Zoohackert, vagyis polgári nevén Palásti Kovács Zoltánt nehéz kategorizálni. Végzettségét tekintve zenetanár, de a közönség inkább mint zeneszerzőt, producert, remixert és dj-t ismeri. Egyszerre több vasat a tűzben tartva próbál kozmopolita zenészpolgárrá válni.
Első produkciója a 2004-ben napvilágot látott, Lushlife Project – amelyet akkori dj-társával alapított – nemzetközi lounge színtéren keltett feltűnést, triphop, soul, dzsessz és etnikus elemekkel tarkított zenéjével. Később számtalan remixet készített, majd 2010-ben létrehozta speciális zenei vállalkozását, a Zoohacker Remake Orchestrát. 2011-ben megalakult a Fábián Juli and Zoohacker, amely két különböző műfajból érkező, de mégis közös hangot kereső szerző popzenei formációja. Manapság pedig Judie Jayjel is készít közös dalokat. 2013-ban Zoohackert az Artisjus Az év könnyűzene-szerzője díjjal tüntette ki, valamint nyert a Fonogramon is Az év hazai elektronikus zenei produkciója kategóriában.
D+SZ: Zoo, gratulálok a díjakhoz! Az Artisjus hivatalos közleményét olvasva egy apró megjegyzés nekem azért szemet szúrt, miszerint első ízben jutalmaztak „elektronikus zenei alkotót”. Szerinted létezik ilyen kategória?
Zoohacker: Immáron létezik, úgy tűnik… (nevet)
D+SZ: A zeneszerző az zeneszerző, nem? Mindegy, hogy gitárral, zongorával, pánsíppal, vagy komputerrel teszi.
Z: Így van. Másrészt az elmúlt harminc évben zeneszerzők éppúgy használtak szintetizátorokat, hogy csak két nevet említsek, Lerch István és Presser Gábor. Talán abból fakadhat ez a címke, hogy én már ahhoz a generációhoz tartozom, amelyik túlnyomórészt otthon, a számítógép előtt ülve alakítja a darabjait, míg régebben ennek egy klasszikusabb hagyománya volt, ahogy a zenészek bementek a stúdióba és feljátszottak mindent.
D+SZ: Nem voltak muzsikus felmenőid, mégis az ELTE ének-zene/karvezetés szakán végeztél. Hogy keveredtél pont oda?
Z: Elsőgenerációs zenész vagyok a családban, édesanyám olasz-magyar tanár, édesapám gépészmérnök. Általános iskolás koromban kitaláltam, hogy szeretnék zeneiskolába járni, zongorázni tanulni, de nem volt saját hangszerem, pici lakásban laktunk, nem is fért volna el egy zongora. Így erről szomorúan letettem. Hogy művészi hajlamaimat mégis valahogy kiéljem, képzőművészeti szakközépiskolába jelentkeztem, ahol nagy hiányosságként tapasztaltam, hogy az általános művészettörténeti oktatás mellett nincs például zenetanulási lehetőség. Pedig tudjuk, hasznos dolog társművészetekkel is foglalkozni, egyik erősítheti a másikat. Tizenhat éves koromban aztán beütött a mennykő, meghallottam az Emerson Lake and Palmer: Egy kiállítás képei című albumát és rájöttem, nekem mindenképpen zenével kell foglalkoznom. Azonnal elrohantam egy lemezboltba megvenni az eredeti Muszorgszkij-darabot is, hogy halljam, mi a különbség. Innentől kezdve egy őrületes gyűjtőszenvedély lett úrrá rajtam: érettségiig az összes kajapénzemet bakelitlemezek vásárlására fordítottam. Nyári munkát is vállaltam, hogy vehessek egy pianínót és tanárhoz kezdtem járni. Éreztem, a Zeneakadémiához ez kevés lesz, de mindenképpen szerettem volna valamilyen zenével kapcsolatos szakirányú végzettséget szerezni, így kerültem végül az ELTE ének-zene/karvezetés szakára. Ráadásul volt egy misszióm, hogy miután lediplomázom, visszamegyek a volt sulimba tanítani, mert lesznek még hozzám hasonló gyerekek, akikben szunnyad némi rejtett tehetség a képzőművészeten túl és egy tanárra van szükségük, hogy ezt kibontakoztathassák. Így is lett, az ELTE elvégzése után nyolc évig tanítottam zeneesztétikát volt középiskolámban, ahol a klasszikus zenén túl nagy hangsúlyt fektettem arra is, hogy a tanulók a világ különböző népzenéit is megismerjék, de a dzsessz és a könnyűzene szerteágazó stílusai sem maradhattak ki.
