Az átlátható zeneipar minden bizonnyal nagyon sokáig még vágyálom marad. Az online térben jelenleg elsősorban a dalszerzői jogok bonyolult jogosítása okoz gondot. Mert míg mondjuk egy rádióval szemben a jogkezelő – Magyarországon az Artisjus – minden dalszerző jogát képviseli, tehát a rádió mindössze egyfelé fizet szerzői jogdíjat, addig az online szolgáltatásoknál a nagy globális zeneműkiadók visszavonták jogaikat a jogkezelőktől, és központosítva jogosítják a nagy szolgáltatókat (pl. iTunes, Deezer, Spotify…).
Ez azért durván bonyolult, mert egy dalnak mostanában nem ritka, hogy 10-15 szerzője van, mindegyik külön zeneműkiadóval. Ráadásul ebben a világban igen gyakoriak a felvásárlások, repertoár-adásvételek. Emellett pedig a helyi zenei repertoárok szerzői jogait továbbra is a helyi jogkezelők jogosítják. Ez együtt azt eredményezi, hogy a szolgáltatónak több tucat jogosító céggel, társasággal kell szerződést kötnie, hogy jogszerűen működhessen.
Lesz megoldás?
Elkezdődött ezen a piacon egy lassú európai koncentrálódás (az Artisjus például csatlakozott az Armonia jogkezelői szövetséghez, nemrégiben pedig a német-angol-svéd jogkezelők ICE nevű összefogásának adott zöld utat az Európai Bizottság. De ezek a fejlemények egyelőre igen lassúak – a rendkívül összetett jogosulti háttér és az óriási IT költségek miatt.
A nagy zeneműkiadók – és nyomásukra a nagy nyugati jogkezelők – pár éve belevágtak egy ambíciózus projektbe, a Global Repertoire Database-be. Ez a nagy központi adatbázis a dalszerzői, zeneműkiadói jogok autoritatív forrása lett – volna… de a közel 4 milliárd forintos (!) befektetés ellenére kudarcot vallott.
Marad tehát a széttöredezettség, amit jelenleg a legjobban a jogkezelők nemzetközi szövetsége, a CISAC által kezelt decentralizált adatbázis, a CIS-Net tud kezelni.
EJI vs. Deezer
És akkor mindez még csak a dalszerzők jogairól szólt – és nem beszéltünk az előadók és a hangfelvétel-jogtulajdonosok jogairól, ahol megint több százezer érintett van, a felvételeket és a jogokat aggregátorok közvetítik a szolgáltatások felé. És persze nyilván itt is gyakori a repertoárok eladása, a cégek átalakulása – amit tovább bonyolít, hogy az adott jogtulajdonos aggregátort is válthat.
És persze tele a zenei sajtó az előadók panaszával, hogy a régi lemezkiadói szerződések alapján vagy nem kapnak egyáltalán részesedést az online szolgáltatásokról, vagy a szerintük nekik járó összegek töredékét. Valahol erről szól az EJI és a Deezer közti per is.
Hogy tud mindez működni a gyakorlatban?
A jelenlegi rendszerben ez a nagy komplexitás persze bizonyos leegyszerűsítésekkel zajlik. Ebben fontos szerepet játszik maga a hangfelvétel, ami a jogtulajdonostól (leegyszerűsítve: a lemezkiadótól) jut el egy vagy több aggregátoron keresztül a szolgáltatóig. A szereplők – persze jogi nyilatkozatokra támaszkodva – leegyszerűsítve „elhiszik”, hogy a megfelelő hangfelvétel- és előadói jogok is megvannak a felvétellel együtt. (Íme, az első kanyarlevágás, hiszen mint láttuk, az előadók sokszor és sok helyen vitatják ezt.)
A dalszerzői jogoknál a major zeneműkiadók és az egyes nagy jogkezelők által kezelt repertoárok lefedik a nemzetközileg sikeres repertoár nagy részét. A szolgáltatók ezeket megszerzik, és utána a helyi jogkezelőkre – így Magyarországon az Artisjusra – támaszkodnak abban, hogy a helyi repertoár mellett a „maradvány repertoárt” is jogosítsák.
Szóval mindez nagyon nem egyszerű. Én sokszor úgy érzem, hogy ennél bonyolultabb iparág nem is létezhet. Az pedig külön kihívás, hogy ezt a hálózatot nem egyszerűen működtetni kell, hanem megtalálni benne a magyar dalszerzők helyét, sőt: folyamatosan erősíteni őket.
szerző: Tóth Péter Benjamin
Leave a Reply