Kodály Zoltán, a zeneoktatás és a népzenekutatás megkerülhetetlen hatású alakja közel nyolcvan éve írta: eljött az idő, hogy a művelt réteg megtanulja a nagy tömeg zenéjét. Ez a szellemiség a pop és folk területén is megkerülhetetlen táncházmozgalomban a mai napig meghatározó.

Mikor tipikus magyar markerekről van szó, a népviseletben pörgő menyecske csizmás legény vállát fogó képe biztosan előkerül. A népzene és a néptánc alapeleme az országot bemutató gulyás, csikós, szürke marha, budapesti látkép, pirospaprika és Rubik-kocka kombónak. A szuvenír-vonal felszíne mögött viszont a táncházmozgalom 43 éves története, működő közösség, sikeres popkulturális jelenség áll.
A magyar táncház módszer 2011-ben bekerült az UNESCO szellemi kulturális örökségének reprezentatív listájára, a legjobb megőrzési gyakorlatok regiszterébe. A jó gyakorlat különösen lényeges: a hagyomány profi kutatása és kezelése mellett a mozgalomba bármilyen érdeklődő folyamatosan bekapcsolódhat. A táncházmozgalom az amatőr és profi együttműködés nemzetközi példája lett.

Az itthon és a világban elszórtan élő magyar kolóniák – Kanadában, Japánban vagy például Ausztrália és az USA nagyvárosaiban – saját népzenei együttesei vagy tánccsoportjai mellett a táncházmozgalom ma intézményesült rendszert is jelent. Itthon a rendszerváltás óta működnek népzenei iskolák, a Magyar Táncművészeti Főiskolán alakult Néptánc Tanszék, a néptáncoktatás bekerült általános iskolák és gimnáziumok órarendjébe, a gyökerekhez elutazó táborokban generációk veszik át egymástól a lépéseket. A mozgalomnak ma webes jelenléte, fórumai, szaksajtója, rendezvényei vannak. Százezrek foglalkoznak a területtel hobbi és egyszerű szórakozás mellett táncosként, koreográfusként, zenészként, tánc- és zenekutatóként.

1972

Fölszállott a páva
A mozgalom ötlete a hetvenes évek elején formálódott Budapesten. Akkoriban vették észre, hogy a koreográfia elhagyása, a szabadabb mozgás jobban működik a begyakorolt, sematizált mozdulatoknál. A táncházak beindulásának fontos előzménye volt a két világháború között működő Gyöngyösbokréta-mozgalom, ami a népi hagyományokat igyekezett újjáéleszteni és színpadra vinni. Az ötvenes években a Magyar Állami Népiegyüttessel és amatőr csoportokkal élt tovább a hagyomány, majd a Röpülj páva! tévés vetélkedő segítette a mozgalom évekkel későbbi virágzását.

Az első táncházat végül 1972-ben rendezték meg – eddigre a kodályi elképzelések mentén a népzenei anyagokat már alaposan összegyűjtötték és feldolgozták. Ez az esemény még csak a profiknak szólt. A Bihari Együttes kezdeményezte kifejezetten a négy legnagyobb budapesti együttes számára. A népi hangszeres irány ismert zenészei, Sebő Ferenc (később a Hagyományok Háza alapítója, a Zeneakadémia népzene tanszékének oktatója) és a 2013-ban elhunyt Halmos Béla (népzenész, népzenekutató) játékával teljes első táncház aztán messze túlmutatott a szakmai célkitűzésen, az érdeklődő emberek beestek az utcáról is. A mindenki számára nyitott ajtókkal a zenészpáros mellett még Tímár Sándor, a Bartók Együttes akkori vezetője értett egyet, így kezdte el végül ez a csoport a mozgalom és az oktatás megszervezését.
Az első táncházhoz még Novák Ferenc (Novák tata koreográfus, rendező, etnográfus) és Martin György (tánctörténész, néprajzkutató) csatlakozott és hamar kialakult három ismert táncházas helyszín: a Fővárosi Művelődési Ház, az R-klub a Budapesti Műszaki Egyetemen és a Kassák klub Zuglóban (utóbbi a Sebő együttes klubjaként működött). Ezután nem csak újabb magyar helyszínek jelentek meg szerte az országban, de megalakultak más népek zenéjét és táncait bemutató és őrző csoportok is.

Halmos Béla a már kialakult, modern, aktív közösségekből felépülő táncházról azt mondta, az főleg szórakozási forma, vagyis eredeti funkciójában jelenik meg. Viszont nem ösztönösen öröklődik, formája tudatos válogatás és kutatás eredménye. A hegedűs kiemelte azt is, hogy a magyar néphagyományok mellett a kezdetektől azonos értékűként foglalkoznak a többi nemzetiség és más népek folklórjával is. Novák pár évvel ezelőtt említette, hogy a táncházmozgalom modellje négy évtized alatt ki tudott teljesedni: a hagyományt feldolgozták és majdnem az összes Kárpát-medencei tánc ismert a táncrendben.
A zene legyen mindenkié
A mozgalom egy másik vezérlakjaként ismert Sebő Ferenc három évvel ezelőtt, 65 éves kori, Fideliónak adott életútinterjújában mondta, hogy a táncházmozgalom nem művészeti irányzat, inkább popzenei jelenség. „(…) Így, a helyén kezelve kapta meg az értelmét”. Sebő szerint a korábban említett Kodály-féle elképzelést képviseli a mozgalom is: nem az elit zenében, hanem újra a tömegek felé fordulva.

Magyarországon a zenei köznevelés alapját ma is az 1882-ben született zeneszerző, zenetudós, zeneoktató és népzenekutató Kodály Zoltán gondolatai, nevelési koncepciója adja. Kodály számára mindig meghatározó volt a vidéki, egyszerű népzene. Végül 1925 után kezdett a zenepedagógia felé fordulni, azelőtt zenészként, néprajzosként dolgozott.
Kodály szerint alapvetően négy, párhuzamosan fejlődő terület adja ki, mi szükséges egy jó zenész számára: a kiművelt hallás, értelem, szív és kéz. Emellett fontos még a minél sokoldalúbb gyakorlat (kamarazene, karének). Kodály alapelvei közé tartozik például a gyerekközpontú oktatás is. (Bővebben lásd a Kodály-módszerről írt anyagunkat.)

„Meg vagyunk győződve arról, hogy az emberiség boldogabb lenne, ha megtanul zenélni, és aki hozzájárul ennek fejlesztéséért, az nem élt hiába. És: A megújulásnak alulról kell kezdődnie. Mit használnak a legszebb tantervek, a legbölcsebb irányelvek, ha senki sincs, aki szívvel és meggyőződéssel megvalósítsa. A lelket nem lehet adminisztratív úton formálni. Sokkal könnyebb a szépség és a tudás által formált lelket adminisztrálni. Igen, ez azonban a közgondolkodás előzetes megváltozását igényli.” (Kodály Zoltán)

Szerző: BALKÁNYI NÓRA

Fotó: SZALAY ZOLTÁN

Categories: WOMEX

Tags: Womex