A magyar Stadiumx duó igen sikeres a népszerű elektronikus tánczene (EDM) stílusban. Howl at the Moon című számuk hatalmas siker volt, Nicky Romero világsztár holland DJ-producer jelentette meg, a BBC-n Pete Tong műsorában debütált. Remixet készítettek többek között David Guettának, akinek a bulijain rendszeresen fellépnek Ibizán. Végigturnézták Európát, játszottak a nagy fesztiválokon (a Balaton Soundon, Szigeten is kiemelt időpontban), valamint Ázsiában, Dél-Afrikában, Dél-Amerikában is jártak. A Stadiumx két tagja Dave Martin és Sully, mindketten régóta ismertek az elektronikus zenében (utóbbi főleg a Muzzaik tagjaként).
Dave Martinnal beszélgettünk az EDM zeneipari hátteréről: arról, hogy milyen esélyekkel indul a nemzetközi versenyben egy magyar előadó; pezsgős partikról és megtagadott amerikai vízumokról; a csodagyerekek mögött álló munkáról; a „termelő üzemmódról”, a major kiadók által a „sarokba rakott” vokalistákról, a legmenőbb kiadókról.
A Howl at the Moon volt eddig a legnagyobb sikeretek, amit Nicky Romero jelentetett meg Protocol nevű kiadójánál. Olvastam, hogy a menedzseretek küldte el neki a számot. Gondolom az, hogy olyan menedzseretek van, aki Nicky Romerónak személyesen tud zenét küldeni, és ő meg is hallgatja, abban benne van a komoly zenei múltatok.
Persze. Én is foglalkozom zeneírással már 8-9 éve, Zsolt [Sully] pedig 15, és már régebb óta ismertük ezt a mostani, holland menedzserünket, Eric van der Kwastot. Nekem például 2009-ben volt egy megjelenésem annál a kiadónál, ahol korábban dolgozott. Találkoztunk vele Budapesten, előadtuk neki, hogy lenne ez a projekt, milyen zenéket szeretnénk csinálni, tudna-e ebben segíteni. Ő pedig azt mondta, hogy pont most alapított egy menedzsment céget, úgyhogy küldjük át neki a zenéket.
Ha valaki most elkezd zenélni, akkor milyen távolságban van tőle az, hogy olyan helyre eljusson, ahol ilyen menedzsere lehet, akinek ilyen kapcsolatai vannak?
Olyan 8-9 év szükséges, hogy az ember egy olyan fázisba kerüljön, hogy amit kitalál, azt meg is tudja csinálni, ráadásul nagyon jó minőségben. Nem csak zeneírásról van szó, hanem emellett a produceri munkáról is: nagyon fontos a sound design, a hangmérnöki tapasztalatok – meg persze a kreativitás. A külföldi piac azért nagyon más, mint a magyar, ahol már örülünk egy félig jól szóló zenének. Egy Alesso- vagy egy Calvin Harris-zenével kell felvenni a versenyt, mert ők mozognak ebben a stílusban. Szóval első körben egy nagyon-nagyon jó zenei produktum kell. Utána szerencse. A harmadik pedig az, hogy megtaláld azokat az embereket, akik hisznek benned, és segítenek abban, hogy tényleg el tudjon jutni különböző helyekre a zene: egy jó kiadóhoz, egy jó DJ-hez. Ha már van egy jó produktum, és az eljut egy jó DJ-hez, vagy jobb kiadónál jön ki, onnantól kezdve már viszonylag könnyű az út.
Mire kell ez a 8-9 év?
Nehéz megtanulni ezt a szakmát, nagyon sok mindennel tisztában kell lenni: a hangmérnöki dolgokkal, hogy hogyan működik a kompresszor; hallani kell, hogy hogyan kell pontosan lekeverni valamit stb. Mindezt megtanulni nem két perc. Főleg, amíg a fül hozzászokik, különbséget tud tenni nagyon minimális eltérések között is. Az pedig a következő szint, amikor valami újat kell készíteni: ez a legeslegnehezebb. Sokan csinálják azt, hogy valami létezőt lemásolnak, de ez általában nem szokott működni a kiadóknál, kell valami újdonság. És amikor úgy kell dolgozni, hogy nincs előkép, akkor ahhoz kell a 8-9 év tapasztalat. Mi a mai napig mindent magunknak csinálunk. Ami nem feltétlenül baj, mert persze, én szeretem csinálni, csak Magyarországon nem fejlett ki a szakma olyan szinten, hogy ebben a zenei stílusban legyenek mondjuk a masteringre megfelelő emberek. De ez külföldön is nagy probléma.
Közben látod ezeket a nagyon fiatal sztárokat, mint a Madeon, Zedd…
Azért így, hogy járjuk a világot, már sikerült beszélgetnünk ezekkel az emberekkel, még azokkal, akik körülöttük dolgoznak, és látjuk, hogyan mennek ezek a produkciók. Persze jók, ügyesek ezek a “csodagyerekek”, de hát átküldik nekik a világsláger vokálokat a Grammy-díjas zeneszerzőktől, ami alá ha odaetesz egy dob-cin-taps-cint, akkor is világsláger lesz. Sokan az olyan csodagyerekek közül, mint Robin Schulz vagy Oliver Heldens, más producerekkel együtt készítik a számokat, vagy a menedzsmentjük által a Soundcloudon talált zenéket remixelik. Olyan kiadóknál vannak, hogy csak ettől akkora nyomást kap a zene, hogy a chartokon szinte mindenhol első helyen végez. Vannak tehát ügyes gyerekek, de olyan nagy varázslat sehol nincsen.
A Viván volt egy spot, amiben azt mondtátok, hogy különösen azért nehéz eljutnotok igazán nagy magasságokig, mert magyarok nem jártak ott. Mennyire számít vagy nem számít, hogy magyarok vagytok, és hogy más magyarok korábban meddig jutottak?
Persze voltak, vannak, akik jó eredményekkel szerepelnek a külföldi porondon. Ott van például Jay Lumen és a Myon & Shane 54, ők nemzetközi szinten sikeresek a maguk műfajában. De nálunk az egész zeneipar kb. 20-30 évvel le van maradva a külföldiekhez képest: nincsenek erős kiadók, erős nemzetközi menedzsmentek. Ha nekünk sikerülne, akkor beindulhatna egy fejlődési folyamat; látnák a fiatalabb srácok, hogy innen is be lehet futni. Persze sokkal nehezebb. Ha mi Hollandiába születünk, már rég sokkal magasabban lennénk. Azt szokták mondani, hogy igazából a zene számít… Persze, ha valakinek nincs zenéje, akkor mit keres a szakmában. De én már a zenére azt szoktam mondani, hogy az a szükséges rossz, még ha rossz is ezt kimondani. Gondoljunk bele: egy holland producer beül a kocsiba, megy húsz percet, és el tud menni Nicky Romeróhoz, Tiestóhoz, Afrojackhez, Martin Garrixhez. Meg tudnak inni együtt egy kávét, be tudnak menni a stúdióba, megmutogatja neki személyesen a zenéket, meghallgathatja, hogy mit kellene változtatni, vagy hogy “figyelj, te egész ügyes vagy, leszerződtetlek”. Vagy be tud menni bármelyik, a műfajban meghatározó kiadó irodájába: a Spinnin’-hez, az Armadához stb. Ezzel nem tudunk versenyezni. Persze, elküldjük e-mailen, de azért az nem ugyanaz. Meg azért a hollandok is olyanok, hogy szívesebben támogatnak egy hollandot, mint egy magyart vagy szlovákot, lengyelt. Főleg innen Kelet-Európából különösen nehéz betörni ebben a körbe.
Nem merült fel, hogy kiköltözzetek?
Kiköltözhetnénk, persze, de akkor is 8-10 év lenne, mire oda jutnánk, hogy úgy nézzenek ránk, mint egy hollandra. Akkor meg minek… Igazából az lenne a cél, hogy ne “beférkőzzünk” közéjük, hanem hogy Magyarország megerősödjön. Akár csak annyira, mint most mondjuk Olaszország vagy Belgium ebben a zenei stílusban. Persze Magyarország soha nem lesz Hollandia vagy Svédország, de ez lenne a cél.
Sokat játszotok David Guettával, Ibizán is, ez hogyan jött?
Tavaly nyáron készítettünk neki egy remixet, ami a Beatporton az egyik legjobban eladott zenéje let abban az évben, és rengeteg DJ játszotta. Ezen kívül a Listen című albumára is készítettünk vele egy zenét a Script nevű zenekarral. Ezáltal kaptunk meghívást tőle a rezidenciáira Ibizába, a Pachára és a Ushuaiara. Együtt játszunk majdnem minden második héten.
Európát elég alaposan végigturnéztátok, de Ázsiában is jártatok. Hívtak oda titeket, vagy ti szerveztétek össze a turnét?
Ez a klub-DJ szcéna máshogy működik, mint a sima pop. Ázsiában, Dél-Amerikában ugyanúgy képben vannak a promóterek, nézik a Beatportot, szóval ha valaki olyasmit csinál, amit szeret a klubok közönsége, akkor azokat meghívják. Tehát nem kell Madonnának lenni, hogy valaki el tudjon menni. Így voltunk például Japánban is, ami minden előadó életében nagy dolog. A japán zeneipar nagyon furcsa: nagyon nacionalisták, 90 % hazai zene, és a maradék 10 %-on osztozik mindenki más. Ott sikerült a két legjobb tokiói klubban fellépnünk.
Pár éve Ázsiában az EDM nagyon elkezdett felfutni.
Ott most mindenhol ez szól, meg vannak őrülve az EDM-ért, az európai DJ-kért. Sok helyen voltunk már, de Ázsia nagyon speciális, ott úgy viselkednek velünk, mintha világsztárok lennénk. Külön testőrt adnak mellénk, sötétített kocsival szállítgatnak. De ez igaz egyébként Dél-Amerikára is: misztikus dolog, ha valaki Európából jött. És ami jó Ázsiában, hogy sokat költenek a klubokban az emberek, ezáltal sok pénzt vissza tudnak forgatni a hangtechnikára, a fellépőkre, és nagyon magas színvonalon vannak üzemeltetve kint a klubok, nagy fellépőkkel, hatalmas büdzsével.
És az Egyesült Államok? Pár éve oda ment mindenki Európából.
Ott most nagyon odafigyelnek, hogy védjék a piacot. Nagyon sok munkavállalási vízumkérelmet dobnak vissza. Beszéltünk olyan holland DJ-párossal, akiknek le volt szervezve egy öt-hat állomásos turné 30 ezer euróért, és nem kapták meg a vízumot. Rájöttek, hogy csak a nagy neveket érdemes beengedni, Hardwellt, Calvin Harrist, David Guettát, Aviciit, a többi helyett játsszanak inkább a helyi DJ-k. De a DJ-k viszonylag könnyen reagáltak erre, most Ázsiába, Dél-Afrikába meg Dél-Amerikába megy mindenki.
Arról is sokat írtak, hogy „Las Vegas az új Ibiza”. Ibizán visszajáró vendégek vagytok, ott érződik ilyesmi?
Ott semmi nem érződik. Továbbra is rengeteg pénz van, és a legeslegnagyobb nevek. Persze Vegasban is jó nevek vannak, de Ibiza nem attól Ibiza, hogy meghívják a top 20 legdrágább DJ-t, hanem magának a helynek a kisugárzásától, amit semmi nem tud visszaadni. Eleve egy gyönyörű hely, és eredetileg egy hippisziget, szóval oda máshogy mennek az emberek bulizni. A helyiek is más beállítottságúak. “Vegasi jellegű” buliban sokat voltunk Ázsiában, kaszinóban vagy egy hotel tetején. Teljesen más, hogy mindenki áll a 4000 eurós ruhájában és kortyolgatja a pezsgőt, mint Ibizán, ahol mindenki reggel hétkor megy haza a cipőjével a kezében, teljesen szétfolyva. Más a bulihoz való hozzáállás.
Hány sláger kell ebben a műfajban ahhoz, hogy annyira befussál, hogy nem kell attól félned: ha a következő szám nem sikerül olyan jól, akkor eltűnsz?
Most voltunk kint David Guettánál, és láttuk, hogy még ő is ebben a fázisban van: izgul, hogy mi legyen a következő zene, hogyan fog elsülni. Régebben persze volt ilyen szint: egy Metallica vagy Madonna már soha nem lesz 1000 eurós fellépő – de főleg az elektronikus zenében a hírnév elég törékeny. Ha valaki mondjuk négy évig nem csinál átütő zenét, az teljesen a nullára tud süllyedni.
Nagy kivétel azért Daft Punk, akik nyolc évvel az utolsó, elég rossz fogadtatású lemezük után diadalmasan visszatértek 2013-ban. Persze iszonyú drága kampány előzte ezt meg.
Persze, az más, az egy major, ott más számokkal dolgoznak. Láttam szerződéseket, egy kis zenésznek mindenféle gond nélkül kifizetnek 200 ezer eurót, akkor gondolhatod, hogy a Daft Punknak mennyit adtak. Az teljesen más szint, nem csak a pénz, a klipek, a vokalisták stb. – az elektronikus zenés, DJ-s világgal össze sem vethető.
Általában sok a kollaboráció az EDM-ben. Ennek mi az oka?
Mi elsősorban énekesekkel szoktunk kollaborálni, mert nem tudunk énekelni, de vokális zenéket csinálunk. Csak egyszer volt, hogy az énekesen kívül is dolgoztunk valakivel. De valóban, mostanában ez nagyon népszerű. Persze minden előadónak jót tesz, ha új hatás éri, jön egy másik producer, az is elmondja a vízióit, és így frissebb lesz a zene. Főleg a mai világban, amikor egyszerűen ontani kell a zenéket, mert ha valaki három hónapig nem csinál semmit, akkor azt hiszik, hogy eltűnt. Annyira fel van gyorsulva az egész, mindenki annyira átállt „termelő üzemmódba”, hogy ha valakit nem érnek új hatások, nem kollaborál, akkor esélytelen, hogy egy fél éven belül újítson a hangzásán. Nem véletlen, hogy régen egy albumra kellett várni két évet. Eleve egy év, mire annyi új hangzású témát, zenét össze tud gyűjteni, meg tud írni egy előadó, hogy az életképes legyen, és ne 15 ugyanolyan zene legyen egy albumon.
Hogy találjátok az énekeseket? Például a Howl at the Moonban szereplő a Taylr Reneet?
Őt a menedzserünk küldte. Van egy másik formációja, a Sick Individuals, akik éppen készítettek vele egy dalt. Küldött ötleteket, gitárral felénekelt vázlatszerű topline-okat. Hallgatgattam, és az egyikre azt mondtam, hogy ebből lehetne valamit csinálni. Elkezdtük kidolgozni, köré építeni a számot, mert eredetileg csak gitáron szólt. Megváltoztattuk az egész akkordmenetet, két hanggal feljebb is raktuk.
Akkor tehát társszerzők vagytok, papíron is?
Persze, általában társszerzők vagyunk. Olyan szokott előfordulni, hogy az énekes nem társszerző. Mostanában sokan úgy vállalnak vokált vagy kollaborációt, hogy a producer kifizet neki 1000-4000 eurót, és cserébe lemondanak minden jogukról, és odaadják a topline-t. Onnantól kezdve már csak te vagy szerző.
Sok a nagyon jó hangú énekes ebben a műfajban, de nem nagyon látni, hogy kitörnének az EDM világból.
Azért pár ember kitört, például Eva Simons, és Taylr Renee-t is leigazoltatta a Warner. Ez úgy szokott lenni, hogy ha egy énekes vagy énekesnő csinál valami jobbat, akkor azt rögtön leszerződteti egy nagyobb kiadó. Addig vannak az EDM vonalon, ami fel nem keltik egy major érdeklődését. Onnantól kezdve vagy világsztárok lesznek, vagy be vannak rakva a sarokba, és írják a világsztároknak a zenéket. Egy csomószor azért nem hallunk róluk, mert dolgoznak ugyanúgy, csak nem tudnak saját néven zenét kiadni, mert nem engedi a szerződésük, és írják a Lady Gagának, a Madonnának a dalokat. Ugyanúgy, ahogy én is állandóan nézem a Soundcloudot és a különféle portálokat, fórumokat, a kiadók is ezt csinálják.
A Howl at the Moont először Nicky Romero játszotta a buliján, hatalmas sikert aratott, majd fél évet kellett várni arra, hogy hivatalosan megjelenjen. Ennek mi volt az oka? Megszokott ez a nagy szünet, vagy rendkívüli?
Teljesen normális, sőt, vannak zenék, amik egy, vagy akár két-három évesek, amikor megjelennek. Nekünk is volt olyan számunk, amelynek a megjelenésére másfél évet vártunk. Egyrészt ez alatt az idő alatt próbálnak hájpot generálni a számnak. Ez a mi esetünkben sikerült is, felkapták az emberek, elkezdték kivagdosni (Nicky Romero bulija élőben ment az interneten), sőt, még a rádiók is játszották két-három hónapig ezt a nem hivatalos, kirippelt verziót. A másik ok, ami miatt néha sok idő eltelik a megjelenésig, hogy egy ideig egyetlen kiadónak sem kell. Azt mondják, hogy túl új, vagy túl régi, vagy nem tetszik, vagy most ők nem ezt csinálják. Aztán eltelik egy év, és ugyanazok az emberek mondják azt, hogy de jó, kiadjuk.
Újrakülditek ugyanazokat a számokat, amiket már egyszer elküldtetek nekik?
Olyan is van, vagy megtalálják, amikor átnézik a régebbi levelezésüket. Meg kell várni, amíg a zenei trendek a megfelelőek, vagy az amíg az embernek van olyan nagy neve, hogy egy nagyobb kiadón ki tudjon jönni. Egy csomó kiadó meg sem hallgatja a zenét, hanem azt nézi, hogy hány százezer követője van a Facebookon az előadónak, az énekesnek. Lehet, hogy a zenére azt mondják, hogy “nem rossz, de nem is jó”, de mivel nagy az előadó elérése a közösségi oldalakon, ezért a kiadónak jó, ha befogja.
Az elektronikus zenében meghatározó digitalis áruház, a Beatport listáján első helyre jutottatok. Kik vásárolnak ott, DJ-k vagy az egyszerű rajongók is?
Kb. másfél éve átalakult a Beatport, van egy stream oldal, ahol nem lehet vásárolni, csak hallgatni a zenéket, és van a pro.beatport.com, ami az online webáruház. Azóta leginkább a rezidens DJ-k és a DJ-zni vágyó vagy hobbiból DJ-ző fiatalok vesznek zenét. Aki már elért egy bizonyos szintet, az már igazán nem vásárol. Ez rosszul hangzik, de én is csak azokat a zenéket vásárolom meg, amiket én szeretek, meg amiket a kocsiban hallgatok, mert egyébként a mi stílusunkban az összes kiadó átküldi A-tól Z-ig az összes kiadványát két héttel a megjelenést megelőzően. A nem szakmabeliek leginkább az iTuneson vásárolnak, vagy Spotify-on hallgatják. A mi stílusunkban a YouTube-ot sem igazán használják már.
A Howl at the Moon platinalemez is lett. Az mennyi?
35 ezer eladás, az iTuneson és a Beatporton.
A szerződések egyes számokra mennek? Volt több megjelenésetek a Protocolnál, de a legújabb számotok például máshol jött ki.
A Protocolnál nem vagyunk kizárólagos művészek, igazából bárhova vihetjük a megjelenéseinket. A legújabb zenénk az amerikai, az Insomniac nevű nagyon nagy céghez tartozó Beyond Wonderland fesztiválnak készült mint himnusz. Az ilyen zenéket nem szívesen adogatják ki, ezért kellett egy másik kiadó. A következő megjelenésünk az Armadánál lesz, a rákövetkező megint a Protocolnál. Előadói szempontból nem jó, ha valaki egy kiadónál lecövekel. Sokkal jobban tudja növelni a rajongói bázisát, ha több kiadónál jelenik meg, mert ugyan ezek rajongói között vannak átfedések, de azért nagy különbségek is, minőségre és összetételre is.
Az Armada kb. a top 3 kiadó egyike, nem?
Igen. Pontosabban attól is függ, milyen területeken. Európában most a Spinnin’ a csúcs (ha a majoröket nem számítjuk), de például Amerikában jobban megy az Ultra meg az Armada. De ez stílusoktól, országoktól is függ. Ezért is jó, ha több kiadónál jön ki egy előadó.
Categories: Dalszerzőkről
Végre, végre, végre egy nagyon jó cikk! Én is most indulok neki ennek a pályának, igaz, nekem már a dalaim 60%-a megvan írva az első lemezre. Körülbelül 8 éve készülnek, hogy olyanok legyenek, mint amik a slágerlisták élén talál az ember. Kijöttem külföldre, otthon nem találtam magamnak egy önzetlen segítőt sem, sőt, lehetőséget sem az előrehaladásra. Tanulom a programokat, és a dj szakmát, összejön, így állok hozzá. Hajrá Stadiumx!