Senki nem mondja: Hé, Bartók, van egy kis problémád – Ben Mandelson, Womex

Ben Mandelson a világzene egyik legfontosabb figurája. Ugyan 1981-ben a posztpunk Magazine gitárosaként lépett a nagyobb nyilvánosság elé, a következő évben már Hijaz Mustapha néven a 3 Mustaphas 3 tagjaként játszott világzenét – igaz, az elnevezés akkor még meg sem született. A GlobeStyle kiadó képviselőjeként ő is ott volt a megbeszélésen, ahol a „világzene” fogalmának elterjesztése mellett döntöttek (lásd alább). Amellett, hogy sokféle formációban zenél, producerként a világ minden tájáról származó előadókkal dolgozott, köztük a magyar Napra és a Söndörgő albumain is.

A Womex egyik alapítója, igazgatója. Utóbbiról a budapesti Womexen azt mondta: már csak tiszteletbeli igazgató, érdemi munkát nem végez. De ez egy nagyon tipikus, angolos alulfogalmazás volt tőle, hiszen amikor rákérdeztem, hogy tényleg meghallgatja-e az összes jelentkezőt (idén kb. ezret), akkor azt mondta, hogy igen, „hiszen ha csak egyet nem hallgatnék meg, akkor biztos azzal a zenésszel találkoznék össze a vonaton, és azt mondaná: ’de meg sem hallgattatok!’ Muszáj, hogy azt tudjam mondani, hogy de, mindenkit meghallgattunk.”

Az interjú előtt ezt mondta: „Nem tudok mindent mindenről, csak néhány dologról tudok néhány dolgot, és ha szerencsénk van, akkor olyasmikről kérdezel, amikről tudok valamit.” Beszélgettünk a magyar zenéről, produceri munkájáról, a zeneipar átalakulásáról, sütikről és arról is, hogy a reklámokon mérhető legjobban a világzene sikere.

Vannak világszerte ismert magyar zenekarok, mint például a Muzsikás. De szerinted van valami elképzelésük az embereknek arról, hogy milyen a magyar zene úgy általában? Mondjuk úgy, ahogy például a fadót ismerik.

Igen, amikor egy ország vagy egy műfaj magában egy brand lesz, és van egy „brandhordozó” művész. Nem tudom, hogy ilyen magyar brand létezik-e. Az biztos, hogy nagy lehetőségek állnak a magyar zenészek előtt külföldön is, hiszen világszínvonalon zenélnek, és olyan jól értik a hagyományt. Itt volt például a Cimbalomduó. Elképesztő zenészek; úgy játszanak a cimbalmon, mint ahogy én magamról képzelem, hogy így gitározom,de én valójában persze nem vagyok erre képes (és a fantáziámmal sajnos nem tudok koncertjegyeket eladni). Megállnák a helyüket a világon bárhol, bármilyen színpadon; jazz, folk, kortárs zenei helyszíneken, vagy akár egy rock and roll esküvőn is játszhatnának, és az is menne. És közben nagyon hallatszik a zenéjükön, hogy honnan jönnek. Persze nem lesznek a Rolling Stones előzenekara – bár egyébként ez egy nagy húzás lenne a Rolling Stonestól. De biztosan megnyíltak most előttük új lehetőségek, és rajtuk múlik, hogy mit kezdenek ezekkel, például hogyan egyeztetik össze a szakmai és magánéletükkel. Nem láttam az összes magyar fellépőt, de biztos, hogy másokkal is így lesz ez. A megnyitó például nagyon sokszínű volt; biztos volt, hogy az valakinek inkább ez, másnak az tetszett jobban, de az egész sikeres volt.

Persze a kérdés mindenkinél felmerül, aki nem angol-amerikai popipari művész: hogyan tud nemzetközi szinten megjelenni,hatást gyakorolni. Ez egy nagy rejtély. Ugyanakkor meg senki nem mondja, hogy „Hé, Bartók, van egy kis problémád, ezzel a zenével nem fogsz tudni kitörni Magyarországról”. Egyszerűen működik. Az én kérdésem pedig mindig az: miért szeretnéd ezt? Mit akarsz ezzel elérni? A zenész mondhatja, hogy „mert elég nagy az egóm, hogy ezt elviselje”, vagy „mert a világnak hallania kell a zenémet”, vagy „nagyon fontos számunkra, hogy új emberek halljanak minket”, vagy „mindig szerettünk volna utazni, és ez elég jó módja ennek”, vagy „nem igazán gondolkodtunk ezen, de az biztos, hogy Svédországban több gázsit fizetnek”, vagy „világbéke”. Sok érvényes válasz lehetséges. Nemzeti büszkeség, kulturális büszkeség, ego, pénzkereset, pénzszórás… És van egy paradoxon is: a világzenében mindenki a kultúrák egyenlőségét hirdeti, mindegyiknek egyenlő jogokat, megmutatkozási lehetőséget szeretne – közben pedig azt is mondják: „hé, a mi kultúránk nagyszerű! Figyelj csak ide! Különlegesek vagyunk!” Persze ez egy nagyon kedves kis paradoxon.

Van valamilyen produceri ars poeticád, valamilyen módszer, amit mindig szeretsz követni?

Igen, azt hiszem. Általában Rob Keylochhal dolgozom együtt, aki egy fantasztikus producer. Azokat a zenéket szeretem, amelyek elmesélnek egy történetet, és producerként az a feladatom, hogy ebben segítsek. Nem szeretek ennél jobban beavatkozni, azt szeretem, ha organikus a munka. A zenész neve az, ami ott lesz majd a lemezen, tehát ő a főszereplő. Vannak persze olyan, mondjuk így, posztmodern lemezek, amelyek olyan színtereket, hangzásokat képviselnek, amelyek a valóságban soha nem léteztek, csak a képzelet szüleményei. Persze ha ez jó, akkor olyan, mint Frankenstein szörnye: ha jól rakod össze a test darabkáit, akkor életre kel, jár, beszél. Sok producer dolgozik így, „veszélyes tudósként”, és sok ilyen lemezt szeretek is; de az én megközelítésem más. Például amikor tavaly a Söndörgővel dolgoztam, akkor csak annyi volt a feladatom, hogy én legyek a „külső fül”, mert egyébként nagyon jól tudták, hogy mit akarnak. Azt tudtam számukra biztosítani, hogy ne kelljen egyfolytában gondolkodniuk; a gondolkodás feladatát át tudtam vállalni, ők pedig játszhattak. Abba, hogy mit, hogyan játsszanak, nem kellett beleszólnom. Olyasmiket mondtam, hogy „ha ezt akarjátok csinálni, szerintem még egyszer fel kéne venni, és talán ezt ki lehetne próbálni”, vagy hogy „fáradtak vagytok, együnk egy sütit, aztán menjünk haza”, meg ilyesmiket. [A másik oldalról a Söndörgő menedzsere is beszélt interjúnkban a közös munkáról.]

Az egyik magyar zenekar, amelyiknek producere voltál, a Napra. Ennek vezetője, Both Miklós annak idején egy interjúban azt mondta, hogy „elküldtük nekik a demóanyagot, és pontosan tudják az összes számban a váltásokat, mindent. Fejükben van az összes szám kottája.” Általában így dolgozol?

Ó, ez nagyon kedves volt a Both Mikitől, de hát ez lehetetlen, főleg a Napra esetén, hiszen az nagyon sűrű zene. Mondjuk azt, hogy próbálok egy kicsit felkészülni. Sok esetben – és ezt Both Miklós nagyon jól tudja – a zenekarok nagyon sok információt zsúfolnak a zenéjükbe, és ilyenkor az a producer feladata, hogy ennek egy részét eltávolítsa, hogy nagyon tisztán hallatszódjon a történet, amit ki akarnak fejezni. Ez a „túl sok információ” probléma nagyon sok producer munkájában megjelenik, mert a művészek nagyon intenzív emberek, akik szeretnének egyszerre mindent elmondani. Pedig nem lehet mindent egyszerre elmondani.

Mikor érdemes egy magyar zenekarnak azon elgondolkodnia, hogy téged alkalmazzon producerként?

Először is nagyon fontos, hogy legyen sok-sok helyi sütemény a stúdióban és a próbateremben. Számomra ez egy nagyon fontos tényező, főleg Magyarországon, ahol nagyon sok és nagyon finom hagyományos népi sütemény van… Olyan zenészekkel szeretek dolgozni, akiknek víziója van, határozott elképzelése arról, milyen történetet akar elmesélni, és képes is ezt előadni. Ezen belül nem igazán számít, hogy magyarok vagy sem. Biztos vagyok benne, hogy fogok még Magyarországon dolgozni. Korábban zenészként is játszottam magyar zenét, és talán 1987-ben vagy 88-ban fel is léptünk is Magyarországon, a Petőfi Csarnokban. Vicces élmény volt, mert nagyon próbálkoztunk, de semmilyen reakció nem volt. Aztán egyszer csak valami történt a koncert felénél, mert elkezdtek éljenezni, mi meg azt gondoltuk, hogy hú, hát ez a magyar közönség… nagyon érdekes. Aztán a kilencvenes évek elején is voltam itt, jártam táncházakban is. Nagyon inspiráló volt a légkör, radikális népzeneélvezet, erős nemzeti érzéssel, nemzeti büszkeséggel, de a harcias nacionalizmus nélkül. Amikor először rendeztük a Womexet, 1994-ben, pont Budapestről érkeztem egy megbeszélésre, és mondtam a többieknek, hogy mindenképpen meg kell jelennie a Womexen ennek a táncház hangulatnak, mert annyira fantasztikus. 21 év múlva meg itt vagyunk. De korábban is sok nagyszerű magyar zenész lépett fel a Womexeken. Nagyon gazdag a magyar hagyomány, és rengeteg a tehetséges zenész; azok, akik felléptek itt, vagy a Hungarian HeartBeats gálakoncerten 2011-ben, csak egy kis része a nagyszerű zenészeknek. Itt vannak a népzene, a világzene, az avantgárd jazz, minden… Szóval nagyon szívesen dolgoznék valakivel innen.

Mikor érdemes, éri meg veled dolgoznia egy zenekarnak, ha amolyan befektetésként tekintünk erre?

Ó, én nem így, nem befektetésként gondolok rá… Amit én először mindig megkérdezek: miért? Könnyű zenélni, könnyű turnézni, de az igazi kérdés ez: miért csinálod ezt? Miért írod ezt a dalt? Miért van ennek a szövegnek jelentése számodra? Miért ebben a bizonyos sorrendben játszod le a hangokat? Miért ilyen a megszólalásod? Ezek számomra a kulcskérdések. Ha elkezdek dolgozni producerként egy zenekarral, akkor először ezekre keresem a választ. És ha nem kapom meg, akkor nem lesz túlságosan izgalmas számomra a munka. Hinnem kell benne, hogy tényleg ezt akarják, és tudják, hogy miért. És ez legalább 17,50 eurót megér az időmből, ami már majdnem a teljes munkadíjam. Valamint olyan projekteken szeretek dolgozni, amelyek megmozgatnak bennem valamit, inspirálnak. Nem vagyok egy bérgyilkos, akit csak úgy felfogadhatsz, hogy elvégezze a melót. Kell, hogy legyen valami okom rá. Ez az én „miért”-em? Öreg vagyok már, úgyhogy értékes számomra az idő, de szívesen adok is belőle.

Főleg most nagyon fontos ez, hogy tudják a válaszokat a fenti kérdésekre, amikor mindenki azt mondja, hogy a zeneipar egy „csináld magad” iparág. Korábban nagyon világos volt a képlet: egy lemezkiadó hosszú távra fektetett bele egy zenekarba, hogy a harmadik lemez majd fantasztikus legyen. Ez volt az „A&R modell”. Nagyon sok szempontból befektetést igényelt ez, nemcsak pénzügyileg, hanem fejleszteni őket, időt adni nekik, hogy gondolkodjanak a saját dolgaikon. Ebből az lett mára, hogy a kiadó azt mondja: „hozd el nekem a kész masztert a közösségeddel, a kattintásaiddal, a PR-oddal, az imidzseddel, a brandeddel együtt, és ha ez összeillik a mi brandünkkel, akkor tudunk neked bizonyos szolgáltatásokat nyújtani a bevételed egy részéért cserébe, tárgyaljuk meg a részleteket.” Ez egy egészen más modell, és ebben a művészeknek sokkal inkább személyes felelősséget kell vállalniuk a pályájukért. És el kell gondolkodniuk azon, hogy mit mondanak, mit játszanak, hogyan tudják maguknak összeszedni a pénzt. „Ha felbérelünk egy vonószenekart, akkor vajon el tudunk adni kétszázzal több lemezt, hogy kitermeljük a bérüket? Valószínűleg nem. Akkor gondoljuk végig, hogy tényleg szükségünk van-e rájuk.” Ilyen egyszerű, nagyon praktikus kérdéseket kell megválaszolniuk.

A producer szerepe hogyan változott meg?

Ironikus módon rengeteg információ elérhető arról, hogyan legyél „csináld magad” művész – csak éppen egyáltalán nem könnyű megérteni mindezt. Korábban semmilyen információ nem állt erről rendelkezésre. A lemezcégek által megfizetett producerek – szinte mindig férfiak – mondták meg, hogy mit kell tenned. Néha persze nagyon jóindulatúan mondták, és megadták a lehetőséget arra, hogy fejlődjél, anélkül, hogy a lakbér miatt kellett volna aggódnod közben. Természetesen nem Beyoncéról és Kanye Westről beszélek, de valószínűleg a Womexen fellépő összes zenészre már igaz mindez: mindazokra, akik a fellépésük után maguk cipelik a cuccaikat; maguk írják az üzeneteiket a közösség médiába; maguk találják ki, hogy mit vegyenek fel a színpadon, és hogyan fizessék ki a próbatermet. Ez nagy nyomást helyez a zenészekre, és speciális képességeket igényel. Ebben a modellben a producer is szolgáltatást nyújt, mégpedig a művész által megfizetve. Korábban a lemezcég vette fel a producert, mégpedig azzal a céllal, hogy a művésszel együttműködve valami olyasmit hozzanak létre, ami bevételt termel a művész számára, de a lemezcég a tulajdonosa.

Mindez globálisan igaz, vagyis a magyar zenészek ebben a tekintetben egyáltalán nem különböznek a többiektől, és fontos, hogy ezt tudják. Fontos, hogy azt is lássák, hogy ebben a működésmódban egy termék – mondjuk egy lemez – nem számít olyan sokat. Még úgy is lehet karriert csinálni, hogy koncertezel, verseskönyveket és pólókat árulsz, és egyetlen CD-t sem adsz el. Lehet, hogy csak streamen érhető el a zenéd, de ha tetszik a rajongóknak, akkor elmennek a koncertre, vesznek a merch-pultban valamit. Vagyis a zenészek rengetegféle terméket állítanak elő, és talán vége van annak a kornak, amikor mindenki megszállottan a lemezkészítéssel foglalkozott. Egyébként ez nagyon érdekes párhuzamot mutat mondjuk a tradicionális esküvői zenészekkel, akik számára szintén egyáltalán nem volt lényeges, hogy lemezeket készítsenek. Esetleg valaki felvette a játékukat, és ez hozhatott nekik plusz jövedelmet, de nem ezen volt a hangsúly.

Én elég öreg vagyok, hatvankét éves, úgyhogy végig követtem ezt az átalakulást. Voltam zenész, aki producerrel dolgozott, és voltam producar; elrontottam dolgokat, és ami nagyon jó, hogy még mindig hibázok, ami új, izgalmas élmények lehetőségét hordozza magában.

Ez a negatív oldal, viszont a pozitív ugye az, hogy milyen könnyen el lehet érni az információt.

Annyi információhoz lehet hozzáférni, szinte olyan, mintha a fejed folyamatosan egy gépben volna, aminek soha nem marad abba a zümmögése. Egyesek számára ez fantasztikus lehetőség, mert igazán független művészek lehetnek. Elég, ha van mondjuk kétezer rajongójuk az egész világon. A negatív oldala, hogy nagyon kell küzdeni, hogy meghalljanak, és több időt töltesz a marketinggel, a prezentációval, és hogy mindig friss maradj, mint a zenekészítéssel.

Ben Mandelson (jobbra) és Ian Anderson duója, 2012

Ott voltál azon a mára legendássá vált 1987-es megbeszélésen, ahol a „világzene” megjelölés elterjesztése mellett döntöttek?

Igen, az a megtiszteltetés ért, hogy ott lehettem közöttük, és én voltam a titkár, én jegyzeteltem. Ezek a feljegyzések meg is találhatók az fRoots magazin honlapján. Nagyon érdekes ennyi év után újraolvasni, hogy mit gondoltunk akkor erről. Az biztos, hogy az egész egy három hónapos marketingkampánynak indult, amihez egy kalapban gyűjtöttük ott a pénzt – senki nem gondolkozott hosszú távon, nem sejtette, hogy 2015-ben a Womexen fogunk találkozni. Azt sem gondoltunk, hogy egy műfaji elnevezést alkotnánk meg. Azok amúgy sem úgy születnek, hogy egy asztal körül ülnek emberek, és azt mondják: „jamaicai zenészek vagyunk, mi lenne ha a zenénket úgy neveznénk, hogy… reggae. Mi leszünk a Reggae Bizottság. Aki mellette van, tegye fel a kezét!” A hogyanokról és a miértekről vitatkoztunk.

Az elnevezésnek sok ellenzője van. Visszatekintve hogy látod, hogy mennyit segített, esetleg mennyit ártott azoknak a zenéknek, amiket ide soroltak?

Van egy Andy Warhol-idézet: „Nem elolvasni kell, amit írnak rólad, hanem a súlyát megmérni.” Vagyis a jelenlét mennyisége számít, nem a tartalom minősége. Azt hiszem, hogy a világzene már itt tart, olyan értelemben, hogy jelen van, még akkor is, ha egyesek nem szeretik, mások meg igen. Az, hogy vitatkozunk róla, azt mutatja, hogy fontos, megvitatásra érdemes. Fontos, hogy nem egy zenei műfaj, forma, hanem csak egy doboz, amibe beleraksz dolgokat, és az oldalai nincsenek nagyon jól lezárva, vagyis beleesnek és kiesnek belőle dolgok. Ennyi az egész. Érdekes, amikor zenészek azt mondják, hogy „világzenét játszunk” – úgy látszik, hogy van valami elképzelésük arról, hogy ez micsoda. Én inkább lazán állok a definíciós kérdésekhez. Nem bosszantom fel magamat rajtuk, nem megyek bele vitákba. Valaki azt mondja, a világzene ez – oké; másvalaki szerint viszont az – jól van. Nagyon sokszínű társadalomban élünk, ami azt jelenti, hogy nagyon sokféle identitásunk lehet, mindegyik a maga módján érvényes. Egy zenét is nagyon sokféle módon lehet kategorizálni, mondjuk ugyanaz lehet világzene, afrikai zene, rituális zene, transz zene. Mindez lehet egyszerre is igaz, egyik sem zárja ki a másikat.

Egy kerekasztal-beszélgetésen elhangzott, hogy a világzene az utóbbi években sokkal inkább jelen van a köztudatban, mint bármikor korábban. Az volt a példa, hogy Seun Kuti 2012-ben a Coachella fesztiválon játszott. Egy hozzászóló azt mondta, hogy ez az Egyesült Államokban igaz, Európában már régóta így van.

Általában ha valaki fellép a Coachellán, akkor már azt mondja: „ne hívjatok világzenének”. Mert ekkor rájönnek, hogy nem „világzenészek”, hanem nagyszerű zenészek, akik olyan zenét játszanak, amihez sokan tudnak érzelmileg kapcsolódni, és ennyi. Ami számomra egy jobb indikátor, ha egy bizonyos fajta zenét reklámokban hallasz: ez mutatja meg, hogy a média, a reklámos és filmes szektor mit gondol arról, mi elfogadható a nagyközönség számára. Amikor világzenét kezdenek használni, az azt jelenti: hisznek abban, hogy ez nem lesz üzleti öngyilkosság, hanem talán még javítja is az imidzsüket. Szerintem ez jobban jelzi a világzene elfogadottságát „a való világban”, mint egy fesztivál programja. És most már tényleg találkozol ezekkel a hangzásokkal a reklámokban, és lehet vásárolni ilyen hangminta könyvtárakat. Több száz „csinálj te is világzenét”, „ez Mali 2.”, „grúz hangok 7.”, „szúfi transz dobok 5.” típusú csomag kapható, amikből megalkothatod a saját „transz dobolás” reklámzenédet. Ez az igazi indikátor: hogy mit gondolnak róla azok, akiknek termékek eladásában kell kemény számokat produkálniuk, és nem igazán értenek a zenéhez; akiknek oda kell menniük a sajtgyártó megrendelőhöz, és azt mondaniuk, hogy „ebben a reklámban világzene szól, és ez segíteni fog neked, hogy több sajtot adj el”.

A popzenében, vagy mondjuk az elektronikus zenében gyakran árulást kiáltanak a korábbi rajongók, ha egy műfaj megjelenik a reklámokban. Ez megvan a világzenében is?

Persze, minden művésznél megvan az a pont, ahol a rajongók azt mondják, hogy „eladta magát”. Az emberek azt akarják, hogy a kedvenceik autentikusak legyenek. A közönség és a művészek között olyan a viszony, mint Isten és szolgája között, és van az a pont, ahol az előbbi azt mondja: „Júdás, elárultál engem, elfogadtad a sajtgyártó pénzét”. Ez arról árulkodik, hogy milyen erős érzelmi kötelék van a zenében. És ahogy a közösségi média szerepe erősödik, lényegében ennek a kialakítása egyre inkább a művész feladata.

Ben Mandelson

Ben Mandelsonnak saját honlapja nincs; bőséges információk itt olvashatók róla.



Kategóriák:Interjú

Címkék:, , ,

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: