RAJTAM LÁTSZIK, HOGY VALAMI NEM STIMMEL – Lajkó Félix-interjú

Három éve a WOMEX nagyszínpadán játszott, ami azért is nagy szó, mert sokszáz jelentkező közül mindössze néhányan léptek fel az eseményen 800 fős közönség előtt. Lajkó Félixről, az öntörvényű hegedűs tehetségről még a figyelmesebb érdeklődőben is az a kép élhet, hogy valamiféle tékozló fiúval van dolgunk. Lám én is az öntörvényű jelzővel kezdtem, ami igaz is, ám valójában nagyon is tudatos és kemény munka áll az életmű hátterében. 

Dal+Szerző: Egy kritikában olvastam, ami egyébként pozitív kritika volt, hogy „most már bizonyos, hogy Lajkó Félix azt az egy élethosszig tartó művet játssza.” Mit szólsz ehhez?
Lajkó Félix: Sokan vannak, akik ezt nyomják: a Lajkó az nem változott, meg ezt kéne csinálnia, meg amazt kéne csinálnia. Nem tudom, mit kéne változtatnom rajta, egyáltalán mások mit szoktak rajta változtatni? Minden alkalommal mást kéne csinálnom? Nézd meg, a falusi hegedűsök életük végéig ugyanazt játsszák, ráadásul generációkon át. Vagy hegedűversenyeket.

D+SZ: Az ilyen hozzáállás zavar egyébként?
Nem zavar engem semmi. Nem is nagyon figyelem, nem értek a komputerhez, néha el szoktam olvasni egy-két kritikát. Abból is a negatív része érdekel, mert abból lehet tanulni.

D+SZ: Hogy alakult ki a zenei nyelv, amiben élsz, hamar megvolt?
Nem. Citerázgattam falusi szinten, anyámon keresztül kerültem kapcsolatba profi citerásokkal. Hozták magukkal azokat a zenéket, amiket hallgattak, ilyen-olyan lemezekről. Agyonlemezeztem magam gyerekkoromban.

D+SZ: Milyen zenék voltak ezek főleg? Népzene?
Nem csak. Akadt ott rock és diszkó is, de azért elsősorban klasszikus és népzene. Nyilván főleg a hangszerekből kifolyólag, ami citera meg hegedű volt.

D+SZ: Megvolt az elején mindkettő?
Nem, a citera jött előbb. Eredetileg zongorázni akartam már óvodáskoromban, de nem engedték, a középiskolában aztán két évig zongoráztam. Előtte harmadikos elemista koromban kértem egy citerát.

LajkoFelix_HajduAndras

D+SZ: A hegedűre a hallott zenék alapján kívántál rá?
A magyar népzene főleg hegedűn alapul, meg aztán a komolyzenében is használatos. Később anyám beszélt rá, hogy legyen hegedű, meg nekem is tetszett.

D+SZ: Milyen mestereid voltak?
Falusi zenetanár volt az első hegedűtanárom, a citerán meg egy Kőműves Kálmán nevű öreg bácsi, akihez egy nyáron át jártam. A földjein dolgozott nyugdíjas postásként, este hazajött, megfürdött és tartott nekem citeraórát. Ott persze főleg a nóták mentek, magyarnóták, azokat jól megtanultam.

D+SZ: Ekkor felötlött már valami saját zene iránti vágy?
Nem, ott az volt az öröm, hogy az ember egyáltalán el tud játszani valamit, amit már hallott. Utána tanítottak mások is, addig úgy ment, hogy egy újjal játszottam, vagy azzal a szárral, amit a citerához használnak. Borsi Feri kezdett komolyabban tanítani, például több ujjal játszani. Versenyekre is jártam, amiket általában megnyertem. Ezek főleg népzenei rendezvények voltak.

D+SZ: Hogy lett ebből aztán zenész karrier? Volt egy pont, amikor eldőlt, vagy sorban alakultak az események?
Nem volt kérdés soha, hogy mit kéne csinálni, ehhez értettem. Lehettem volna tanár is. Nem voltam rossz tanuló az elemi iskolában, bár borzasztóan utáltam oda járni. Aztán zenei középiskolába mentem és úgy gondoltam vége ennek a huzavonának, lehet tovább játszani és el lehet kezdeni muzsikálni normálisan. Aztán kiderült, ez nem így van, mennek tovább a tornaórák, a matek, meg a többi, így iskolakerülő lettem.

D+SZ: Visszatérve a jelenlegi pályádhoz, melyik érdekesebb, szólóban, vagy másokkal játszani?
Valószínűleg szólózni. Az áll igazán közel hozzám, de gondolom a közönségnek nem lehet állandóan szólót játszani. Meg igazából kicsit fárasztó is, fizikailag és agyilag is jobban igénybe veszi az embert. Viszont abban megkötöttség nélkül tudok improvizálni. Zenekarral, vagy duóban már nóták vannak, nem mintha azokból hiányoznának az improvizációk, de témák vannak és bekért szólamok.

D+SZ: Mit szeretsz jobban, a klubozást, vagy a nagyobb helyeket?
Nem nagyon klubozok. Tavaly volt pár, de idén nincs még ilyen lekötve, inkább koncertek vannak és fesztiválok.

D+SZ: Nagyon mások a nagy helyek, mint ahol testközelben van a közönség?
Nem. Mindkettőnek van egy saját erőfeszítési szintje. A kocsmában azt kell áttörni, hogy ne csak a szórakozásról szóljon a dolog, másutt meg azt, hogy legyen valami mélyebb értelme is. Nem véletlenül ülnek be oda két órára az emberek. A kocsmában odamennek az emberek, iszogatnak, kimennek vécére, a koncertteremben meg beülnek az előadásra, ott valami pluszt kell nyújtani.

D+SZ: Évekig tagja voltál a Dresch Quartetnek, hogyan ment a munka egy ilyen jól belőhető zeneiségű csapattal, és egy olyan erős személyiséggel, mint Dresch Mihály?
Megtanultam a nótáit, és kaptam részeket, ahol improvizálhattam. Követelmény is egy jazz-zenekarban az improvizációs képesség.

D+SZ: Be kellett tartani bizonyos szabályokat és új zenei nyelvet elsajátítani, például a saját muzsikádhoz képest?
Hát igen, meg fantázia kell, de az mindenhez kell.

D+SZ: Mennyiben más énekessel játszani, mint zenekarral instrumentális muzsikát?
Az a baj, hogy jön az énekes, és beindul a koncertmesterkedés, amit már kicsit untam. Egy énekesnő elvárja, hogy lekísérjék, még ha azt mondja, hogy nem, akkor is. Nem is hiányzik annyira. Inkább a kórus, azt el tudnám képzelni. Vannak olyan tervek, hogy meg kéne csinálni egy rekviemet.

D+SZ: Az is egy kötöttebb dolog.
Igen, az a baj, hogy a klasszikus zenészekkel nem lehet improvizálni. Nem megy, hogy ott van egy zenekar és na, játsszunk már valamit.

D+SZ: Figyeled a zenei mozgásokat, újdonságokat?
Olyan nagy újdonságok azért nem történnek. Csak a hangszereket nézve a barokkban hetente találtak ki újakat, most meg azt a hangszert találják ki, ami már megvolt, csak elektronikusan. Most úgy látszik ezeknek a népi hangszereknek van reneszánsza. Láttam az interneten pár új dolgot, amik közelebb állnak a népi hangszerekhez, mint a klasszikus nyugati kultúrához.

D+SZ: Milyen kultúrát szeretsz egyébként magadhoz venni?
Könyveket olvasok, zenéket hallgatok, régi fekete lemezeket is. A Youtube-on is nézegetek mindenfélét.

D+SZ: Hagyod, hogy ezek közül valami hasson rád, és belefolyjon a muzsikádba?
Az a természet inkább. Nem vagyok egy magamba forduló típus, de úgy látszik, inkább a versek, meg a felhőnézés áll hozzám közel, más nem nagyon tud megérinteni.

D+SZ: Nem is jársz szórakozni sem?
Az egész életem egy szórakozás végül is, külön nem kell eljárjak. Az utazás is ilyen, egész életemben úton vagyok, minek menjek még külön valahová?

D+SZ: Volt ebben tudatos döntés, vagy így hozta az élet?
Az összes részét szeretem, valószínűleg az volt a tudatos benne, hogy azt csinálom, amit szeretek.

D+SZ: Van benned kívánás valami egészen új dologra? Van, hogy unod, amit csinálsz?
Abszolút. Folyamatosan. De ez hajtóerő is. Ami nem azt jelenti, hogy állandóan újat kellene csinálni. Azzal tisztában van az ember, hogy ha valamiről azt hiszed unod mert elég jól tudod, az még nem igaz, valószínűleg nem tudod te azt még elég jól. És amíg nem csinálod meg jól, addig nem tudsz újat csinálni. A hibákból születik meg az új, ilyen az improvizáció is. Valójában folyamatosan hibázol.

D+SZ: Milyen, amikor visszajön a közönség energiája?
Azért csinálja az ember. Nem a pénz az első, legalábbis nálam nem.



D+SZ: Nem is munkaként fogod fel?
Volt, amikor annak fogtam fel, és nagyon rosszul éreztem magam. Azután úgy döntöttem, akkor nem fogom fel munkának.

D+SZ: Elengeded magad?
Nem, otthon szépen gyakorlok minden nap, felkészülök a koncertekre. Elmegyek, zenélek, megtapsolnak, meghajlok, ennyi. Föl van építve, ez egy régi kultúra. De ha valaki ezt szereti, akkor annak ez nem munka, úgyhogy én nem dolgozok.

D+SZ: Hogy képzeled a jövőd, nyomod, amíg ki nem esik a kezedből a vonó?
Nincs nyugdíj egyelőre, de nem is szeretnék nyugdíjat.

Szöveg: 

Rácz Mihály

Fotó: Hajdú András



Categories: Dalszerzőkről, WOMEX

Tags:

Leave a Reply

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .