A Söndörgő az egyik legsikeresebb magyar zenekar lett a világzenében Marina Pommier menedzselése alatt, aki korábban hosszú ideig dolgozott a Romano Drommal, illetve többek között a Sziget Roma Sátrának programját is szervezte. Mi kellett a Söndörgő sikeréhez a menedzsment oldaláról? Hogyan működik a világzenei sajtó, lemezeladás, turnészervezés? Interjúnkból az is kiderül, hogy mennyire fontos, hogy egy turnéállomáson kávé várja a zenekart.
Hogyan kerültél a magyar, illetve a cigány zene közelébe?
1994-ben voltam gyakornok egy cigányzenei fesztiválon Franciaországban, és akkor döntöttem úgy, hogy ezt akarom csinálni. Olyan emberekkel találkoztam, akik kedvet adtak ehhez, főleg zenészekkel, mint Titi Robin. A fesztiválon nekem kellett segítenem az Ando Dromnak, akiket egyébként már korábban ismertem a Tilos az Á-ból. Ott volt Chico is, a Gypsy Kings alapítója, és ő kérte, hogy szervezzem meg, hogy az Ando Drom Párizsba utazzon, és felvegyenek egy közös számot. A diplomamunkám címe az volt, hogy Kapcsolat a magyar identitás és a zene között, sok fontos emberrel csináltam interjút hozzá. A táncházmozgalomban is résztvevő voltam, mert ezt a zenét nem lehet csak hallgatni, és mivel nem vagyok zenész, ezért táncolni kezdtem. Aztán az egyetem után a Musafir – les Gitans du Rajasthan menedzsmentjében kezdtem dolgozni, menedzserasszisztensként, turnémenedzserként. Egy francia kiadónál is gyakornokoskodtam, ott kellett volna lemezt felvennünk az Ando Drommal, amiből aztán nem lett semmi. De amikor nem sokkal később szétment az együttes, akkor három tag megkérdezte, hogy szerintem volna-e hely egy másik cigány bandának, és amikor azt mondtam, hogy igen, akkor felkértek menedzsernek. Ezután tizenkét évig dolgoztam a Romano Drommal.
Te szervezted a Szigeten a Roma Sátor programját is. Ez hogy jött?
2001-ben volt a magyar évad Franciaországban, az ottani szervezőknél kezdtem dolgozni. A magyar zenei kurátor Kardos József volt, egyben művészeti igazgató a Szigetnél. Egyszer pont Magyarországon voltam, hívtak, hogy alá kéne írni valami papírt. Ahogy beszélgettünk, kiderült, hogy nem volt senki a magyar irodában, aki franciául beszélt volna, a francia részről pedig az angollal voltak problémák. Úgyhogy segítettem nekik, aztán elkezdtem dolgozni velük. Előbb csak három hónapról volt szó, aztán hatról, aztán maradtam. Ha jól tudom, már korábban is tervben volt a Roma Sátor, és ez a zene nekem kezdett a specialitásom lenni, úgyhogy együtt csináltuk meg. A Roma Sátor végül tavaly szűnt meg, pontosabban az Afrika Faluval együtt beolvadt egyetlen világzenei helyszínbe. Emellett aztán elkezdtem még csinálni a nyíregyházi Vidor Fesztivál külföldi programját is.
Hogyan értékeled a Roma Sátor történetét?
Nagyon népszerű sátor volt. A programmal sosem volt baj. Az nem volt olyan jó, hogy sok helyen voltunk, az utóbbi években eléggé el volt dugva.
Magyarországon a kilencvenes években nagyon sok helyen lehetett hallani például az Ando Dromot, a roma zene benne volt a nagyobb koncertkörforgásban. Mostanában mintha kiesett volna ebből, nem találkozol vele ugyanazokban a klubokban, direkt keresni kell.
Mivel az Ando Drom a Tilos az Á-ban is játszott, az úgymond alternatív világba került, ami jót tett szerintem ennek a zenének. De mondjuk a Kalyi Jag ilyet nem csinált, pedig világszinten ők voltak az ismertebb zenekar. Amikor először magyar zenét hallgattam, három lemezhez tudtam hozzájutni: volt a Kolinda, a Muzsikás és a Kalyi Jag. Az Ando Dromot inkább élőben láttam. Akkor még állami kiadó volt, a Hungaroton, és egy cigányzenekar elég volt. Éppen ezért az első Ando Drom-lemez Franciaországban jelent meg. De később is volt olyan, hogy a Gödörben cigány klubot csináltunk a Romano Drommal, aztán ugyanott volt az Athe Sam fesztivál. Ezeken a bulikon vegyesen voltak cigányok és nem cigányok. A Tilos az Á-ba inkább magyarok jártak, oda nem jöttek úgy a cigányok, viszont a Gödörbe igen, az jó volt. Lehet, hogy azóta változtak a klubok.
A cigány népzene kvázi „divatjának” volt valamilyen társadalmi hatása, növelte akkoriban a cigányok elfogadását?
A cigány zenét az emberek mindig szerették: a cigányokat nem, a cigány zenét igen. Ez nem változik, már Liszt alatt is így volt. Azt tapasztaltuk egyébként, hogy bármilyen jó egy lemez, ha cigányul énekelnek, akkor például nem megy a rádióban. A Parno Graszt is egyetlen magyar nyelvű dallal be tudott futni, mert azt mindenki értette, mindenki tudta énekelni.
Sok olyan esemény van, amit azzal az elgondolással szerveznek, hogy ha különböző népek, népcsoportok megismerik egymás zenéjét, kultúráját, akkor jobban elfogadják egymást. Szerinted ezeknek van hatása?
Akkor lehet hatása, ha nem egyetlen zenekarral csinálod ezt, hanem megmutatod, hogy sok oldala van a cigány kultúrának. Ezért sok zenei stílust mutattunk be, és mindig csináltunk kiállításokat is. Az embereknek sokszor nagyon szűk elképzelésük van arról, hogy kik a cigányok, és ezt próbáltam tágítani.
A Romano Drom után jött a Söndörgő?
A Romano Drommal kb. 2008-ban hagytam abba a munkát, aztán alakítottunk egy másik zenekart három taggal, amit úgy hívtak, hogy Vojasa. 2009-ben ismerkedtem meg a Söndörgővel; előtte már nyilván ismertem a a Vujicsicsot [a Söndörgőben zenélő Eredics testvérek édesapja, Eredics Kálmán a magyar folk egyik legfontosabb zenekarának, a magyarországi délszláv zenét játszó a Vujicsicsnak az alapítója]. Akkor már csináltam a Vidor Fesztivált, és az ottani művészeti igazgató ügynökségéhez kerestem zenekarokat, akiknek a külföldi bookingját csinálhatnánk. Nagyon tetszett a Söndörgő, láttam benne fantáziát. Láttam, hogy ezt tovább lehet vinni, és hogy nincs igazán konkurencia. Míg mondjuk ezer kubai zenekar van, ilyen nincs sem külföldön, sem Magyarországon (jó, persze van a Vujicsics, de ők más felfogásban játsszák ezt a zenét). A Söndörgő elkezdett dolgozni az ügynökséggel, majd 2010-ben lettem a menedzserük. Mondtam nekik mindjárt az elején, hogy ez nem fog rögtön működni, kell egy-két év, hogy szépen lassan beinduljanak a dolgok. Egy hullámhosszon voltunk, és vagyunk ma is.
Tehát a tambura az, amit kiemelve „el lehet adni” a Söndörgőt külföldön?
Igen, illetve a másik nagyon erős dolog, hogy ugyan autentikus a repertoár, de az előadásmód, az energia az teljesen sajátos. Virtuóz is, és változatos, mert nem csak tamburazenét játszanak, hanem balkáni dallamokat is. Ez fontos abból a szempontból, hogy aki nem ismeri ezt a zenét, az sokkal nyitottabbá válik attól, hogy nem a népzenei együttesre jellemző előadással szembesül. Mert egyébként bármilyen zene, amit nem ismersz jól, az eredeti előadásmódban egy idő után unalmas lesz a laikusnak.
Marina Pommier és a Söndörgő
Mit jelentett, hogy „szép lassan beindultak a dolgok”?
Föl kellett építeni a dolgokat. A Womex például pont a megfelelő időpontban jött, már felkészültek voltak erre, és éppen ekkor jelent meg a második nemzetközi kiadású lemez, ami nagyon jól sikerült. [A Söndörgőről és a Womexről lásd még Weyer Balázs-interjúnkat.] Nagyon sok mindent változtattunk a színpadtechnikával is. Az egyik első javaslatom az volt, hogy legyen egy hangtechnikus. A zenekar megszólalása szerintem az egyik legfontosabb dolog, ők ráadásul tizenhét hangszerrel játszanak, amit kezelni kell tudni, ezt csak egy saját hangmérnök tudja. Aztán kellettek a hangszerekhez saját mikrofonok, fülmonitor – mert így tudnak mozogni a színpadon, biztos, hogy nem fog gerjedni. A következő lépés, amit most fogunk indítani, hogy fényesünk is lesz, ettől is nagyon sokat változik a színpadkép. Mióta együtt dolgozunk, csináltunk két lemezt, angol lemezkiadóval, jártunk fontos fesztiválokon. És bár már korábban is ismert volt a zenekar Magyarországon, de jobban beszélnek rólunk, mióta külföldről hallják a híreket . Ez mindig így szokott lenni, ugyanez volt a Romano Drommal is. [nevet] Én mindig azt mondtam, hogy türelmesnek kell lenni, és sosem szabad elszállni, hogy „elértünk valamit, és ülünk a babérjainkon”. Mindig lehet fejlődni, mindig lehet profibb. Most ott tartunk, hogy a szakmában, a szervezők oldaláról már ismerik és szeretik is a Söndörgőt, vannak új ügynökeink, új területeket fedezünk fel. Egy új közönség előtt mindig más, mindig új kihívás.
Az, hogy ismerik őket, azt jelenti, hogy hívják maguktól a Söndörgőt, vagy még kell ajánlgatni a szervezőknek?
Nincs olyan, hogy mindenki ismer mindent. Még a nagy sztárzenekaroknál sincs szerintem olyan, hogy csak keresik őket. Most ott tartunk, hogy ismerik a Söndörgő nevét, de még nem feltétlenül látták. Vagy lehet, hogy te két évvel ezelőtt láttad, de most már teljesen más. Úgyhogy mindig van mit mutatni.
A világzenében mennyire van meg az a rutin, hogy új lemez – turné – új lemez – turné?
Muszáj készíteni lemezeket. Szervezőként én is úgy vagyok vele, hogy egyik évről a másikra nem hívom ugyanazt a zenekart. Akkor hívom újra, ha van új lemez, vagy valami más aktualitás. Ha ez nincs, akkor senki nem beszél rólad, főleg nem a sajtó. Annak nincs értelme, hogy minden évben legyen új lemez, de két-három évente kell. A zenekarnak is kell adni időt, hogy gyúrja a repertoárt.
A Tamburocket: Hungarian Fireworks a világzenei sajtóban komoly sikert aratott. A kiadó, a World Music Network ajánlgatta a lapoknak, vagy ti?
A legtöbb cikket, ami megjelent, a lemezkiadónak köszönhetjük, és még egyáltalán nem vagyunk ennek a munkának a végén. A sajtó területenként, országonként működik, úgyhogy minden országban ugyanazt a munkát meg kellene csinálni. Az nem működik, egy angol PR-os küld valamit a német vagy francia újságnak: azt meg sem nézik, csak azt, ami attól jön, akit ismernek. Ez érthető, hiszen nagyon sok megkeresést kapnak. És arra nyilván nincs pénze mostanában egy lemezkiadónak, hogy mindenhol legyen egy sajtósa. Amikor megjelent a lemez, akkor pont amerikai turnénk volt, ezért az ottani PR-ba fektettek komolyabb pénzt. De például így még nem került sor Franciaországra és Németországra. Az angol sajtóban viszont a két legfontosabb újságban, a Songlinesban és fRootsban is az év legjobb tíz lemeze közé került a Tamburocket. Most februárban belefektetünk abba, hogy Franciaországban nagyobb sajtó legyen. Az egy olyan terület, ahol nagyon sok lehetőség van, és ha ott nincsen sajtód, akkor nincs semmi. Németországban pedig van egy új ügynökünk.
Abban, hogy az angol sajtóban írtak a lemezről, az is fontos szerepet játszott, hogy a lemez zenei rendezője angol, ráadásul a szakmában ismert. Én ajánlottam a zenekarnak, hogy kellene valaki, aki jó értelemben kicsit irányítja a lemez felvételét. Nem művészi szempontból, hanem figyel a felvétel egységére. Fontos tudni, hogy milyen egy kívülállónak az anyag, nem csak saját fülünknek kell hinni.
A világzenei rádiós listán is nagyon jól szerepelt a lemez.
Igen, a World Music Charts Europe-on októberben első helyezett volt, az éves listán pedig harmadik lett. Összességében kevés zenekar mondhatja el, hogy közel fél évig fenn van ezen a listán. És persze folyamatosan kapjuk a playlisteket Olaszországból, Spanyolországból, Skandináviából, az Egyesült Államokból és online rádióktól is, amelyeknek egyébként nagyon sok hallgatójuk van. Az is előnye a Söndörgőnek, hogy ha egy rádióban van idő és hely, mint például a BBC-ben volt, akkor a zenekar akusztikusan tud játszani a stúdióban. Ha kicsi a stúdió, akkor duót is tudunk küldeni, ami szintén erős.
Marina Pommier és a Söndörgő
Szilveszterkor a Quimby buliján játszott a Söndörgő. Ez hogyan jött?
Ők kerestek minket, mert az volt a koncepciójuk, hogy ne csak rockzene legyen. Láttak minket a Szigeten tavaly, és nagyon tetszett nekik, bár először azt hitték, hogy ez egy külföldi zenekar. Szilveszterkor a Quimby után, éjfél után játszottunk, és nagyon jó hangulat volt. Voltak egy páran, akik most felfedezték a Söndörgőt. Egyébként a mi közönségünkből is rengetegen voltak, hiszen ha valaki szereti a Söndörgőt, akkor szeretheti a Quimby-t is, ami persze fordítva is igaz. Nem?
Van valami olyasmi célod, aminek ez a része volt, hogy kivinni a zenekart a szűk értelemben vett világzenéből, a pop- és rockzenei közönség elé?
Külföldön nagyon sok az olyan fesztivál, ahol nincs egy külön világzenei színpad, hanem világzenei programok vannak a fesztiválon belül. Több ilyenen is voltunk. Hollandiában a Lowlands fesztiválon, Dániában a Roskildén az emberek ugyanúgy pörögtek a Söndörgő zenéjén, mint egy rockkoncerten, mert megvolt az energia. Kiss Tibi [Quimiby] is ezt azt mondta, hogy az energia, a stenk, a ritmus fogta meg. Közben pedig a Söndörgő akár egy komolyzenei közönség előtt is tud műsort adni. Aztán pár számot megváltoztatnak, meg az attitűdöt, és egy rockkoncerten is tudnak játszani. Sőt, 2014-ben még egy trance fesztiválon is játszottunk, ott is nagyon tetszett az embereknek. Szóval ezzel nincs probléma. Sokszor inkább a magyar szervezők nem tudják ezt elképzelni, de amúgy az embereknek semmi bajuk nincs ezzel, nincsenek éles határok. Még egy Bartók-számra is ugrálnak az emberek.
A popzenében a Facebook, Twitter, YouTube, Instagram stb. nagyon fontos szerepet tölt ma be. Ez a világzenében is így van?
Nagyon kevés a rendes média a világzene körül, a rádió az egyetlen, ami működik. A rétegzenéknek ezért mindig volt valamilyen alternatív nyilvánosságuk. Korábban szájról szájra terjedtek a hírek, és voltak rajongói klubok, most pedig van a Facebook és a többi. Nem szabad csak ezek alapján dolgozni, de jó használni. Az is fontos, hogy a szervezők is nézik, hogy hány lájkod van. Sokszor el sem jönnek koncertre, hanem YouTube-videót akarnak látni.
A kilencvenes években kezdtél dolgozni. A zeneiparban nagyon sok minden megváltozott azóta. Ez a világzenében is hasonlóan alakult, vagy ott mások a változások?
Olyan sok minden nem változott. Most sokkal több zene van. Bár az is igaz, hogy már a kilencvenes években is nagyon sok világzene volt Franciaországban, de főleg az ottani kisebbségek zenéi, afrikai, arab zenék. És persze voltak divatok: a francia népzene, a folk revival a hetvenes években, illetve a cigányzenének is volt egy hulláma abban az évtizedben. Aztán jöttek újabbak: a kubai zene, aztán a fúvós bandák, a cumbia… Nyilván az internet és a globalizáció miatt minden gyorsabban változik, könnyebben meg lehet ismerni zenekarokat.
A lemezeladások a kilencvenes években még komoly tételt jelentettek a világzenében?
Ez inkább az utóbbi öt évben változott nagyot. Ma már nem igazán adnak el lemezeket, ezért a terjesztők sem veszik át, ezért nem lehet kapni sem – ez egy ördögi kör. Egyébként nem arról van szó, hogy az emberek nem hallgatnak zenét, még csak nem is arról, hogy ne vennének lemezeket, mert koncertek után mindig árulunk, és vesznek. Inkább a bolti eladás az, ami változott. Már csak néhány specializált bolt maradt meg. Régebben sokkal jobb szerződéseket lehetett kötni. A Romano Drommal például három lemezt csináltunk: az elsőt a Fonóban, aztán azt egy kicsit máshogyan felvettük Franciaországban, aztán még két lemezt készítettünk ott.
A koncertszervezés része hogyan változott?
Koncerteket szervezni is sokkal egyszerűbb volt, nyitottabbak voltak a szervezők, és általában véve több volt a pénz. A nagy zenekarokra még mindig sok pénz van, és egyre nagyobb a különbség a zenekarok közt – ez ugyanúgy működik, mint a társadalomban általában. Egyébként van egy része ennek, amit megértek, mert mind a két oldalt ismerem, de én jobban szeretem az egyensúlyt. A másik, hogy sokszor a szervezőknek fogalmuk sincs arról, hogy egy zenekar hogyan él, milyen egy turné, mi a fontos. Néha pont az olyan apróságok, amikről a kívülálló nem is gondolná, például amikor az ember sok ezer kilométert ment a turnébuszban, akkor nagyon jól esik, ha a megérkezés után rögtön kap egy kávét. Ezért nagyon fontos, hogy az ember mindkét oldalt tudja látni. A másik oldalról is megértem, hogy bizonyos dolgokat miért lehet vagy nem lehet csinálni. Az elég ritka, hogy valaki mind a két oldalon van, és szerintem nagyon jó, hogy én ismerem mindkettőt.
Categories: Dalszerzőkről
Leave a Reply