni, az is rászánta az időt, mert mindez valahogy fontos dolognak tűnt. E tekintetben nagy a változás azóta.
P.G.: A könnyűzene nevű dolog ugyanolyan dömpingáru lett, mint a sör, a nápolyi vagy a cigaretta. Itt a teljes választék: rengetegféle zenét hallgathatsz éjjel-nappal. Nehéz is ebből a tömegből valahogy kitűnni, ha a zenédet meg akarod ismertetni az emberekkel.

D+SZ: Feltűnéskeltésre alkalmasabb eszköznek látszik egy kerek női fenék, mint a jó zongorázás.
P.G.: Meg hát könnyebben elbírálható. De a jó zongorázásnak is megvan a közönsége. A méreteknél fogva nálunk kisebb az a réteg, aki meghallja, felfedezi és értékeli is a zenei teljesítményt. Egy nagyobb országban – sőt!, nagyobb nyelvterületen, hiszen ez is meghatározó – ez azért könnyebb. A hazai piac kicsi, és már el is öntötte a zenei világlekvár, de ez rendben van, hiszen az is szabadság, hogy hallgathatsz bármit. Persze az tény, hogy a muzsikálás és a sztárság között sokszor nincs nagy összefüggés. Nagyon sokat számít a promó, a marketing, leginkább a médiakapcsolatok, és a muzsikálás csak a vége felé, ezek után jön a sorban. De hát a média kénytelen sztárokat termelni, akiket kitalál, felemel, aztán be is ejti a pocsolyába, még mielőtt kiderült volna, hogy a „sztár”-nak nevezett valaki egyedül is meg tud-e tölteni egy százharminckét személyes művházat. Ezt (is) tanuljuk egy ideje, „légy híres, a többit majd megoldjuk” – amíg kellesz –, az se baj, ha a fagottról azt hiszed, hogy az egy kilukasztott ruhafogas. Ebben a (jó esetben) 2500 db-os aranylemezű hazai bizniszben olyan címek, rangok és posztok léteznek, hogy be se mernék kopogtatni az ajtajukon. De! Ez is a szakmánk része, hiába a fanyalgás.
Meg a helyzetfelismerés. Szerintem közeledik a pillanat, hogy valaki megírja az első magyar futballoperát. Eközben a másik oldalon meg ott van egy csomó tehetséges kölyök, nem egy. És nem kettő elképesztő jó zenész, dalíró, kreátor. És szerencsére azért már nekik is jut médium, nyilván nem ugyanolyan.
Így teljes a világ. És hát az tuti, hogy egy jó popsi tényleg többet ér, mint egy közepes zongoraszóló.

D+SZ: Mára a háromakkordos daloktól a könnyűzenében eljutottunk az egyakkordos, számítógépes zenéig. Vannak, akik ezt is hanyatlásnak látják.
P.G.: Aki ma az én generációmból ilyesmit mond, pont úgy viselkedik, mint a mi időnkben azok, akik leszarjejezenézték a mi dalainkat.
Valójában soha nincs igaza a meg nem értésnek. Ha a képzőművészetben működhet az, hogy kész elemekből, talált cuccokból, akár kézzel, akár digitálisan létrehoz valaki egy művet, ami önmagában, műalkotásként működik és zseniális, akkor miért ne történhetne meg ugyanez a zenében? Ha a mű jó, a gondolat jó, akkor mellékes, hogy számítógéppel készült-e, vagy igazi hangszeresek játszották fel egy Mambo magnóra.

D+SZ: Te hogyan emelkedsz ki a dömpingből? Nem látszol divathullámokon lovagolni.
P.G.: Ahogy az ember a születésétől a haláláig cipeli önmagát, azt mások is látják. Vannak, akiknek megvan a képességük, hogy úgy bújjanak újabb és újabb szerepekbe, hogy életük végéig divatosak, vagy ami még ennél is jobb, „avantgárd-ok” maradnak. Ez is divathullám, csak más az íve. És nem feltétlenül érdem, de nagyon jó helyzet. Például David Bowie mindig olyan zenészeket választ maga mellé, akik pont kettővel őrültebbek annál, amit egy átlagember elfogad. Ővele kiegészülve az egész egy olyan elegyet képez, ami őt is magasabbra emeli, és a zenészek is jól járnak az ismertséggel. De az egésznek a mélyén Bowie maga, az éneklése, előadásmódja teljesen hagyományos, és nem is sokat változott. De persze ez így nem teljesen igazságos, mert azért nagyjából mindenki valamennyire kilóg a skatulyájából. Laurie Anderson nem lóg ki.
Meg hát tudomásul kell venni, hogy az bizony nem fog menni, hogy ötvenéves korod felett is a tizenévesek rajongjanak érted. Ezért harcolni nagyon gáz. Legyél boldog, ha van közöttük, aki fel- vagy elismeri a képességeidet. Minden generáció kitermeli a saját zenéjét, köztük a saját zsenijeit. És eldöntik, merítenek-e a múltból, vagy átlépik, netán együtt élnek, zenélnek vele.
Annak idején még épphogy csak odacsapódtam az Omegához, máris halálra sértettem a nálam öt évvel idősebbekből álló alapítókat azzal, hogy kijelentettem: ezt az egészet huszonöt évesen nyilván abba kell hagyni. Ők olyan huszonhárom körül voltak akkor. (Nevet) De én tényleg azt hittem, hogy ők nem akarják majd tovább csinálni, mikor majd kezükben lesz az egyetemi diploma, és véget vetnek annak, hogy a nyakukban egy elektromos gitárral ott álljanak a színpadon. Persze én tévedtem egy kicsit: itt ülök most ősz szakállal, és ha lehetőségem adódik rá, akkor rockzenét játszom, legfeljebb nem mindig itthon. És ma is besírok attól, ahogy egy rockgitár felnyög.

D+SZ: Milyen fajta zenei foglalatosság vonz a legjobban mostanában?
P.G.: Azt játszom most, hogy mindent a lehető legegyszerűbbre csinálok. Persze ez nagyon jól hangzik, de nem teljesen igaz. (Nevet) A Rutinglitang készítésekor hatszáz óra volt a felvételi idő. Annyit matattam. Például, hogy megtaláljam azt a két üvegdarabot, amiket összeütve majd a jég repedésére asszociál, aki hallgatja. Rászoktam, hogy minden aprósággal elszórakozzak, a zongora mikrofonozásával és hasonlókkal.
Ősz óta dolgozom egy teljesen visszacsupaszított, egyszerű, egy szál zongorával éneklős szobalemezen. Ez az anyag már nagyjából célegyenesben van; de végül ezzel is az történt, hogy nem bírtam ki: először csak egy kicsit, de hozzájátszottam a Hammond orgonával, aztán már a basszus-szájharmonikával is – és végül csak csináltam még tíztagú szájharmonika-kórust is önmagamból. (Nevet) Én nem tudok szabadulni a hangszerraktáros-érzéstől! Akár addig a szintig is elmegyek, hogy megvásárolok teljesen reménytelen állapotúnak látszó öreg hangszereket a szépségükért, és mert megtanultam, nem csak úgy lehet megszólaltatni őket, ahogy a mester elképzelte. Két törött furulyából megcsináltam minden idők legjobb tikfáit. Mindezzel együtt valami olyasmin igyekszem most, hogy létrehozzak egy mesterséges útszűkületet, ami egy általam „szobalemez”-nek nevezett, valóban kisléptékű hanganyagokhoz vezet vissza. Bár… Most csinálok egy ugyanilyen egyszerű duettlemezt Falusi Mariannal is: ő az énekes, én vagyok a zongorakísérője – de már elkezdtem rádumálni, hogy Hammond azért legyen pár dalban, meg hát ugye nagyon klassz ütőhangszereim is vannak…

D+SZ: Ezek szerint minden napod munkával telik?
P.G.: Most igen. Két film zenéjét írom, Horváth Liliét, a Szerdai gyerek címűt és Kern Andrásét, a Gondolj rám-ot.
Valamikor, jó régen elhatároztam, hogy egyszer majd egyéves, vagy még hosszabb „alkotói” szabadságra megyek. De akármikor is próbáltam ezt elindítani, valaki mindig azt mondta, hogy „ezt nem teheted meg velem”. Hol egy előadó, hol a színház, de valaki vagy valami mindig közbejött. Erre végül azt mondtam, hogy jó, akkor évente kettő-négy hónapra „nyugdíjazom” magam. Ez viszont azzal jár, hogy amikor dolgozom, akkor elég nagy a hajtás.

D+SZ: És mikor épp nyugdíjban vagy?
P.G.: Akkor megy a csavargás, de azért mindent cipelek magammal: veszek fel zajokat, írom a szövegeimet, de tudok zenélni, gyakorolni is. Az évtizedes turnézás, csavargás tapasztalttá tesz, bármerre jársz a világon, a szállodákban napközben általában zárva vannak az éjszakai bárok, és a bárokban többnyire van zongora. Ha ezt tudod, akkor már nagyon egyszerű megszervezni egy hotelben, hogy naponta egy órára beengedjenek zenélni. Általában megértik, hogy muszáj zongoráznom, és hagynak. Játszom egy kicsit, megnyugszom, és mehet tovább a csavargás, az olvasás, az írás. Meg a zenehallgatás. Mi, zenészek vagyunk az egyetlenek, akik a munkavégzés közben nem hallgathatnak zenét, és én ezekben a pihenőidőszakokban próbálom meg behozni a lemaradást.

Interjú: Hegyi György

Fotó: Vető Gábor

Az interjú megjelent a Dal+Szerző magazin 2014/04. lapszámában. Az eredeti, nyomtatott verzió online is elérhető és olvasható.

Categories: Dalszerzőkről