A Kevesebb pénz, több zene és egy csomó probléma című hosszú írás átfogó képet fest a zeneipar átalakulásáról. A számtalan adatot és provokatív állítást tartalmazó cikk talán legizgalmasabb meglátása arra vonatkozik, hogy miért csökkent annyit a zene értéke az 1999-es csúcs óta.
Nem a kalózkodás, hanem az album szétszedése és a váltás a szűkösségről a bőségre
A szerzők szerint a gyakran emlegetett kalózkodás csak a visszaesés töredékéért felelős. 1999-ben kb. 10 milliárd zeneszámot adtak el az Egyesült Államokban (természetesen főként CD-ken), 2010-re ez a szám 57 %-kal esett vissza. Ez idő alatt a becslések szerint kb. 340 millió számot töltöttek le illegálisan, ami a visszaesésnek csak igen kis hányada; ha mindezeket megvásárolják (ami persze irreális feltételezés), akkor is 50 % lett volna a visszaesés.
Sokkal komolyabb változás, hogy az iTunes megjelenésével, majd végül vezető zenebolttá válásával “szétesett” az album, és amikor az emberek már nem voltak “rákényszerítve”, hogy a kedvenc számaikkal együtt még kb. tíz másikat megvásároljanak, akkor “kiderült, hogy jóval kisebb az igény a zene ‘birtoklására’, mint azt a legtöbben gondolták”.
De még az eladott számok drasztikus visszaesése sem magyarázza teljes mértékben a bevételek még radikálisabb csökkenését: az inflációval korrigálva ez több mint 70% 1999 óta. Erre pedig a zene terjesztésének alapvető megváltozása a magyarázat. A digitális korszak előtt a “szűkösség” jellemezte a piacot: a felvételek elkészítésének, legyártásának, terjesztésének, reklámozásának, valamint a rádiókhoz eljuttatásának olyan költségei voltak, hogy ez a major kiadók kvázimonopóliumához vezetett, amelyek csak viszonylag kevés zenészbe fektettek be ennyi pénzt.
Ehhez képest a digitális világra a bőség jellemző (gondoljunk a több tízmilliós katalógusokra, amelyekkel szinte minden ismert szolgáltatás rendelkezik) – ez pedig minden korábbinál nagyobb versenyt hozott. “A versenynek pedig megvannak az elkerülhetetlen gazdasági következményei: lemennek az árak és az egyes termékekből (albumokból, számokból, előadókból) eladott mennyiségek.” Egy átlagos Spotify-felhasználó havonta több mint 1300 számot hallgat meg. Ha előfizető, akkor jóval többet költ zenére, mint egy átlagos hallgató a csúcsidőszakban (havi 10 dollár, évi 120) – és mégis, a a nagy mennyiségű zenehallgatás következménye az, hogy az egy számra jutó összeg óhatatlanul alacsony lesz.
A Spotify simán elveszthetné az ingyenes felhasználók 97 %-át
A szerzők ugyan tudják, hogy még mindig a rádió az elsődleges forrás, ahol a legtöbben új zenékkel találkoznak, de szerintük egyértelmű a trend: a stream szolgáltatók folyamatos térnyerése, nemcsak az eladások, hanem a rádióhallgatás rovására is. Ezért ezek kifizetési strukturáit vizsgálják. Megállapítják, hogy az az – önmagában logikusnak ható – elv, hogy az összes bevétel egy bizonyos hányadát (70%-át, ami amúgy más iparágakhoz képest kiugróan magas) osztják szét aszerint, hogy egy-egy jogtulajdonosnak mekkora a részesedése az összes streamből, fura következményekhez vezet. Vagy legalábbis a “szabott árú eladott egységek” szemléletéhez képest, hiszen pl. ha egy előadót ugyanannyian streamelnek, mint az előző időszakban, ám közben az “összfogyasztás” nő, akkor az előadónak kevesebb pénz jár; viszont az is előfordulhat, hogy úgy nőnek a Spotify bevételei, hogy kevesebb stream után mégis több bevételt kap az előadó.
A Spotify-jal szembeni fő kritikájuk célpontja az ingyenes zenehallgatás – ez megszokott, de érveik nem azok. Megfordítják azt a meglehetősen ismert adatot, hogy a Spotify-felhasználók kb. háromnegyede nem fizet, inkább reklámokat hallgat, ám a bevétel mindössze 9 %-a köszönhető nekik. “Ez azt jelenti, hogy ha a Spotify olyan változtatásokkal állna elő (mondjuk több reklámmal, vagy visszavezetnék a meghallgatható zene mennyiségi korlátozását), amelyek csak az ingyenes felhasználók 3 %-át győznék meg arról, hogy érdemes inkább fizetni, az azonnali anyagi haszonnal járna – még akkor is, ha a maradék 97% mind lelépne.” Persze egy technológiai cégnél természetes az, hogy a felhasználói bázis növelésére tör, ám kérdés, hogy ezt meddig akarja csinálni, illetve hogy nem erősíti-e ezzel túlságosan azt a benyomást, hogy igen, a zene ingyen jár – és “egy termék vagy szolgáltatás értékére vonatkozó nézeteket hírhedten nehéz megváltoztatni.”
A cikk végül röviden arra is kitér, hogy mindezen alapvető változásokat nem követték a kiadók és zenészek közötti szerződések hasonló mértékű változásai, és amíg ez így marad, addig ez utóbbiak nem számíthatnak a sorsuk jobbra fordulására.
(A Less Money, Mo’ Music & Lots of Problems: A Look at the Music Biz című cikk szerzője Liam Boluk, aki amellett, hogy befektető, a legjobbnak tartott “kurátor oldal”, a zenével is foglakozó Redef szerkesztője.)
Categories: Hírek
Leave a Reply