D+SZ: A klasszikus zene és Emersonék mellett Pink Floydot, King Crimsont hallgattál, de ha jól tudom, már gyerekkorodban rabul ejtett a tisztán elektronikus hangzás is.
Z: Mindenevő voltam. A ’80-as évek közepén, lelkes Poptarisznya-hallgatóként kedveltem a korszak új-hullámos, szintetizátoros popslágereit is. Az Alphaville első, Forever Young című lemezét még mai fejjel is etalonnak tekintem, ha szintetikus pophangzásról van szó, de szerettem a Kraftwerket és Jean Michel Jarre korai munkáit is. A kétezres évek legelején aztán – egy azóta már megszűnt rádióadó – az EstFM olyan underground elektronikus zenéket kezdett játszani, amiket korábban nemigen lehetett hallani itthon, hacsak nem ismerted azt a néhány speciális lemezboltot, ahol ilyeneket vásárolhattál. El is adtam a pianínóm – amit persze később megbántam – hogy számítógépet vehessek. A gépnek ugyan nem volt lelke, viszont 64 sávon komponálhattam, ami fantasztikus előrelépést jelentett az életemben. Még nem voltam egészen képben az új stílusjegyeket illetően, ezért társultam Pilisi Konráddal, aki az EstFM, valamint az abból kinőtt RádióCafé oszlopos tagja volt. Nagyon jó zenéket válogatott és tetszett az az esztétikai világ, ahogy felépített egy dj-szettet. Szóval én konyítottam valamit a zeneszerzéshez, ő pedig naprakész volt az új stílusirányzatokat illetően. Így alakult meg a Lushlife Project, amelynek 2005-ben jelent meg első albuma Budapest Eskimos címmel egy német kiadónál. Egyből sikerült komoly feltűnést keltenünk, több neves nemzetközi válogatáslemezre is felkerültek a dalaink, köztük a híres Buddha Bar sorozatra. Akkor a lounge elektronika műfaja virágzott, ráadásul sorra nyíltak a lounge bárok, éttermek, ahol bár-dj-ként fellépéseket kezdtem vállalni, este nyolctól éjfélig. Sokat tanultam ezekből is.
D+SZ: Mikor lettél Zoohacker?
Z: Már kicsit korábban, 2003-ban, amikor is kaptam egy fellépési lehetőséget a Sziget Fesztiválon, de nem volt nevem, gyorsan ki kellett valamit találni… (nevet) Ekkor még nem igazán voltam kész arra, hogy egyedül vigyek a hátamon egy produkciót. Utána született csak a Lushlife Projekt, aztán pár évvel később, amikor az internet hatására hanyatlani kezdett az egész zeneipar, beleértve a mi kis lounge szubkultúránkat is, éreztem, váltanom kell. Addigra felszívtam már annyi ismeretet és szereztem annyi önbizalmat, hogy egyedül folytassam, immáron Zoohacker néven. Első megnyilvánulásom saját, legismertebb dalunk kilenc, egészen eltérő változatban történő átdolgozása volt. Ez a sorozat az Eskimo Trip címet kapta. Aztán jöttek egyre-másra a remix felkérések: Balkán Fanatik, Budapest Bár, Karányi, Barabás Lőrinc stb.
D+SZ: Volt egy közös produkciód Laár Andrással is. Meglepő párosítás…
Z: A CLS kiadótól kerestek meg, bár akkor még nem voltam a művészük, de ismerték a munkáim, amikben elektronikát népzenével több ízben ötvöztem. A kiadó kapott egy anyagot Laár Andrástól, a Tündértantra album dalait, ami nagyon tetszett nekik, de a hangzásával nem voltak elégedettek. Rám gondoltak, hogy kicsit reformáljam meg a hangképet. Rögtön találtam is egy kedvemre való darabot, aminek Tilinkó volt a címe, és ennek a darabnak az általam áthangszerelt változata szintén rákerült az egyik Buddha Bar-lemezre. Megpróbáltam minél több saját, kreatív elemet belevinni az átiratomba. Amikor Andris feljött hozzám, kiderült, mindketten nagy népi hangszer, citera-, tilinkó-, és doromb-őrültek vagyunk, és figyelemre méltó hangszer gyűjteménnyel rendelkezik ő is, én is. Nagy találkozás volt. Ráadásul nem csak Laár Andrással dolgozhattam együtt, hanem időnként Besenyő Pista bácsival is… (nevet) Azóta még inkább beszippantott ez a gyűjtőszenvedély, további doromb-típusokat és fujarákat szereztem be. Elbűvöl ezeknek a hangszereknek a hangzásvilága. Andrissal több félbemaradt dalkezdeményünk is lapul a fiókban, remélem, egyszer folytatjuk a közös munkát. Most mindketten nagyon elfoglaltak vagyunk.
D+SZ: 2010-ben elindítottál egy különleges zenei vállalkozást Zoohacker Remake Orchestra néven. Ez tekinthető a remixkészítés magasabb, művészi szintre emelésének?
Z: Nem, a remake és a remix két külön dolog. Míg a remixnél engem kér fel egy előadó, hogy készítsek átiratot a dalából, addig a remake ötlete tőlem származik, a dj-szettjeimből kiragadott zenei frázisok, loopok nyomán, zenészekkel és énekessel kiegészülve élőben lényegítünk át. Ennek kapcsán találkoztam egyébként Fábián Julival is, akivel nagyon jól ment a közös munka. Kitaláltuk, bár különböző zenei világból érkeztünk, mégis csinálhatnánk egy saját zenekart, saját számokkal, amiket együtt írunk. Így alakult a Fábian Juli and Zoohacker 2011-ben.
Ő korábban a Barabás Lőrinc Eklektricben énekelt – ami azóta megszűnt – és sikerült a produkciónak a zenészgárda nagy részét is megörökölnie, ami egy óriási szerencse, hiszen nagyon jó és összeszokott társaság: együtt nőttek fel a dzsessztanszakon. Nem kell már végigjárni azokat a köröket, hogy tudnak-e együtt játszani, elviselni egymást a turnébuszban.
D+SZ: És mondhatjuk, hogy talán téged is ezzel a produkcióval ismert meg a hazai nagyközönség. Ez a zenekar csak egy újabb stáció a pályádon, vagy „A produkció”, amire mindig is vágytál?
Z: Részben egy stáció, ami az épp aktuális zenei nyelvet illeti, de a mostani művésztársak megtalálása már egy nagyon komoly esemény az életemben. Sajnos kellett egy év szünetet tartanunk. Julinak egy egészségügyi problémával kellett megküzdenie, ami embert próbáló időszak volt, de szerencsére lelkileg túljutottunk ezen, sőt erősített minket. Tehát nem volt semmiféle harag vagy konfrontáció a zenekaron belül. Pár hete újra próbálunk, mert rengeteg meghívást kaptunk, sűrű lesz a nyár.
D+SZ: Amíg ez az egy éves kényszerszünet tartott, azért nem tétlenkedtél.
Z: Nem bizony, Judie Jayjel kezdtünk közös munkába és írtunk néhány dalt. Őt régóta ismerem és nagyon szeretem a hangját. Nagy örömömre szolgál, hogy Fábián Juli mellett találtam még egy olyan énekest, aki a hangi adottságain túl profi hozzáállással, karakteres zenei személyiséggel rendelkezik. Kitűnő énekdallamokat, remek angol szövegeket is ír.
D+SZ: Ahány produkciód, annyi zenei műfaj. Mennyire nyitott a hallgatóság erre a sokféleségre?
Z: Az én esetemben nincs egy adott célcsoport. Tisztában voltam azzal is már a legelején, hogy könnyen káoszba fulladhat a tevékenységem, mert egyszerre tíz-tizenöt szubkulturális réteget célzok meg és első körben talán követehetetlennek tűnik majd. De kezd szépen kialakulni ez az egész, valakik egy dologra teszik fel az életüket, én mindig is több vasat tartottam a tűzben. Remélem, hogy szépen lassan mindegyik produkcióm meg fog érkezni a tervezett célponthoz, és ha a munkám valamelyik szegmense sikeressé válik, az érdekessé teheti a többit is a közönség számára.
D+SZ: Beszélnünk kell kicsit az Eurovízióról, hiszen ByeAlex: Kedvesem című dalát az általad hangszerelt verzióban nevezték a hazai válogatóra és nyert is. A nemzetközi mezőnyben is jól szerepelt, tizedik lett. Részed a sikerben vitathatatlan. A produkció azért kapott hideget-meleget. Hogy élted ezt meg?
Z: Én megúsztam a magam részéről és csak pozitív visszajelzéseket kaptam a dalban betöltött szerepemet illetően, viszont tényleg fájó pont volt, hogy jó néhány frusztrált ember kimutatta a foga fehérjét akár a médiából, akár a zenészszakmából. Ez az ország szerintem nem léphet előre addig, amíg nem tudunk megtanulni mások sikerének örülni és megbecsülni azt.
D+SZ: Alkotói munkád mellett dj-tevékenységedre is nagy hangsúlyt fektetsz, az internetes platformok mellett immáron rádióban is rendszeresen hallhatók a mixeid. Nem szorítod magad szűk műfaji korlátok közé, mint ahogy ezt a legtöbb lemezlovas teszi. Lounge, chill out, elektro-bossa, nu-jazz, nu-soul stílusú darabokat éppúgy játszol, mint deep house-t, nu discót, tech house-t, progressive house-t, vagy akár technót. Ez az egész mintha a zenetörténész éneddel állna szoros összefüggésben.
Z: Pontosan, egyfajta hangzó zenetörténész vagyok. Az elmúlt években nagyon sokat kutattam, végigmentem a könnyűzene teljes történetén. Csak néhány példa, mondjuk a szvingkorszak, a boogie woogie, pontosan feltérképezni a kapcsolatrendszereket, hogy a rock and roll pontosan honnan is ered, vagy a ’60-as évek nagy easy listening-korszaka, de kutattam a ’30-40-es évek francia sanzonvilágát is, és kiderült számomra, hogy nem csak Edit Piaf létezett, hanem sok más nagyszerű előadó is. Ezekből a korszakokból aztán egy-egy órás zenei mixet készítek, mert szerintem manapság nagyjából ez az az időintervallum, amíg a figyelem fenntartható, amíg a hallgatónak jólesik egy adott hangulatban léteznie. De a Music FM-en például kőkemény elektronikus zenéket szoktam játszani a jelenkorból.
D+SZ: Sikeres és eredményes évek állnak mögötted. Hogy látod magad tíz év múlva?
Z: Remélem, ugyanaz az ember maradok, aki eddig voltam és az aktuális sikerek nem befolyásolják a meglévő emberi kapcsolataimat. Ezek a díjak sem változtattak az önképemen, persze nagyon örülök a megbecsülésnek, de nekem százszor nagyobb jutalom, hogy olyan zenészekre és emberekre lelhettem, akikkel együtt fel tudok építeni egy zenei közösséget. Ez az én igazi díjam. A jövőt úgy képzelem, hogy kozmopolita zenész-polgárként járom a világot, ezért dolgozom, hogy kikerüljön az ország határain túlra minden produkcióm, ezért csinálom párhuzamosan dj-tevékenységem is. Nagyon sok fronton támadok, amiből hogyha az egyik ki tud nyitni egy kaput, az magával húzhatja a többit is. Nagyon szeretek itthon élni, magyarként, de zenei szempontból szeretném tágítani a spektrumot, mert kicsi ez az ország, mint zenei piac. Mivel angol nyelven is írunk dalokat, úgy érzem, van létjogosultságuk, hogy a világ más pontjain is megismerjék-megkedveljék.
Interjú: Moldvai Márk
Az interjú eredetileg a Dal+Szerző magazin 2013/02. számában jelent meg.
Categories: Dalszerzőkről
Leave a Reply