Nagy vitát generált a New York Times magazinjának címlapsztorija. Steven Johnson Az alkotók apokalipszise elmaradt című hosszú írásában Lars Ulrich nevezetes, 2000-ben a Napsterről elmondott szavaival kezd, miszerint ha ingyen meg lehet szerezni a Metallica zenéjét, azzal nem csak ők járnak rosszul, hanem számos más ember elveszíti a munkáját, a session zenészektől a stúdiótulajdonosokig. Steven Johnson azt próbálja meg bizonyítani „a lehető legjobb elérhető adatok” segítségével, hogy ez az „apokalipszis” nem történt meg.
Igaz, ezek a legjobb elérhető adatok nem túl jók. Az Egyesült Államok munkaügyi minisztériuma, a népszámlálási adatok és egyéb kutatások alapján Johnson azért levonja a következtetést: ma több ember dolgozik az USA-ban zenészként és zenéhez kapcsolódó egyéb alkotóként, mint 1999-ben, és átlagos bevételük jobban nőtt, mint az országos átlag. Igaz, a munkáltató nélküli zenészek száma is nőtt, és az ő reálkeresetük nagyjából állandó maradt. Szerinte tehát a zenészek, alkotók általánosan nézve jobb helyzetben vannak ma, mint 1999-ben. Igaz, a zeneipar bevétele közismerten jelentősen visszaesett, de „a társadalom számára az a legfontosabb, hogy a művészek éljenek jól – nem a kiadók, filmstúdiók, könyvkiadók, hanem az írók, zenészek, rendezők és színészek.”
A cikk újdonsága leginkább a sok adat, ezek után jól ismert toposzokat vesz elő: igaz, hogy a rögzített zenéből származó bevételek csökkentek, ám az élőzenéből származók nőttek, és ráadásul jóval „demokratikusabban” oszlanak meg, mint korábban (tehát a legjövedelmezőbb turnék bevételei az egészhez képest kevésbé növekedtek). Ráadásul számos, korábban nem létező bevételi forma áll a zenészek rendelkezésére. A kép azért árnyaltabb a szokásosnál: Steven Johnson elismeri, hogy a jelenlegi helyzet a koncertezni szerető zenészeknek kedvez, és nem mondjuk azoknak, akik a stúdióba bezárkózva tökéletesítgetik nagy művüket; valamint azoknak, akik olyan „vállalkozó kedvvel” bírnak az új bevételek keresésében, ami sok zenészre nem jellemző. „A legpozitívabb trendek sem jelentik azt, hogy ész nélkül tökéletesnek kell tartanunk a jelenlegi helyzetet. Sok művész, aki teljes állásban alkotással foglalkozik, alig bírja kifizetni a számláit, úgyhogy amit tudunk, meg kell tennünk az érdekükben” – írja a cikk végén.
Az írást, mivel a fenti kitételeket elhagyva könnyen a „technológiai optimista” álláspont adatokkal alátámasztott védelmezésének érthető, sokan üdvözölték. Mások viszont keményen támadták. A Future Of Music Coalition – amelyet a New York Times megkeresett az adatok ellenőrzése végett – részletesen végigvette, hogy miért nem alkalmasak a Johnson által idézett adatok arra, hogy alátámasszák a következtetéseit. Gyakran bevallottan pontatlanok, és trendek megállapítására még kevésbé alkalmasak, mert változik a metodológia. Így például az élőzenére vonatkozó adatokat önbevallásos alapon gyűjti a Pollstar, és az egyik legnagyobb cég, a Live Nation az üzleti versenyre hivatkozva néha ezeket nem közli velük. Talán még ennél is komolyabb gond, hogy az egyik hivatalos foglalkoztatási kategória, amelynek tagjait Johnson egy az egyben zenei alkotónak vette, 55 %-ban általános és középiskolai zenekarok, kórusok vezetőit tartalmazza. A kritikákra, legalábbis egy részükre Johnson itt válaszolt. (Megjegyzi például, hogy igen, ellenőrizte, hogy az átlagkereset növekedése nem annak köszönhető, hogy a szupersztárok még sokkal többet keresnek, így felhúzzák az átlagot.)
De ezen túl is vannak gondok a kritikusok szerint. A Billboard szerzője szerint egyszerűen rossz kérdéseket tesz fel a cikk. Például úgy tekint a zeneipar nagy részére, mint fölösleges, eldobható ballasztra. „Azonban nem említi, hogy a legtöbb előadó számára az első turné veszteséges. Ki finanszírozza őket, míg nyereségessé nem lesznek? A technológiai megközelítésű szerzők számára a kiadók egyszerű terjesztők, holott fontos szerepük van az anyagi kockázatok kezelésében is.” A fő kérdés pedig nem az, hogy mennyire jól élnek a zenészek, és ezt meg lehet-e állapítani az adatokból; hanem az, hogy van-e „tisztességes, működő piac”, amelyen a műveiket értékesíthetik – és a szerző szerint ez csak a szerzői jogra alapozva jöhet létre.
Ez a blogposzt is több problémát említ. Így például lehet mondani, hogy a zeneipari gépezet jó részéért nem kár, de helyettük most a bevételek nagy részét a tech cégek fölözik le – valóban jobbak ezek? Az emlegetett új bevételi források jó része bizonytalan, sok munkával jár, és nemcsak az alkotók „vállalkozó kedvén” múlnak: például aki idős, beteg, vagy kis gyerekei vannak, az nem tud turnézni. Sok „technológiai optimista” írás érvelés olyan a szerző szerint, mintha azt mondanánk: „tudom, hogy ellopták az autódat, de nézd csak, a gördeszkád még megvan”.
A magyar zenészek helyzetéről – ha a korábbi adatok hiánya miatt nem is ilyen történeti összehasonlításban – a ProArt zeneipari jelentés ír részletesen. Az eredmények rövid összefoglalója: „a magyar könnyűzenészek 63%-ban a fellépti díjakból élnek, és a lemezek, ajándéktárgyak eladása is egyre nagyobb mértékben a koncertekre és fesztiválokra összpontosul. Az is kimutatható azonban, hogy a színpadon zajló élőzenei műsorok száma folyamatosan csökken, így ezekbe egyre nehezebb bekerülni. A magyar zeneipar számára a legnagyobb kihívást az jelenti, hogy a zenészeket miként lehet minél több fellépéshez, ezen keresztül pedig minél több fellépti díjhoz juttatni. A zenészek karrierjük során több száz helyről szereznek változó mértékű jövedelmet, atipikus formában dolgoznak, és gyakran nem érik el a nyugdíjjogosultságok megfelelő szintjét, vagy nem megoldható a nyugdíjjogosultságaik megfelelő igazolása.”
Categories: Hírek
Leave a Reply