Az ingyenesség halál? Vagy inkább engedni kéne az árból? A vita a freemium modellről

Az utóbbi napokban több találgatás is megjelent arról, hogy a major kiadók nem csak szavakban támadják a Spotify és más hasonló, freemium modellben működő stream szolgáltatók ingyenes részét, hanem ténylegesen tenni is akarnak ellene valamit. A felhasználók nagy része által választott ingyenes hozzáférés ugyanis a bevételeknek (és így a jogdíjaknak) csak töredékét termeli, szemben az előfizetéssel.

Legyen nagyobb a különbség az ingyenes és a fizetős között

A Rolling Stone cikke szerint a három major közül legalább egy újratárgyalja a Spotify-jal kötött licencszerződését, és ennek során próbálják majd kikényszeríteni a számukra kívánatos változásokat. A lap szerint ugyan vannak a kiadók oldalán olyanok, akik szerint idén év végére az egész freemium modellnek vége, azért valószínűbbnek tűnik, hogy az próbálják majd elérni, hogy legyen nagyobb a különbség a freemiumból a free (vagyis amikor a hallgató nem fizet, cserébe időről időre reklámok szakítják meg a zenét) és a premium (vagyis a többletszolgáltatásokat tartalmazó, reklámok nélküli előfizetéses rész) között. Erre két lehetőség van, mondta a lapnak egy meg nem nevezett kiadói forrás: „vonzóbbá lehet tenni a fizetős részt, jobb hangminőséggel, exkluzív lemezekkel, vagy kevésbé vonzóvá az ingyenest, mondjuk korlátozva a meghallgatható zene mennyiségét.” (Ilyenre volt már példa a Spotify-nál, de aztán a korlátozást megszüntették.)

A Billboard úgy tudja, hogy az Egyesült Államok piacára 2011 nyarán bevezetett Spotify-jal a kiadók – amelyeknek részesedése is van a cégben – négy éves szerződéseket kötöttek, amelyek tehát tényleg idén járnak le. A lap úgy tudja, hogy a „korlátalan ingyenes stream” így együttvéve sok, és ebből a korlátlanságot kívánják kivezetni. Illetve el szeretnék érni, hogy a Spotify vállaljon garanciát egy – meg nem nevezett – minimális kifizetésre akkor is, ha azt a reklámbevételek nem érik el. Az több cikkben olvasható, hogy a tárgyalásokon komoly ütőkártya van a kiadók kezében: ha csak az egyikük is visszavonná a zenéit a Spotify-ról, az katasztrofális következményekkel járna. A Billboard hozzáteszi, hogy ezzel viszont a kiadók az egyik legfontosabb, sőt, egyetlen jelenleg növekvő bevételi forrásukról mondanának le.

Az ingyenesség ellen és mellett

„A freemium iránti szkepticizmus az a ritka eset, amikor a kiadók és a zenészek egyetértenek” – fogalmazott egy forrás a Rolling Stone-nak. A legnagyobb major, a Universal vezetője, Lucian Grainge nyilatkozatát a modell fenntarthatatlanságáról mi is idéztük már. Doug Morris, a Sony Music vezetője még keményebben fogalmazott: „én alapvetően egyenlőségjelet teszek az ‘ingyenesség’ és a zeneipar hanyatlása közé. Miért fizetne bárki valamiért, amit ingyen megszerezhet? Néhány esetben értelmes feltenni ezt a kérdést, de általában véve: az ingyenesség halál.” Doug Morris szerint a fő bűnös ebben nem más, mint a YouTube. A Warner vezetője viszont visszafogottabb: ő a fent vázolt „elkülönítés” modell híve.

A Spotify álláspontja alapvetően az, hogy az ingyenes szolgáltatás a legfontosabb beetető, aminek köszönhetően valaki végül előfizetővé válhat. Évek óta kb. 75-25 %-os arányban használják az ingyenes és prémium változatot; a legutóbbi nyilvános adat 60 millió felhasználóról szólt, amelyből 15 millióan fizetnek. Utóbbiak 80 %-a előbb az ingyenes részt próbálta ki. „Egyetértünk abban a kiadókkal, hogy a legfontosabb az, hogy minél többen fizessenek – pont ezért ragaszkodunk az ingyenes részhez” – mondta a Rolling Stone-nak Jonathan Prince, a Spotify kommunikációs vezetője. „Lássuk be: ha valamit az ingyenes szolgáltatásban korlátozunk, akkor tele lesznek vele azok a helyek, ahol aztán tényleg senki nem fizet a tartalomért” – utalt arra a nagy kérdésre, hogy vajon mit csinálnának a fogyasztók valamiféle korlátozás hatására: kénytelen-kelletlen fizetnének, vagy inkább az illegális csatornákhoz térnének vissza.

A kiadók közül sem mindegyik az ingyenesség ellensége. A Music Business Worldwide körkérdésére a nagy független kiadói csoport, a Beggars Group vezetője, Martin Mills azt mondta: „látványosan sikeres volt, ahogy az ingyenes hozzáférés a kalózkodástól a monetizálható szolgáltatás felé vezette a zenerajongókat – őrültség lenne most ezt kihajítani”. Szerinte igaz ugyan, hogy a reklámok+ingyenesség modell nem tudja egymagában fenntartani a lemezipart, de erre nincs is szükség: a zenefogyasztás sokféleségéhez illeszkedve sokféle üzleti modell kell, hogy működjön egyszerre. Ő és a cikkben megszólaló más kiadóvezetők egyébként egyetértenek abban, hogy nem pont a Spotify-jal kéne foglalkozni, jóval inkább a YouTube-bal. „Nem vagyok meggyőződve arról, hogy ők tényleg tisztelik-e a zenészek és a kiadók munkáját, és hogy lehetne velük olyan feltételek között együtt dolgozni, amik rajtuk kívül másnak is megfelelnek” – fogalmaz egyikük.

A legkeményebb talán a független Merlin Network vezetője nyilatkozott: a majorök „gyerekeknek tekintik a fogyasztókat, és azt akarják mondani nekik, hogy mindazt elveszik tőlük, amit szerettek a streamben, csak mert a nagy kiadóknak nem tetszik – ez egy újabb Napster-ügy lenne”; ez utóbbit így értette: „tönkretették a Napstert, és ezzel tönkretették a saját legjobb esélyüket arra, hogy idejében megjelenjenek a digitális térben. Ha most végigviszik, amit terveznek, akkor ugyanez fog megismétlődni.”

Miért várjuk, hogy a fogyasztók megduplázzák, hogy mennyit költenek zenére?

Az egész vitát a másik oldaláról fogja meg Bobby Owsinski, számos zenei, zeneipari könyv szerzője a Forbesban megjelent cikkében. Szerinte az ingyenességről nem lehet lemondani, „ez a hajó már elment” – viszont a másik oldalon kellene változtatni. Ennek bizonyítására David Pakman írását idézi.

A korábban az 1998 óta működő digitális áruház, az eMusic vezetőjeként is dolgozó Pakman a nemzetközi lemezipari szervezet, az IFPI, valamint a legnagyobb zeneáruház, az iTunes adatait elemezve azt írja, hogy 1999 óta egy fogyasztó évi átlagosan kb. 45-65 dollárt (12-18 ezer forintot) költ zenére. Ebből a 65 akkor volt, amikor a lemezipar bevételei csúcson voltak: 1999-ben, „amikor egy-két dalért is egy teljes CD-t meg kellett venni” – mióta a fogyasztók megtehetik, hogy csak a nekik kellő számokat veszik meg, az összeg csökkent. (Az átlagot azokra számolták, akik egyáltalán költenek zenére, vagyis nem a teljes népessségre.)

A probléma az, hogy a standarnak számító havi 10 dolláros előfizetési díj, az évi 120 dollár. Vagyis az előfizetők száma nem fog jelentősen növekedni, „hacsak az alábbi két dolog egyike meg nem történik: a) hirtelen a fogyasztók úgy döntenek, hogy az eddigieknél több mint kétszer nagyobb összeget hajlandóak zenére költeni, b) a major kiadók megengedik, hogy a havi előfizetés ára havi 3-4 dollárra csökkenjen”. Azonban Pakman tapasztalatai szerint a majorök nem hajlanak a rugalmas árazásra. (Nemrég a Billboard arról írt, hogy állítólag az Apple a maga készülő előfizetését 8 dollárra árazta volna be, ám a major kiadók azt mondták: ők nem engednek a 10 dollárból. Persze, ha az Apple akarja, fizetheti zsebből a különbséget, de nem akarta.)

Pedig a Forbesban megjelent becslés szerint ha 5 dollár lenne a havi díj, akkor az előfizetők száma „35-100 millióra növekedhetne, akár egy éven belül”. Az ugyan nem derül ki, hogy a szerző ezt mire alapozza, mindenesetre a számításai szerint ez évi több mint 2 milliárd dolláros többletbevételt jelentene, a megfelezett előfizetési díj mellett. És mivel az 1999-es csúcsévben 600 millió olyan fogyasztó volt a Földön, aki zenéért fizetett, még ezen túl is hatalmas a növekedési potenciál.



Categories: Hírek

Tags: , ,

Leave a Reply

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .