A teljes zeneipari sajtót bejárta a Rethink Music jelentése. A Fair Music című dokumentum – amely innen tölthető le e-mail címért cserébe – az átláthatóságot és a pénz útját vizsgálja a zeneiparban.
Micsoda káosz
– a Billboard szerint röviden így foglalható össze a jelentés. (Előző cikkünkben ennek a káosznak, vagy legalábbis bonyolultságnak egy oldalát, a jogosítás kérdését vizsgáltuk meg.) A némileg a kívülálló szemével írt összefoglaló végigveszi, hogy milyen módokon jut el a zene a hallgatókhoz, főként a digitális világra, illetve az Egyesült Államokra fókuszálva; melyik felhasználásnál milyen pénzek járnak milyen jogosultaknak, és ami a legfontosabb: milyen közvetítőkön keresztül. A szerzők becslése szerint a zenével kapcsolatos kifizetések 20-50 százaléka (!) nem jut el a jogos tulajdonoshoz.
Ennek két fő okát nevezik meg:
1) Túl hosszadalmas, követhetetlenül bonyolult a pénz útja, számos hibalehetőséggel. Ezek főként arra vezethetők vissza, hogy a zeneipar nem használja azokat a technológiai lehetőségeket, amelyek egyébként már rendelkezésre állnak, hogy átláthatóan és gyorsan eljusson a pénz a jogosultakhoz. Egy meg nem nevezett, Grammy-díjra jelölt zenekar példáját említik, amelynek menedzsmentje negyedévenként 119 oldalnyi nyomtatott papíron kapja meg a kiadótól az elszámolást arról, hogy mely dalokat hol, hogyan használták fel, és ezekért milyen összegek járnak. A beszámolók nemcsak követhetetlen méretűek, hanem tele vannak hibákkal is: a riport szerint egyes felhasználások többször is szerepelnek, mert mondjuk a címben egyszer szerepel egy szóköz, egyszer pedig hiányzik. Másfelől elképzelhető, hogy ennél súlyosabb elírások esetén a pénz viszont nem találja meg a gazdáját. A riport sejteti, amit a Billboard idézett cikkében Brian Message, a Radiohead menedzsere ki is mond: a rendszert szándékosan csinálják bonyolultra azok, akik ebből profitálnak: több közvetítői díjat vonhatnak le, illetve könnyebben el tudnak rejteni a jogosultak elöl olyan pénzeket, amelyek valójában nekik járnának. (Röviden azt is említi azért a riport, hogy az adatszolgáltató rendszerek kiépítése komoly befektetést igényel.)
Persze nem csak a „gonosz kiadók” és más közvetítők tehetnek erről, hiszen komoly gond például az, hogy nincsen egy egységes, pontos adatbázis a zeneművekről és hangfelvételekről, amely pontosan azonosítaná a jogosultakat. A riport említi az ISRC és ISWC kódokat (ezekről itt lehet bőven olvasni a Dal+Szerzőn), amelyeket azonban nem mindenki használ, nyilvánosan nem hozzáférhetők, és nem lehet összekötni az adatbázisokat. Továbbá említi az egységesítésre tett, egyelőre célt nem ért más projekteket is. A szöveg céloz arra, hogy a közvetítők, akiknél „parkol” az a pénz, amelynek jogosultjait nem ismerik, nem igazán érdekeltek abban, hogy megkeressék őket. Végül a különféle nemzetközi felhasználásoknál több ország jogkezelőin megy át a pénz, amely lassan és többszöri kezelési díj levonása után éri el a jogosultat.
2) A major kiadók több olyan bevételhez jutnak, amelyek nem köthetők egyes zenék felhasználásához, ám nyilvánvalóan a katalógusuk nagysága, értéke révén tudják ezeket megszerezni – mégsem jut belőlük azoknak, akik e katalógust létrehozták. Ezek közül az előlegek problémájával sokan foglalkoznak mostanában (főként a Sony-Spotify szerződés kiszivárgása óta): ez akkor jelenthet gondot, ha a ténylegesen kifizetendő összeg nem éri el az előre odaadott előleget, és a többletet a kiadók megtartják maguknak. Ide tartozik a különféle cégekben szerzett tulajdonrész is, amely komoly bevételt hozhat, ha a céget eladják vagy tőzsdére megy.
Itt említhető, hogy a riport szerint a kiadók a digitális felhasználások után sok olyan összeget levonnak maguknak, amelyeket még a fizikai terjesztésre találtak ki (külön szó nincs erről, de olvasható néhány helyen, hogy például a „csomagolásért” is). Általában véve a sikeres zenekarok csak akkor látnak bevételt a zenéjükből, ha a kiadó az összes, nekik kifizetett előleget levonta már – a riport szerint ez más iparágak gyakorlatával ellentétes, és gyakran ahhoz vezet, hogy a sikeres előadók is alig kapnak valamit az eladásaik után. (Érdekes módon a stream szolgáltatók díjazását nem kritizálja a Rethink Music, hanem azt az érvet hangoztatja, hogy egészen más üzleti modellről van szó: egy letöltésnél, CD-vásárlásnál megvesszük a jogot, hogy akárhányszor meghallgassuk a zenét, míg a stream esetén minden egyes esetben keletkezik egy „mikrokifizetés”.)
Beyoncé fenti slágerének számos szerzője, producere van, ráadásul Ini Kamoze korábbi dalát is felhasználja. Ez a pénz útja különféle felhasználásoknál. A hibához pedig elég, ha valahol „Beyoncé” helyett „Beyonce” szerepel. (Kattintásra nagyobb méretben nyílik. A Rethink Music jelentésének 22. oldalán található.)
Javaslatok
A Rethink Music – amely a nagynevű Berklee zeneiskola kezdeményezése – eddig tulajdonképpen már ismert, többször hangoztatott kifogásokat gyűjtött össze. (Lásd például a menedzserek nagy visszhangot kiváltott nyílt levelét.) Azonban javaslatokkal is él, amelyeket a későbbiekben tervez kibontani.
1) „Alkotók alkotmánya” – amely szerint minden alkotónak joga van a munkája utáni fair kompenzációhoz; ahhoz, pontosan és időben megtudja, műveit hol használják fel; ahhoz, hogy minden felhasználásnál megnevezzék őt mint alkotót; hogy pontosan követhesse a neki járó pénz útját; hogy megszabhassa művei felhasználásának piaci árát.
2) „Fair music” igazolás olyan szolgáltatásoknak, amelyek fair és átlátható módon számolnak el – ezt egy civil, non-profit szervezet adhatná ki.
3) Pontos, nyilvános adatbázis a jogosultakról. A Rethink Music szerint azokat az akadályokat, amelyek miatt eddig nem jött ilyen létre, úgy lehetne leküzdeni, hogy egy ilyen adatbázis létrejöttét egy non-profit szervezet felügyelné, azonban „beszállítói” profitorientált vállalkozások lehetnének (mint ahogy a filmek területén az Imdb profitot termel). Ezek decentralizált módon tölthetnének fel adatokat, amelyek azonban mindenhonnan elérhetők volnának. A nyilvános adatbázis előnye például az, hogy új szolgáltatásoknak nem kell kemény munkával felkutatniuk azt, hogy kivel mit kell jogosítaniuk.
4) A blockchain technológia használata. A Bitcoin és más hasonló online fizetőeszközök által kidolgozott technológia lényege, hogy minden tranzakciót – és a mai zeneiparban elképesztő mennyiségű ilyen mikrotranzakcióról beszélhetünk – rögtön könyvelnek a hálózat elemei között, az előre rögzített feltételek, jogosultságok szerint. Az ehhez szükséges számításokat hálózatba kötött számítógépeken végzik, amelyek (legalábbis a Bitcoin esetében) a számítási kapacitásért cserébe jutalmat kapnak.
5) Oktatás. Minden reformnál felmerül, hogy valamilyen oktatási, felvilágosítási tevékenységnek kell hozzá kapcsolódnia. A Rethink Music szerint az alkotókat kellene (például nyilvános videók segítségével) megtanítani arra, hogy milyen jogaik vannak, és a nekik járó jogdíjak milyen csatornákon keresztül jutnak el hozzájuk. A riport szerint míg a legtöbb zenész tud mondjuk weboldalt regisztrálni, a műveik szerzői jogaihoz kapcsolódó ügyintézéshez már jóval kevesebben értenek; ráadásul mondjuk a turnézás vagy a közösségi média kérdései jóval inkább érdeklik őket.
Reakciók
A zeneipari kérdésekkel foglalkozó sajtó, amelynek jó része manapság érezhetően a (major) kiadók ellen fordult (miközben más kérdésekben jóval inkább megoszlanak az álláspontok), rokonszenvvel számolt be a Fair Music riportról, több helyen „kötelező olvasmánynak” nevezték. „Aki eligazodik a mai zeneipar labirintusában, azt nem fogja sokkolni a riport – de mindenki mást igen” – írta a Billboard. „A kép, ami a tanulmányból kirajzolódik, pontos és megsemmisítő – amilyennek lennie is kell, tekintve, hogy a szerzők nem érdekeltek a rendszerben” – nyilatkozta a Guardiannek David Byrne, egyike azoknak a zenészeknek, akik régóta kritizálják a lemezipar létező gyakorlatait. Reméli, hogy komoly hatása lesz a tanulmánynak.
Az NPR a riportra és megkérdezett szakértőkre hivatkozva azt írja, hogy „az átláthatóságért vívhatják a lemezipar következő nagy csatáját”. Igaz, van, aki szerint ez fontos, de ha a lényeg – amit láthatóvá kell tenni – maga nem változik, akkor nem sokat számít.
A kiadók válasza
Azt, hogy a Fair Music milyen nagy hatást ért el, mutatja, hogy válaszolt rá két nagy, kiadókat tömörítő szervezet is. A nemzetközi IFPI közleményében azt írja, hogy miközben a Rethink Music számos célkitűzésével egyetértenek, a riport számos hibát tartalmaz. A legfőbb gond az, hogy nem fest teljes képet a kiadók és a zenészek viszonyáról: mint az IFPI (független szakértők által ellenőrzött) adatai mutatják, az elmúlt öt évben a kiadók bevétele 17 %-kal esett vissza, miközben a zenészeknek kifizetett összegek csak 6 %-kal. Ez azt jelenti, hogy a bevételekből 2014-ben 13 %-kal nagyobb arányban részesedtek a zenészek, mint öt évvel korábban. Eközben a befektetések, az A&R-ra és marketingre költött összegek arányai nem csökkentek: megmaradtak a bevételek 27-28 %-ánál.
Az IFPI szerint a kiadók és a zenészek fő problémája ugyanaz: hogy „a legnagyobb digitális szolgáltatók némelyike azt állítja, hogy nem vonatkozik rá a szerzői jogi törvény, és nem fizeti meg felhasznált zenék piaci értékét” (itt nyilván elsősorban a YouTube-ról van szó). Az Egyesült Államok kiadókat tömörítő szervezete, az RIAA pedig még általánosabban „sok stream szolgáltatóról és rádiós platformról” beszél, amelyek nem fizetik meg a zenék piaci árát, már ha egyáltalán fizetnek.
Az RIAA szintén egyetért a Rethink Music számos céljával (fair díjazás, információhoz jutás joga, az adatszolgáltatás infrastruktúrájának javítása). Közlik, hogy az Egyesült Államokban a zenészek részesedése a kiadók bevételeiből egy évtized alatt 36 %-kal nőtt. Szerintük a becslést, mely szerint a jogdíjak 20-50 %-a nem ér célba, semmi nem támasztja alá. A „titkolózást”, vagyis a titoktartási kötelezettséget pedig a trösztellenes törvények miatt kell a szerződésekbe foglalni, amelyek szabályozzák, hogy egyes jogosítási szerződésekből mennyit hozhatnak nyilvánosságra a kiadók.
Categories: Hírek