Palya Bea is fellép október 21-én a WOMEX megnyitó koncertjén, a Művészetek Palotájában. Eredményeinél csak tervei számosabbak, nézzük hát, honnan indult, hol tart most, hová tart Palya Bea énekesnő.

D+SZ: Honnan jött a zene?
Palya Bea: Az első találkozásom a zenével nyilvánvalóan a rádió, azt nagyon szerettem. Én a ’70-es, ’80-as években vagyok kisgyerek, akkor a rádióból mi szól? Michael Jackson, Whitney Houston, meg nem is tudom, Demjén, ez a pár dolog, amire most emlékszem… A másik szál, ami olyan hatéves korom körül ugyanolyan erősen belépett az életembe, a magyar népzene. Merthogy én egy faluból jövök, Bagról, és ott volt egy hagyományőrző együttes, ahol világszínvonalon megy az oktatás. Bekerültem oda hatévesen, tánc és zene, és utána ebben éltem, emlékszem, volt székely forgatós, meg kalotaszegi, és próbálgattam ellesni a nagyoktól, hogy mi is a szövege annak, amit ott bicegős tánc közben énekelnek. Bolondultam ezekért, annyira gyönyörűnek hallottam. Ezt észrevette a zenetanárom, és másodikban, vagy harmadikban elküldött énekversenyre. Meg is nyertem. Mondjuk a felkészülés úgy kezdődött, hogy adott egy kazettán gyűjtést, moldvai néni énekli az Én felkelék jó reggel hajnalban imádságot. Csakhogy nekem akkor még nem volt kazettás magnóm, és ezt tökre szégyelltem elmondani. Hazavittem a kazettát, és töprengtem, hogy tanuljam ezt meg? Eltelt pár nap, nem tudtam meghallgatni, és akkor a tanárom kölcsönadta a saját kazettás magnóját, aminek öklömnyi gombjai voltak…

D+SZ: Családból hoztál zenei vonalat?
PB: Igazából mind a két nagyapám zenélt, de egyik sem főállásban. Az egyikük, aki cigány származású ember volt, amikor nem bőgőzött, akkor a határban a szekeret tolta, a lovakat etette, vagy, ha a tehén ellett, akkor ott volt, tehát ő úgy zenélt, hogy amikor kellett, akkor ment. A másik nagyapám műkedvelő volt, járt a falusi színi egyletbe, játszott citerán, meg mandolinon, de én őt már nem ismertem… Mindkét szülőtől hozok zeneszeretetet, az biztos, meg azt a vágyat, hogy a zene jobban jelen legyen az életemben, de azzal ők nem számoltak, hogy ez egy szakma is lehet. Az volt a nagy konfliktus életemben sokáig, hogy „Oké, hogy énekelsz, de mikor lesz rendes szakmád?” Ezt pályaként megfogalmazni, az nagyon félelmetes volt számukra. Aztán lassan, fokozatosan ez átalakult, segített persze, hogy „Láttunk, fiam, a tévében”.

D+SZ: Mikor kristályosodott ki, hogy énekelni akarsz?
PB: Az, hogy ki tudom fejezni magam, és boldoggá tesz, amikor éneklek, táncolok, elég hamar kialakult, sőt, ez volt nekem a kapaszkodó. Emlékszem, az Apáczai Gimnáziumba jártam, hoppá, versenyistálló, részben diplomatagyerekekkel, akik már nyolcadikos korukig három nyelvet megtanultak, mert itt, meg ott éltek, én meg jövök faluról, de nekem meg a tánc, az ének volt többlettudásként. Az nagy szerencse volt, hogy el tudtam menni egy olyan táncegyüttesbe, a Bartókba, ahol egyrészt az rang volt, hogy én ezt tudom, és jól tudom, másrészt egyfajta legyökerezettséget adott, hogy ez mások számára is érték. A bagi iskola, a Muharay Elemér Népi Együttes nagyon-nagyon jó ajánlólevél volt annak idején, és szerettem, hogy ezt én tovább tudtam ott vinni. Az később alakult ki, hogy inkább a zene, mint a tánc. Mindig imádtam énekelni, csak aztán azt éreztem, ahogy így magam felé tartok a lélekalakulás útján, egyre inkább szükségem van arra, hogy csakis saját tartalmakat fejezzek ki, és ne egy nagy közösségben próbáljam el már ötödszörre a nem tudom, milyen koreográfiát… Aztán jött a zenekarozás: már Bagon is volt, de aztán itt, Pesten lett a Zurgó, ami ’94, gimis voltam még akkor, illetve az, hogy én szólóban éneklek mindenfélét. Egyre inkább efelé vitt a lelkem, de az, hogy ebből valóban pálya lehet, az valahogy egyetem körül alakulhatott ki. Mert közben gyorsan elvégeztem a néprajz szakot.

D+SZ: Egyből tudtad, milyen zenét akarsz csinálni?
PB: Nekem az egyszálének nagyon meghatározó dolog, van egy néni, vagy egy bácsi, aki énekel arról a hanghordozóról, az jön át, és én teljességet érzek, nincs semmi kérdés a zene körül, hanem van a dal, és az így jön belém át. Ez nekem egy nagyon mély alapiskola, úgy megformálni az éneket, szót, dallamot, zenét, hogy az átíveljen a hanghordozó hidegségén, vagy a koncerten, a színpad és a közönségtér közti távolságon. Már többször elmondtam ezt is: a népzenében nem nyitották ki addig a torkukat énekre, amíg nem volt miért, a zene mindig az élethez kötődött, abból nőtt ki. Volt esküvő, rítusok, halál, születés, voltak érzelmek, elhagyott, elhagytak, örülök, vigadok, megyünk a fonóba, kukoricát fosztunk, tehát minden az élethez, az élet mozzanataihoz kapcsolódott, a lélekben felmerülő érzésekhez. Ezt megtartottam, de azért kezdtem el dalokat írni, mert azt éreztem, hogy jó az, amiről a népdalban szó van, de én nem ezt élem. Nem szántok-vetek, nem viszik a babámat katonának, ugyanakkor Amszterdamban él, vagy távol van és ezért csak e-mailt tudok neki írni, vagy repülőre ülök… Átalakult, amiről írtam, meg a formanyelv, amit használtam.

D+SZ: Mennyire volt nehéz megtalálni a saját hangod?
PB: Minden lemez egy-egy fontos állomása ennek, de a 2004-es Álom-álom, kitalálom című meselemez hozta az első nagy megerősítést dalíróként is. Ott volt egy konkrét sztori a fejemben, ami a gyerekekkel való munkából született, de nyilván belegyúrtam a saját sztorijaimat, a francia táncmester, meg Boris Vian koktélzongorája… Aztán ott voltak a Quintet-évek, itt is sok gyönyörű dal született. A következő mű, amit teljesen egyedül hoztam létre és ezért énekesként meg dalíróként is újabb lökést adott, az az Egyszálének. Majd jött az Altatok, az egy feltartóztatatlan inspiráció-áramlatban keletkezett volt, Lili a hasamban rugdos, én meg ülök hajnali négykor a szőnyegen és énekelek. Volt mit mondanom, akkor kezdtem felfogni, hogy tényleg anya leszek, amit már régen várok, de félek is tőle. De nincs visszaút, csak erre, élet-irányba mehetek.

D+SZ: Mennyire fontos számodra az improvizáció?
PB: Jaj, nagyon! Abból indul el minden. Minden alkalommal másképp énekelem a dalokat, engem az érdekel, akkor életszerű. Kétszer nem öltözöm fel ugyanúgy, és nem megyek végig kétszer ugyanúgy az utcán sem. A dalokkal is az érdekes, mikor játszhatok velük, meg belerakhatok valami újat. Olyan zenészekkel is játszom, akik el tudnak indulni üresből. Emlékszem, amikor tanultam ezt, féltem, hogy szar vagyok, és csak megítélő mondatok mentek saját magamról a fejemben az összes improvizációs pontnál, na, akkor mondta egy francia szaxofonos kollégám, hogy „Figyelj, mindegy, hogy egy hangot adsz ki, de azt add ki, add oda, mert abból tudok utána elindulni”. Ha odaadod, de aztán elhallgatsz, vagy odaadod, de csak félig vagy ott, az nem jó. Az egész improvizáció a jelenlétről szól. Nyilván a technikai tudásról is, de ott kell lenni, mögé kell állni, különben nem tud a másik elindulni, sőt, én sem tudok elindulni, ha csak úgy odarakok valamit, és az csak félig van ott, mert már a hang kiadásának pillanatában megítélem, azt mondom, hogy „Szerinted nem jó”? Hát ki a francot érdekel? Az emberek azért mennek oda téged meghallgatni, mert arra kíváncsiak, amit tudsz, és nem arra, amit nem tudsz.

D+SZ: Eléggé hiperaktívnak tűnsz – le tudsz azért néha állni?
PB: Én falusi lány vagyok, úgy nőttem fel, hogy tudom, melyik virág micsoda, aztán ezt egy időre elfelejtettem, nagyvárosi, sőt, kozmopolita lánnyá válva, Párizsban, meg Amszterdamban élve, utazva Japán és Amerika között… És emlékszem, pár éve voltam Kirgíziában játszani, harapni lehetett a levegőt, leültem gyakorolni egy bokorba, kiugrott mellőlem egy nyúl, meg madarak voltak mindenfelé, és bekattant, hogy nekem ebből sokkal több kéne. Pár év múlva eldöntöttem, hogy minden télen kiszállok, elutazom a tengerhez. A kreatív munkához tér kell, hagyni, hogy a sejtjeim egy kicsit ne nyomódjanak egymáshoz, időzni a kilégzés utáni, belégzés előtti pici szünetben. Nem kevés öniróniával mondott mondatom, hogy „én a saját kreativitásom áldozata vagyok”, de tényleg, folyton zene megy a fejemben, és folyton dallamokon meg szövegeken gondolkodom. Pedig néha tényleg csak ülnöm kéne és bámulni ki a fejemből. Talán Albert Einstein mondta egyszer „Hogy magyarázzam meg a feleségemnek, hogy akkor is dolgozom, amikor bámulok ki az ablakon?” Olyan meglepő még mindig, hogy a semmittevős időszakokban jutnak eszembe a legjobb dolgok.

D+SZ: Nem feltétlenül tömegzene, amit csinálsz.
PB: Valahogy nem tudok olyan dalformát használni, hogy bevezető, versszak, közjáték, versszak, közjáték, híd, refrén stb. Pedig azt is jónak hallom. De én ugye népdalokon nőttem föl, ott sokszor strófikus a forma, van egy ismétlődő dallam, és azon szépen eléneklem a sztorit. Vagy vannak a keleti zenék, amikor van egy lassú bevezető, a közepes tempójú következő rész, és a végén fölmegy gyors tempóra, vagy vannak olyan formák, hogy a gyors-lassú váltakozik. Így aztán a hagyományos értelemben vett popos dalformát én nagyon ritkán tudom használni, pedig isten bizony próbálkozom! De nekem nem ezt dobja a gép. A páratlan ritmusaim sem a popularitás irányába visznek, de hát én a hétnyolcadot találom szépnek, az ötnyolcadot, azt, ha valami furcsán lüktet. Sok múlik az éneklés módján is, meg azon a kérdésen, hogy miért énekelek. Én az az ősi fajta énekes vagyok, aki a húsából csinál dalt, de mindig a közösség ad értelmet az énekének, azt akarom, hogy a hallgatóim magukra találjanak a dalokban, és valami változzon bennünk hosszútávon. Talán ez sem annyira popzenei motiváció, bár ott is sokféle van… A dal akkor jó nekem, ha úgy érzékelem, mint egy embert, aki belép a térbe, jön felém és meg akar ölelni. Emlékszem, az egyik indiai zenetanárom úgy beszélt, hogy minden szava kés volt a gerincemben. Néha tényleg olyan gyilkos is volt, de az ott maradt. Ez csak részben technika, csak részben ajaknyitás, artikuláció. Ez sokkal inkább egy belső szándék: kinyitom magam, mert minden sejtemmel azt akarom, hogy elérjen a másikhoz az, amiről énekelek.

D+SZ: …de az utóbbi időben egyre többen értik, amit mondasz…
PB: Elsősorban én ezt magamnak csinálom, de visszatekintve az utóbbi évekre, tényleg az történt, hogy ez elkezdett rezegni másokban is. Mert tudom szeretni a Touch me now, close my eyes típusú dalokat is, de engem igazán megforgatni, átírni mondjuk a Joni Mitchell dalok tudnak, azok, amelyek nagyon mély lelki szövetből születtek. Vagy amikor Weöres Sándor Psyché versciklusát énekeltem, na, az átváltoztatott. Igaz, nem volt mindig könnyed szórakozás. De nekem ezek adtak erőt egy-egy új lépéshez, és ezt akarom adni én is az embereknek. Szerintem az az én egyik nagy erőm, hogy van bátorságom mélyre menni, és tudok onnan felhozni dalnak való lélekanyagot. Ez persze nem zárja ki, hogy örömteli, szabad, szárnyaló dolgokat is énekeljek, mert most már ilyen érzéseket is találok odalent. Sőt, van, hogy szórakoztatok is, mert azért bennem egy bohóc is lakik… a barátaim imádják a retróműsoromat, Emmanuelle és Kör közepén állok, Túl szexi lány és Sandokan, videóklip-paródiával együtt… Vagy amikor max hangerőn szól Michael Jackson meg Whitney Houston a turnébuszban, én meg őrjöngök, azt is imádom… De ha becsukom a szemem, és hallgatom, hogy a fülem meg a szívem mit hall igazán szépnek, akkor legelőször tőlünk keletebbi és délebbi tájak hangszereit hallom. Nem véletlen, hogy olyan zenei felállásokat rakok össze, ahol ezek a hangszínek valahogy megjelennek, ahol ez a fajta zenei örökség valahogy ott van. Én modálisan gondolkodom, azaz a dallamokat nem harmóniákra találom ki, ezért magán a dallamvonalon akarom megvalósítani a teljességet. Folyton kísérletezem izgalmas dallamfordulatokkal, díszítésekkel, hangsúlyozással, a csendek hosszával. A tradicionális zenék birodalmában tett hosszabb vagy rövidebb sétáim egy olyan zenei nyelv kialakításában segítenek, amely a legtöbb élettel tudja megtölteni az én személyes ügyeimet, azaz ami meg tudja röptetni a szöveget. Mindehhez én makacsul ragaszkodom, ami szerencsére ahhoz vezetett, hogy nem megyek trendi irányba, valószínűleg, mert nem is akarok.

D+SZ: Miért, kellene?
PB: Eszembe jut néha, hogy lehetnék poposabb, de közben meg szeretem azt a helyet, ahol most vagyok, meg azt, akivé eddig lettem. Bizonyos értelemben a világ tetején ülök, mert az én igazi sikerem a belső szabadságom, bármikor kiszállok és megyek a tengerhez. És ha holnap meghalnék, nem az énekesnőségem jutna eszembe. Lili-képek peregnének a szemem előtt, a szülésem, szerelmes hangulatok, tengerek, bálnák, de talán koncerttermek kevésbé.

D+SZ: Mik a közeljövő tervei?
PB: Van egy új anyagom, ami a Nő címen fut, és született hozzá egy új felállás is. Gerzson János játszik udon, buzukin, kalimbán, Szokolay Dongó Balázs furulyákon, szaxofonon, dudán, a Snétberger Központból ismerős Bodóczki Ernő nagybőgőzik, ifj. Tóth Pisti gitározik és Mogyoró Kornél az ütős. Meséltem neked az Álom-álom, kitalálom című lemezről, és 2013-ban megírom ennek a párhuzamos történetét Álom-álom, ki a párom? címmel, ami végső soron egy férfi lélekfejlődésének énekelt meséje, és nem titok, hogy a párom életét dolgozom fel ebben. Ez egy lemez lesz, de ugyanúgy, ahogy az előzőből, valószínűleg születik majd belőle egy tánc-, és színházi előadás is. A harmadik munkám az Altatok folytatása, amit Éltetek címmel fogok felfűzni, a mindennapok dalai Lilivel, akivel egyszerűen minden motívum dallá lesz, beázunk, és akkor lesz belőle „Szaladnak a madarak a tetőn, szaladnak a madarak a tetőn, leverik a cserepeket, beázik a ház/Osonnak a macskák a tetőn, osonnak a macskák a tetőn, leverik a cserepeket, beázik a ház”.

INTERJÚ: NAGY GYŐZŐ
FOTÓ: NAGYILLÉS SZILÁRD / DAL+SZERZŐ
PALYA BEA
1976.november 11-én született. Gyermekkorát falun töltötte, gimnazistaként került a fővárosba. Népzenével és néptánccal 6 éves korában ismerkedett meg. A magyar hagyományok mellett bolgár, cigány, indiai, perzsa, szefárd zenében is otthonosan mozog, saját egyéniségére formálva azok főbb jellemzőit. Kísérletező kedvű, szókimondó, esetenként a polgárpukkasztás határáig is. Ezernyi formációval zenél, számos lemeze közül az Adieu les complexes a European World Music Chart-ra is felkerült. Egyforma lelkesedéssel énekel a Carnegie Hallban és a tököli börtönben is, Kapolcson saját udvara van a fesztiválon. A zenélés mellett ír is, lánya Lili októberben lesz egyéves.

Categories: Dalszerzőkről, WOMEX

Tags: Womex