Érted, ismerem az internetet – a szivárgások története a pincétől a net sötét oldaláig

Nem új jelenség, hogy a legtöbb lemez megjelenése előtt kiszivárog, vagyis jobb-rosszabb minőségben felkerül a fájlcserélő hálózatokra – sőt, már akkor is történt ilyen, amikor az mp3 formátum még nem is létezett. A közelmúltban Björk hónapokkal későbbre tervezett lemezének, illetve Madonna félkész számainak kiszivárgása azonban ismét a jelenségre irányította a figyelmet. Ezekről itt írtunk, azóta Madonna albumának végleges változata is kikerült a netre.

Minden lemez kiszivárog – de honnan?

A szivárgás (leak) tehát újra a figyelem középpontjába került, és két nagyobb cikk is igyekezett körbejárni a témát. A FACT magazinban Tom Lea számos major és független kiadó – néhány kivétellel név nélkül nyilatkozó – munkatársával beszélgetett. A cikk tanulsága nagyjából az, hogy a szivárgások majdhogynem elkerülhetetlenek. Abban azonban már nincs egyetértés az iparágon belül, hogy honnan jönnek, és hogy mennyit ártanak.

Az biztos, hogy a szivárgások jó részének egyszerűen az az oka, hogy egy lemez a megjelenése előtt számos kézen átmegy. A stúdió, a kiadó, a gyártó és terjesztő cégek, a lemezboltok, az előzetes promóciós példányokat kapó rádióállomások és nyomtatott vagy online újságok alkalmazottai közül előbb-utóbb csak lesz valaki, aki jó ötletnek gondolja, ha kirakja a lemezt a netre.

Abban viszont nincs egyetértés a megszólalók között, hogy melyik ezek közül a leggyengébb láncszem. A korábban egyes újságírókat név szerint kipellengérező (és a menetrendszerűen érkező tagadás után hosszas vitákba bonyolódó) Ninja Tune szerint a sajtó az egyik fő forrás. Mások szerint a rádió, például a gyakornokok. “Ott ülsz egy üres irodában, előtted halmokban a CD-k, a kiadó, a zenész végtelen távolságban van tőled – miért is ne töltenéd fel, hogy kapjál néhány jó pontot egy fájlmegosztó közösségben?” – számol be saját korábbi élményeiről egy kisebb kiadó vezetője. A legtöbb forrás szerint viszont a gyártás és terjesztés a szivárgások fő forrása. “Ha már nyomják a CD-t, akkor elkerülhetetlen, hogy kikerüljön” – mondja egy nyilatkozó; egy másik pedig arról számol be, hogy a Sonynál csakis a terjesztés szakaszában kiszivárgott lemezekkel volt dolga.

Van egy kissé összeesküvés-elméletszerű megfejtés is, amely szerint gyakran maguk a kiadók a szivárogtatók. Főleg akkor, ha amúgy nem remélnek sok pénzt a lemezeladásokból, és inkább a turnéból vagy reklámokba értékesített dalokból várják a bevételt – ekkor egy szivárogtatás a promóció eszköze lehet. Mások szerint viszont ilyesmi nem szokott történni. Az viszont biztos, hogy néha a kiadójával összevesző zenész maga szivárogtat; hol nyíltan, hol csak utalgat erre. Az Outkast-tag Big Boi igen sokáig húzott-halasztott szólóalbumáról például egyes dalok a megjelenés előtt két évvel már fent voltak a neten. “A rajongóim meg fogják kapni, amire vágynak. Érted, ismerem én az internetet, bébi” – nyilatkozta akkoriban Big Boi, éppen csak meg nem nevezve magát mint szivárogtatót.

Aztán ott van a szivárgások különösen sötét oldala: az adatlopás, a feltört e-mail fiókok. Ez történt Madonnával is, korábban pedig a mai rap talán legnagyobb sztárjával, Drake-kel. Bár néha bejárják a neten a történetek a “nem pénzért, csak a dicsőségért” versengő hackercsoportokról, a FACT-nek nyilatkozó egyik menedzser szerint a hackerek részesülnek a fájlokat tároló, az illegalitás határán táncoló oldalak hatalmas reklámbevételeiből. “Ez egy egész illegális üzletág; nem néhány fiatalról beszélünk, aki feltölt egy-két mp3-at a blogjára.” Érdekes adalék, hogy néha nincs szükség hackelésre: egyszer valaki Thom Yorke nevében regisztrált egy e-mail címet, és magát a Radiohead frontemberének kiadva több producerből is ki tudott csalni kiadatlan felvételeket.

Mit lehet tenni ellene?

“Minden zenészünket felkészítjük arra, hogy a megjelenés előtt 4-6 héttel biztosan ki fog szivárogni a lemezük” – mondja egy kisebb kiadó vezetője. Azért vannak módszerek, amelyekkel legalább késleltetni lehet az elkerülhetetlent. Például az újságíróknak nem mp3-fájlokat küldenek, hanem csak védett szolgáltatásokon keresztül streameket; illetve az audio fájlokat lehet vízjelezni (olyan kóddal ellátni, amely a hangot nem befolyásolja, de egyedi információt tartalmaz, így visszakövethető, hogy kitől származott a szivárgás). Ez azonban bizalmatlansággal telíti a kiadók és a sajtó kapcsolatát, ezért vannak, akik nem szívesen alkalmazzák.

Beyoncé meglepetéslemezének szivárgása azért volt elkerülhető, mert “nagyon szorosan fogott csapattal” dolgozott, amelynek tagjai mind értették, hogy saját munkájuk eredményét kockáztatnák a szivárogtatással. Az igazán kalandos történet pár évvel korábbi: Jay-Z és Kanye West közös, Watch The Throne című lemeze körül hatalmas volt a felhajtás, mégis sikerült elkerülni a szivárgást. A Billboard 2011-es cikkéből kiderült, hogy ez mekkora erőfeszítésbe került. Nem dolgoztak stúdiókban, csak hotelszobákban, Sydneytől Párizsig mindenfelé. Soha a zene egyetlen részletét nem tárolták olyan laptopon, amely az internethez csatlakozott volna, csakis külső merevlemezeken, amelyeket ujjlenyomat-leolvasóval védett bőröndökbe zártak, és a hangmérnökök vigyáztak rájuk hónapokon keresztül. Ha a rapperek egyike meg akarta hallgatni, hogy hol tart a számok összerakása, mixelése, akkor odareptette magához a csapatot, akár Amerikából Londonba. Mindennek a célja nem is elsősorban üzleti volt: azt az élményt akarták újra megteremteni, amikor “mindenki egyszerre kapja meg a zenét, és egy időben kezdi el hallgatni”. Akinek azonban nincs ilyesmire pénze, az jobb, ha felkészül a szivárgásra.

Mennyit árt, ha egyáltalán?

Abban sincs egyetértés, hogy a megjelenés előtti szivárgás árt-e egyáltalán az eladásoknak, és ha igen, mennyire (mármint tekintetbe véve azt, hogy legkésőbb a megjelenéskor biztosan elérhető lesz majd a zene torrenten). Van, aki szerint egy jó lemeznél a szivárgás által generált lelkesedés, spontán hírverés még jót is tesz az eladásoknak. Másoknak az volt a tapasztalata, hogy ha komoly erőfeszítést tettek, hogy késleltessék a szivárgást, akkor a digitális bevételek érezhetően nőttek. Az is számít, hogy mennyire elkötelezett ez előadó rajongótábora: ha nagyon, akkor igenis megveszi a lemezt, még ha hetekkel korábban letöltötte vagy letölthette volna. Nagyon fontos még az, hogy az (első heti eladásokba beszámított) előrendelési időszak előtt megtörténik-e már a szivárgás.

Egy dolognak biztosan árt: a lemezmegjelenés “keretezésének”. Hiszen ma már egy album megjelenése nem annyi, hogy kikerül a lemezboltok polcaira, felkerül a digitális áruházakba, hanem az előadó, a kiadó, a promóciós szakemberek fantáziájától és költségvetésétől függően igyekeznek belőle esemény csinálni. Ha ez előtt, ráadásul nem tervezhető időpontban kikerül a teljes anyag az internetre, az mindenképpen belerondít ebbe az eseménybe, akár tönkre is teheti. És még egy dolog, amiben minden megszólaló egyetért: a legrosszabb az, amikor félkész számok kerülnek ki az internetre.

Depeche Mode betárcsázós interneten, egy magyar U2-rajongó kazettája

A megjelenés előtti szivárgás nem hogy egyidős az mp3-mal, hanem jóval megelőzi azt. A Pitchforkon korábban Eric Harvey arról írt alapos cikket, hogy Bob Dylan & The Band 1967-es felvétele volt az első ilyen komoly szivárgás. A másoknak szánt szerzemények demófelvételeit titokban rögzítette a zenekar, és több számból tényleg más előadó csinált slágert. A Bob Dylan-féle felvétel 1969-ben Great White Wonder címmel kezdett keringeni Los Angeles-i, majd később más lemezboltokban; végül hivatalosan 1975-ben jött ki The Basement Tapes címmel.

Eric Harvey újabb cikke a digitális világ nevezetes szivárgásainak történetét tekinti át. Eszerint az első ilyen még a peer-to-peer fájlcserélés, sőt, az mp3 formátum megalkotása előtt történt, 1993-ban. A Depeche Mode megjelenés előtt álló Songs of Faith and Devotion című albumát hatalmas fájlokban, betárcsázós interneten keresztül töltötték az elszánt (és mai szemmel nézve végtelenül türelmes) rajongók.

Még a Napster elindulása előtt volt néhány hasonló eset, például a U2 Pop című lemezét egy magyar rajongók digitalizálta promóciós kazettáról. Az amerikai lemezipari szervezet, az RIAA első perét pedig kollégiumi ftp szerverek ellen indította. Aztán 2000-ben jött a máig sokat emlegetett jogvita, a Metallica és a Napster között.

Kevésbé emlékszünk arra, hogy az akkor már a legsikeresebb rockzenekarok közé tartozó Radiohead a zeneipar szokásos rendje ellen lázadva megtagadta a Kid A című lemezének promótálását, ezért a kiadó kb. ezer (!) különböző oldal számára biztosított megjelenés előtti streamet, és természetesen az album órákon belül a fájlcserélőkön kötött ki – majd az első helyen nyitott a Billboard listáján.

Az érdeklődőknek érdemes az egész cikket végigolvasni, itt még néhány érdekességet emelnénk ki. Például Madonnát, aki American Life című lemeze előtt hamis “szivárgásokkal” árasztotta el a netet; aki letöltötte ezeket, azt hallotta, hogy az énekesnő azt kérdezi tőle: “What the fuck do you think you’re doing?” A Ba Da Bing Records pedig nyilvánosságra hozta, hogy egy Erik Davis nevű újságíró szivárogtatta ki egy lemezüket – majd kiderült, hogy ő véletlenül berakta a CD-t egy dobozba, amelyet leadott a turkálóban.



Kategóriák:Hírek

Címkék:

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: