Rettegjenek a szerzők, vagy minden marad a régiben?

Hatalmas hullámokat vert a Blurred Lines ügyében hozott ítélet. (Részletes jogi elemzésünket lásd e cikkünkben.) Az összes nagy lap közölt róla véleménycikket. A nem jogi szempontból közelítő szerzők általában arról írtak, hogy az inspiráció mindig is fontos része volt a popzenének, és az ítélet ezért rossz hatással lehet a kreatív iparágra, netán egyenesen a szólásszabadságra. Több iparági szakértő is attól tart, hogy elszaporodhatnak a hasonló perek.

Ugyanakkor az amerikai szórakoztatóiparban dolgozó jogászok, akiknek a megszólalásaiból alább válogatunk, általában ennél visszafogottabbak. A leggyakoribb vélemény az, hogy a Blurred Lines-per sok szempontból nem tipikus, és ha elmúlik a körülötte kialakult nagy felhajtás, akkor minden visszatér a rendes kerékvágásba. Röviden összefoglaljuk a peres felek ügyvédjeinek álláspontját is, illetve néhány felvetődött kérdést: a laikusok és zenei szakértők problémáját, illetve az “érzés” esetleges jogi védelmét.

Az ítéletet egyébként Robin Thicke és Pharrell Williams meg fogja fellebezni. Közben pedig Marvin Gaye örökösei Pharrell másik bombaslágerére, a Happy-re is szemet vetettek: szerintük az egyértelműen Gaye Ain’t That Peculiar című dalát plagizálja, bár (egyelőre?) nem perelnek.

A jogászok szerint nem kell túlbecsülni a jelentőségét

A Forbes öt vezető jogászt is megkeresett, hogy kommentálják az ügyet. A legtöbben úgy vélték, hogy legalábbis hosszú távon, a felhajtás lecsengése után nem lesz komoly hatása az ítéletnek. Legfeljebb a ténylegesen kimutatható, szöveges vagy dallammenetbeli átvételekkel bánhatnak most majd óvatosabban a szerzők, de aztán majd el fog ülni a felhajtás.

Már csak azért is, mert nem ez volt az első nagy szerzői jogi per, és a korábbiak sem hoztak alapvető változást. E perek komoly költségei, a zeneműkiadók által alkalmazott ügyvédek és szakértők profizmusa azzal jár, hogy bár szinte naponta jelennek meg hírek arról, hogy egy slágerszerzőt plagizálással vádolnak, nagyon kevés ügy jut a bíróság elé. A szerzőknek, illetve zeneműkiadóknak ajánlatos figyelnie az átvételekre, kérdéses esetekben szakértőket megkérdezniük; és adott esetben érdemes időben egyezségre jutni a felhasznált mű jogtulajdonosaival, megelőzve a jelentős költséggel és nyilvános megszégyenítéssel járó pert.

Érdekesség, hogy a Forbes megkérdezte a jogászokat arról is, hogy meglepődtek-e az ítéleten. Többen igen, egyikük viszont ezt nyilatkozta: “engem semmilyen ítélet nem lep meg. A perek olyanok, mint a játékgépek, soha nem tudhatod, hogy mikor mit hoz ki neked a szerencse. Pont ezért kockázatos perre menni, mert túl sok a befolyásolhatatlan tényező.”

A Billboard is nagynevű jogászokat kérdezett. Egyikük azt mondja, hogy a perek elszaporodásáról szóló félelmek jórészt megalapozatlanok, hiszen az esetet mind Marvin Gaye hírneve, mind Robin Thicke szerencsétlen nyilatkozatai is különlegessé teszik. Másikuk pedig arra figyelmeztet, hogy ugyan a 7,3 millió dolláros kártérítés nagyon komolynak tűnik, de voltak már hasonló mértékű kártérítések: az inflációval korrigálva George Harrisont mai áron 4,1 millió, Michael Boltont 8,6 millió dollár megfizetésére kötelezték. Úgyhogy korántsem egyedülálló ez az ítélet, hogy pont ez változtatna meg mindent. Egy jogász szerint az esküdtszék döntésében sokat számított, hogy Robin Thicke bevallotta, hogy alkoholos és drogos befolyásoltság állapotában nyilatkozott; de “ez nem szerzői jogi kérdés”, különben is, korántsem ő volt az első ilyen a zenetörténetben…

A nyertes és a vesztes álláspontja

Mindkét fél ügyvéde hosszabb cikkben reflektált a történtekre. Marvin Gaye örököseinek ügyvédje, Richard Busch azt írja, hogy Robin Thicke-ék a “sajtóban akarják lefolytatni az eljárást”, és hogy érvelésük arra épült, hogy csak a “feelinget”, a műfajt vették át. Az ő véleménye azonban az, hogy “ez egy rendes szerzői jogi ügy volt, amelyben tényleges kompozíciós elemek átvétele volt a kérdés”. Szerinte a legnagyobb hibát ott követték el ellenfelei, hogy azt állították: ha egyszer nincs hangjegyről hangjegyre kimutatható, tökéletes egyezés, akkor nincs értelme plágiumról beszélni. “Az esküdtszék viszont megértette, hogy nem ilyen megegyezést kell keresni. Nem hiszem, hogy jó ötlet volt azt mondani nekik: ‘hát, lehet, hogy másoltunk, de nem vagyunk bűnösek, mert nem tökéletes az egyezés’.”

Robin Thicke és Pharrell Williams ügyvédje, Howard King egyrészt arról ír, hogy miért fordultak bírósághoz: a Gaye család a jogdíjak 100%-ára tartott igényt, és amikor Pharrell és Thicke – főként a Marvin Gaye iránti tiszteletből – tárgyalt volna arról, hogy mennyit fizetnek, az ajánlatot visszautasították. Így nem volt más választásuk, mint megelőzve az örökösök által indított pert, a bírósághoz fordulni, hogy mondja ki: Pharrellé és Thicke-é a szerzői jog. (A Forbes szakértői között van, aki szerint ez hiba volt; mások egyetértenek azzal, hogy a Gaye család eltökéltsége miatt biztos per lett volna, úgyhogy mindegy, ki indította.)

King szerint az örökösök által beidézett zenei szakértők véleménye nonszensz, például azt állították vallomásaikban, hogy a dalszövegek nagyon hasonlóak, miközben egyetlen szó nem egyezik bennük. További gond volt, hogy az esküdtek nem tudhatták meg, hogy legalább két “jelentős zenei szakértő” megtagadta az örökösök kérését, hogy a dalok jelentős hasonlóságáról tanúskodjon a bíróság előtt, mielőtt rátaláltak arra, aki erre hajlandó volt.

A kívülálló nyertes már kapja a hívásokat

A New York Times portrét közölt Gaye örököseinek ügyvédjéről, Richard Buschról, amelyből többek között kiderül, hogy szinte véletlenül került a szórakoztatóipar közelébe, amikor cégét megbízta a Bridgeport Music, amely többek között a Parliament-Funkadelic jogainak tulajdonosa. E funkegyüttesek zenéjét rengeteget hangmintázzák a hiphopban, engedélykérés és jogdíjfizetés nélkül, és a Bridgeport emiatt akart pereket indítani. Busch több száz keresetet nyújtott be, ezek többsége peren kívüli megegyezéssel zárult, ám a Dimension Films cég elleni a bíróság elé került, és a 2005-ös ítélet precedens értékű lett: a hangmintázáshoz mindig engedélyt kell kérni, akármilyen rövid is a felhasznált részlet.

Így került be Richard Busch a szórakoztatóipari jog legfontosabb szereplői közé, ám “kívülálló” státuszát máig megőrizte. Mint a New York Times írja, a szórakoztatóipari jogászelit tagjai gyakran inkább peren kívüli megegyezések összehozásában segédkeznek, mert az alkotókkal és a lemezcégekkel egyaránt jó kapcsolatokat ápolnak, és különben is, az alkotók, előadók sokszor inkább elkerülnék a pereket, nehogy aztán rossz hírük legyen a lemezcégeknél. Busch “kívülálló harcos” imidzse, hogy a “dörzsölt, a belső körökhöz tartozó profikkal” szemben mindig “kimondja az igazságot”, segít neki, hogy a maga oldalára állítsa az esküdteket.

Miközben sokan találgatják, hogy jönnek-e hasonló perek, Richard Busch elárulta, hogy az ő cégéhez már számos megkeresés érkezett. Ő és kollégái most nézik át ezeket, hogy kiválasszák, melyeket tartanak megnyerhetőnek, mert csak ezeket fogják elvállalni.

Erről a slágerről is sokan mondják, hogy a Blurred Lines-perben alkalmazott logika alapján biztosan veszítenének a szerzői

Ki döntsön: laikusok vagy szakértők?

A New Yorkerben Tim Wu, a Columbia Law School tanára azt írja, hogy a bíró nagy hibát követett el, amikor egyáltalán esküdtszék elé engedte az ügyet, mert így a szerzői jogi kérdésből (amelynek megítélése szerinte egyértelmű) “Robin Thicke jelleméről szóló szavazássá” lett az esküdtszék döntése, és itt nem is volt kérdés, hogy ő nyer-e, vagy az igen nagyra tartott Marvin Gaye.

A “laikusokból” (vagyis nem zenei szakértőkből) álló esküdtszék problémáját boncolgatja tovább a Time cikke, idézve egy szellemes megjegyzést: “ha igen jól képzett zenészek nem értenek egyet abban, hogy valami plágium-e, akkor az nem plágium”. A cikk egyébként azt valószínűsíti, hogy a feljebbviteli bíróság megerősíti az első fokú ítéletet, mert általában tiszteletben szokták tartani az esküdtszék véleményét – a New Yorker pont arról írt, hogy szinte biztos, hogy megváltoztatják.

A Washington Postban a több egyetemen is szerzői jogot tanító David Post kritizálja a szakértők szerepét. Egyetértően idéz két bírót a harmincas és negyvenes évekből, akik szerint a plágiumperekben a tét nem a szerzők szakmai megítélése, hanem az az üzleti nyereség, amelyet a nyilvánosság tetszése hoz nekik. Így aztán nem a szakértők ítélete a perdöntő, hanem pont az, amit a “laikus” nyilvánosság hall. Egy másik bíró szerint egyenesen ki kellene zárni az eljárásból a szakértői véleményeket: “minél inkább belemegy a bíróság a szakértők aprólékos elemzéseibe, annál kevésbé fog azon a biztosabb, bár naivabb alapon állni, amelyet a saját benyomások jelentenek”. David Post szerint a probléma kiindulópontja az, hogy a szerzői jog “a dalt magát” védi, még csak nem is a kottát – és ha egy ilyen “megfoghatatlan” dologról van szó, ki máshoz fordulhatnánk, mint a szakértőkhöz?

Meg lehet-e fogni jogilag a hangzás, érzés azonosságát?

A legtöbben egyszerűen felháborítónak tartják, hogy az ítélet látszólag (Robin Thicke jelleme mellett) arról szólt, hogy a Blurred Lines hasonló “érzést, hangulatot” (vibe) közvetít, mint a Got To Give It Up – mondván, hogy ezt nem védheti szerzői jog. Néhány szakértő viszont eljátszott azzal a gondolattal, hogy hogyan lehetne ez mégis valamiképpen jogilag megfogalmazni. A Vulture-nek nyilatkozó egyetemi oktató arról beszélt, hogy ha az ítélet megnyitja az utat a hasonló perek előtt, akkor alaposan végig kell gondolni, hogy hogyan lehet egzakt módon megragadni egy-egy szám “feelingjét”. Az ítéletben feltehetően a ritmusvilág hasonlósága is szerepet játszott, ami pedig eddig a szerzői jogi perekben jóval kevésbé került elő, szemben a dallamok egyezésével; lehet, hogy ezt is komolyabban kell venni, jogi szempontból elemezni a jövőben.

A Time-nak nyilatkozó jogász felidézi, hogy a szoftveriparban előfordul, hogy ha egy termék “kinézetre és érzésre” hasonló egy korábbi, szabadalmakkal is védett szoftverhez, akkor perre mennek – függetlenül attól, hogy “a kódban esetleg nincs két azonos sor” (mint ahogy az Apple ezt többször megtette, többek között a Microsoft Windowst is megtámadva). “Ha a zeneiparban esetleg meghonosodna a ‘hangzásra és érzésre’ azonos szerzemények koncepciója, akkor ez az ügy precedens értékű lehet” – mondja a jogász. A cikk szerzője megjegyzi, hogy a szerzők bizonyára tiltakoznának egy ilyen gyakorlat ellen, hiszen gyakran pont egy “hangzást, érzést” igyekeznek megragadni.



Kategóriák:Hírek

Címkék:, , , ,

1 hozzászólás

  1. Ez nevetséges! A jogászok teljesen tönkrevágják ezt a szakmát is. A rtimus egyezése? Könnyűzenében, ahol kvázi minden 4/4-ed? A létező összes ritmikus variációt ezerszer ismételték már a könnyűzene történetében, tehát a buta jogászok érvelését tekintve, gyakorlatilag mostantól mindenki lopást fog elküvetni, aki normális, hallgatható zenét, ritmizációt fog alkalmazni a zenéjében. Nevetésges ez az egész, a sok léhűtő tetves jogász és jogvédő nem elég, hogy élősködik rajtunk, szerzőkön, de még teljesen ellehetetlenítik az alkotói folyamatot is csak azért, hogy még több pénzhez jussanak. Hiszen kit érdekel a per kimenetele, a perköltségen így is milliókat keresnek. Szégyen!

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: