A Womexen több kerekasztal-beszélgetést is vezetett Felix Zeltner, a Soundfriend alapítója; az egyiket a kurátorok szerepéről a zeneipar különféle területen, ezen Seymour Stein, a Sire Records legendás vezetője is részt vett. Az itt megtalálható oldal alapötlete nagyon egyszerű: a világ különféle részein élő, zenével foglalkozó emberek (újságírók, rádiósok, producerek, menedzserek stb.) írnak arról röviden, hogy mi a kedvenc számuk, és miért éppen az. A dalokat természetesen meg is lehet hallgatni. Mint az egyik beszélgetésből kiderült, a Soundfriend két alkalmazottat is eltart. Felix Zeltnerrel arról beszélgettünk, hogyan alakult ki az oldal, és hogyan lett belőle „üzlet” – ha nem is nagy.
Honnan jött a Soundfriend ötlete? Hogyhogy ennyi embert ismersz a zenei életből a világ minden részéről?
Tízéves koromban kezdtem el trombitán játszani, tagja voltam több együttesnek is: az iskolai zenekarnak, egy big bandnek, egy indie együttesnek; játszottam földművesekkel, hippikkel és zenetanárokkal. Nagyszerű élmény volt, és a zene által sokkal többféle emberrel találkoztam, mint az élet más területein, és mindenki érdekes figura volt – tényleg mindenki. Úgyhogy arra gondoltam: ha már egyszer újságírást tanultam az egyetemen, miért ne használnám ezt arra, hogy más, zenével foglalkozó emberekkel találkozzam a világ minden táján. Ha csak Németországban ilyen sokféle emberrel találkoztam, akkor mi lehet a világban! Úgyhogy elindítottam a Tonspur nevű blogot zenével foglalkozó emberek történeteivel, szöveggel, képekkel, videóval. Az Arte honlapján jelentek meg az írásaim. Ez egy francia-német közszolgálati csatorna; nem ők fizették az utazásokat, hanem a megjelentetett tartalmakért kaptam pénzt. Az ő támogatásukkal tudtam elindulni, bár igazából minden pénzemet erre költöttem. Soha életemben ilyen izgalmas dolgot nem csináltam, rengeteg emberrel találkoztam: Belize egyetlen zenei producerével; egy fúvószenekarral Szamoán, akik német katonazenét játszanak; Pápua Új-Guinea legidősebb fiúcsapatával, akik már idős emberek, de még zenélnek; vietnami zajzenészekkel, dél-afrikai rapperekkel… Az egész annyira lenyűgöző volt, hogy még mindig borsódzik tőle a hátam, hogy milyen történeteket tudtam elmesélni a blogomon. Nagyon kimerítő volt, de megérte. Az újságírói karrierem is beindult, mert a média felfedezte a blogot, és egyre többen vették fel velem a kapcsolatot. [Felix nem említette, de az Axel Springer fiatal újságíróknak járó díját is megkapta.]
2012-ig csináltam ezt, akkor kapott a feleségem egy munkát New Yorkban, és mivel én korábban egy ösztöndíjjal már jártam ott, és beleszerettem az országba és a zenéjébe, ezért boldogan mentem vele. Akkor arra gondoltam, hogy miért nem csinálunk a Tonspurból nemzetközi blogot: más újságírókat is bevonva több történetet tudnánk elmesélni. De ez teljes káoszba fulladt, képtelenség volt koordinálni ennyi embert – soha nem gondoltam, hogy ekkora őrület lesz egy globális zenei magazint csinálni. Úgyhogy ez abbamaradt. [Az elkészült cikkek itt elolvashatók.] Ezután egy évig gondolkodtam azon, hogy mégis mit csináljak, ha egyszer ennyi embert ismerek. És akkor rájöttem, hogy ha egyszer van ez a nagy közösség, jó lenne szorosabb kapcsolatot kialakítani a tagjai között. Úgyhogy egy évvel ezelőtt elkezdtem leveleket küldözgetni ezeknek az embereknek, akiket ismertem: „Mi most a kedvenc számod, és miért? Ha válaszolsz, kiteszem a netre.” Mindenki azt válaszolta, hogy tök jó ötlet, benne van.
Akkor te az egyik, a mai zeneipari sajtóban sokszor körbejárt vitában az emberi válogatás mellett vagy, nem az algoritmusok mellett…
Igen, mindezt részben azért is csináltam, mert nem voltam elégedett azzal, ahogyan új zenéket fel lehetett fedezni. Elegem volt a Spotify meg a Soundcloud algoritmusaiból: abból, hogy valamit azért kellene meghallgatnom, mert valami mást, ami hasonlít hozzá, már hallgattam. És mivel én is voltam blogger, a blogok többségét nem szerettem, mert tudtam, hogy üzleti okokból főként azokat a zenéket promótálják, amelyekért fizetnek nekik. Úgyhogy ezt az egész kezdeményezést a lehető legőszintébbnek és legegyszerűbbnek akartam megtartani.
Hogyan növekedett az oldal, és hogyan lett belőle üzleti vállalkozás?
Most, egy évvel később majdnem kétszáz soundfriend van, fent vagyunk a fontos közösségi oldalakon – de még mindig ugyanazt csináljuk: mindenkinek küldünk egy e-mailt: mi a kedvenc dalod, mit szeretsz benne, miért ajánlod. És ha valaki küld valamit, az jó; ha nem küld: majd fog a jövő héten, vagy hónapban – az egész nagyon nyitott. Annyi választ kapunk, hogy minden hétköznap három-három dalt teszünk ki. Egyes ajánlataink több tízezer embert érnek el a Twitter, Facebook segítségével. És ez már nemcsak egy eszköz új zenék felfedezésére – őszinte, emberi módon -, hanem ráadásul egy hálózat is a zeneiparon belül. Erre nem is számítottam, hogy egy közösség születhet ebből, de most erre fókuszálok.
Nagyjából egy hónap után rájöttem, hogy ezt nem tudom egyedül csinálni, túl sok e-mailt kell követni. Szerencsére akkoriban keresett meg a Funkhaus Europa német közszolgálati rádió. Azt mondták: „olyasmit csinálsz, amit mi nem tudunk. Vannak zenei szakértőink, de nincs nemzetközi hálózatunk. Folyamatosan keressük az új zenéket, de nálad vannak olyanok, amikre nem találtunk rá. Úgyhogy együtt kéne dolgoznunk.” Fizetnek azért, hogy a Soundfrienden felfedezett számokat játsszák. Úgyhogy egyszer csak a semmiből lett egy üzleti vállalkozásom. Persze az előny volt, hogy régóta ismertek engem a rádiónál, de azért jött ez össze, mert volt egy ötletem, amit egyszerűen megvalósítottam. Most két alkalmazottam van, a főszerkesztő Beverly Bryan, aki az MTV Iggy-től jött; és Jade, aki közösségszervezéssel foglalkozik. Mindkettejüknek tudok fizetni; magam nem veszek ki pénzt a Soundfriendből, egyéb munkáimból tartom el magamat (az őrült New York-i bérleti díjat is ki kell gazdálkodnom). De nagyon büszke vagyok rá, hogy munkát tudok adni nekik.
Merre szeretnéd tovább vinni az oldalt? Az ajánlók számának, gondolom, van egy felső határa, amíg még lehet követni.
Nemrég új együttműködésekbe is kezdtünk, például egy, a Spiegel által indított honlapnak szállítunk minden nap egy dalt. Ki kell választani, hogy mi érdekelheti az ő közönségüket, és németre kell fordítani a szövegeket, tehát van ezzel is munka bőven. Remélem, hogy tudunk még terjeszkedni, új együttműködéseket kialakítani. Valamint szeretnék új soundfriendeket is találni, főleg olyan régiókban, ahol nem nagyon vagyunk jelen, például Kelet-Európában, Afrikában. A napi három ajánlatnál többet nem akarok kirakni, mert az már sok lenne; esetleg még a hétvégéken is ajánlhatunk zenéket. A hosszú távú cél: a lehető legjobb, legemberibb, legszórakoztatóbb módját megtalálni az új zenék felfedezésének.
Felix Zeltner legutóbbi ajánlata a Soundfrienden: a Kinshasából tinédzserként Montrealba menekült Pierre Kwanders, aki a Womexen is fellépett.
Categories: Hírek
Leave a Reply