2015 egyik legmeglepőbb magyar popzenei sikersztorija a Bent a neved: a korábban a mainstream popban ismeretlen SuperStereo dala őszi rádiós toplistánkon a legnépszerűbb magyar dal volt, és a Viva éves listáján is megszerezte az első helyet. Klipje lassan az ötmilliós nézettséghez közelít.

Pedig még azt is nehéz megmondani, hogy az előadó kicsoda-micsoda: a SuperStereo név egyrészt egy zenekar(szerűsége)t takar, másrészt DJ SuperStereo néven Laskai Viktor zenél már évek óta. Ő a Péterfy Bori mögött játszó Love Band dobosaként lett először ismert. Saját, a balkáni zenét menő – de Magyarországon csak szűk rétegek számára ismert – elektronikus stílusokkal keverő számainak, remixeinek köszönhetően pedig DJ-ként bejárta Európát. Bazaar Kings nevű duójával szintén a nemzetközi piacot célozza, felléptek a Womexen is.

Laskai Viktorral szokatlan történetéről, terveiről beszélgettünk; kiderült az is, hogy „a semmiből”, vagyis inkább kívülről érkezve hogyan látja a magyar mainstream popzenei életet.

Ha akár tavasszal ezelőtt is valaki azt mondja, hogy őszre te fogod vezetni a a rádiós listát…

Igen, én is nevettem volna… Azokat a számokat, amiket korábban Darabos Dáviddal [Dé] csináltam, visszadobták a rádiók. Azt mondták, hogy a house-osoknak alternatív, az alterosoknak diszkó, mit akarsz ezzel. Volt azért, ami ment valamennyire, de igazi sikert egyik sem ért el. De én nagyon lelkes voltam, úgyhogy mentünk tovább.

A 7 lépés például azért már elég jól áll a YouTube-on.

Igen, és azért is jó volt, mert azáltal kerültünk a Magneoton kiadóhoz, abban érezték meg a potenciált. Amikor ezután megmutattuk nekik a Bent a nevedet, akkor az robbant, nagyon lelkesek voltak. Én is éreztem, hogy ez kicsit erősebb, mint a többi, de ekkora sikerre semmiképpen nem számítottam. Ráadásul ez a dal nekem már egy régi sztori volt, kb. négy éve csináltam a demóját, csak ott pihent a számítógépen; ezért eleinte nem volt bennem akkora tűz vele kapcsolatban. Féltem attól is, hogy kicsit fura zene ez Magyarországra, hiszen akárhogy nézzük, nem az a tipikus pop. Ráadásul ott vannak benne az én hülye visítozós szintijeim. De ezt sokan ki is emelik, hogy ez a „fütyülős rész” a kedvencük. Mondjuk lehetetlen elfütyülni, de benne marad az emberekben. Ezzel kapcsolatban egy kicsit egyébként kellett harcolnom a többiekkel, mert ők ki akarták kukázni, hogy „ez egy szóló”, de mondtam, hogy erre épül a dal, ez az, amitől kitűnik a többi közül. Ráadásul büszke is vagyok rá, mert nekem ezek az új hangzások mindig fontosak voltak.

Hogy kerül elő egy négyéves szám egyszer csak a számítógépedről? Van egy mappád, hogy „majd ha kiadóhoz kerülök, ezeket mutatom meg”?

Soha nem törlök le semmit a gépemről. Félévente megnyitom az összes befejezetlen projektet, és meghallgatom ezeket. Van, hogy egy számot, amivel megakadtam, fél nap alatt befejezek. És amikor komolyra fordítottam ezt a SuperStereót, akkor kellett egy csapat, például egy énekes, mert abban nem vagyok igazán jó – és Dének nagyon tetszett a hangja és a hozzáállása is. Szóval megmutogattam a többieknek is ezeket a demókat, és a Bent a neved mindenkinek tetszett, úgyhogy újra kedvet kaptam hozzá. Csináltunk belőle egy dalt, tök jó volt, csak nem volt benne refrén. Én nem vagyok nagy refrénpárti. Ha meghallgatod például a Hajnalt, amit Stasszal és Péterfy Borival csináltam, és szintén a Szabi [Tariska Szabolcs] írta a szövegét: abban nincs refrén. Mégis kereknek érzi az ember, legalábbis nekem nem volt hiányérzetem.

Szóval a kiadó mondta, hogy ez baromi jó, csak kell bele egy refrén. Hazamentem, törtem a fejem, „refrén – ebbe még egy refrén?” Egy-másfél óráig agyatlam, nyomogattam a szintit, és megszületett. Elküldtem Szabinak, hogy hallgassa meg. Azt mondta, nagyon jó. Mondtam neki, hogy „ez rekord volt számomra, ennyit még semmin nem agyaltam”. „Miért, meddig csináltad?” „Egy-másfél órát.” Elkezdett röhögni, hogy „mások hetekig dolgoznak a refrénen, te meg már ki vagy akadva egy másfél órás melótól?” De tényleg nem szokott ilyen lenni, én azt szeretem, amikor megvan a flow és visz. Aztán utólag még csiszoltunk rajta egy kicsit.

A Magneoton a rádióhoz eljuttatásban segített? Előtte te magad küldözgetted a számaidat?

Azért vannak kapcsolataim nekem is, Szabinak is, úgyhogy általában elküldtük mi a dalokat a Petőfinek – a Bent a nevedet egyébként nem ők, hanem a Class FM kapta fel először. Szóval csinálja az ember saját erőből is, de mégiscsak jobb, ha profi csapat áll mögötted, és nem magánemberként házalsz. A Bent a nevedet már egy teljes menedzsment fogta körbe, tehát nemc sak a rádióknak küldték el, hanem például a videoklip elkészítését is finanszírozták. Nyilván ez is segített abban, hogy eljutott oda, ahova.

Nemcsak a hangzás nem a megszokott, hanem az is fura, hogy te vagy SuperStereo, aztán egy ideig voltatok SuperStereo feat. Dé, most pedig te is és többen együtt is SuperStereo vagytok. Nehéz hová tenni, hogy mi ez: zenekar egyáltalán? [A tagok Laskai Viktor mellett: Darabos Dávid: ének, Horváth István: gitár, vokál, Mendre János: zongora.]

Az nem jó szó rá, hogy zenekar, de sajnos nem tudok jobbat. SuperStereo feat. Dé néven indítottam el, hogy tudják, hogy SuperStereo írta a zenét, Dé meg elénekli. De a kiadónál is mondták, hogy ez nem olyan jó, hosszú is meg minden. Az embereknek nyilván az énekes a legmeghatározóbb arc, és ezzel nincs is bajom. De nem akarom, hogy a klipekben, megjelenésekben úgy köszönjön vissza, mintha ez csak ő lenne. Ezért ügyelek, hogy milyen információk mennek ki rólunk, mindenhol ott vagyok, elmondom, hogy ez egy régóta működő dolog, amit kezdetektől fogva én csinálok. Életem eddig legkomolyabb dolgát adtam föl ezért, azt, hogy Péterfy Bori zenekarában doboltam, és ezt nem azért tettem, hogy aztán a háttérbe vonulva szöszmötölgessek. Persze mindenkit nagyon szeretek, aki benne van, és mindenki 100 %-ban odateszi magát.

Fotó: Nagy Anita

Popelőadóként milyen pályát látsz most magad előtt?

Nem tudom – én már a pop szót sem tudom, hogy hova rakjam magamban. A Bent a neved után egy fél évvel egy kicsit megijedtem, hogy akkor most hogyan tovább. De most már ez egyáltalán nincs bennem. Szeretnék olyan dalokat csinálni, amikről azt gondolom, hogy jók, aztán majd kiderül, hogy az emberek mit gondolnak róla. A megfelelési kényszer már ledobódott rólam. Szeretnék persze minél több ember előtt játszani, de nem mindenáron azt hajszolva, hogy csak minket játsszon a rádió, hanem egészséges szinten. Bár nem tudom, hogy az mi… A haverjaim már írták, hogy figyelj, jó ez a Bent a neved, de már a csapból is ez folyik, nem akarsz írni egy új dalt, hogy legalább egy másik legyen? Nyilván ez poén volt, de értem a célzást.

Fontos cél a koncertezés, azt szeretném minél profibbra csinálni. Szépen bővül a stáb, de jó lenne, ha lenne saját fényesünk, saját vizuálosunk stb. Szeretnék ezzel a formációval minél nagyobb színpadokra eljutni, minél több ember előtt játszani, fesztiválokon, önálló bulikon. Annyira feltöltődünk a koncertektől, imádjuk csinálni. Pedig azért kell küzdenünk, mert nem az a szituáció, hogy odamegyünk, és minden dalunkat kívülről ordítják. Nyilván a Bent a nevednél őrül meg a tömeg a legjobban, és persze azt hagyjuk utolsónak. De addig fel kell építeni a koncertet, és ezt is imádjuk.

A koncertfelállás is elég szokatlan.

Van szintetizátor, ének és elektromos gitár, és én erre még elektromos dobon rádobolok, meg ceremóniamesterként a kezemben tartom a hangulatot. DJ funkcióban vagyok, de bele is tudok nyúlni a zenébe. Nem akarok elmenni egy ilyen élő zenekari felállásba; egész életemben azt csináltam, egy kicsit meguntam, most másra van szükségem. Pedig volt ilyen nyomás, hogy legyen zenekar, de meg kell tartani az egyéniségét. Azt viszont kicsit gagyinak gondoltam volna, hogy kiállunk ketten a Dáviddal, ő énekel, én DJ-zek, annál több kell. Arról is szó volt, hogy üljek vissza a dobszerkó mögé – hát nem. Élő dobot semmiképpen nem szeretnék, mert soha nem szólal meg úgy, soha nem adja vissza azt a hangzást, ami ennek az egésznek a lelke. Megpróbálunk arra törekedni, hogy azt kapják tőlünk, amit hallanak. Még dúsítottuk is a zenét, sokkal töményebb lett, több információt kapsz élőben, és ez nagyon jól működik.

Mik a közvetlen tervek a megjelenésekre? Olvastam, hogy januárban jön a következő szám, a Hotelszoba.

Ezt alaposan átbeszéltük a kiadóval. Mivel a Bent a neved a legismertebb dalunk, sőt, sok ember fejében mi a Bent a neved vagyunk és nem a SuperStereo, ezért az a koncepció, hogy ezt végre lezárjuk, mégpedig úgy, hogy három újonnan megjelenő dalból és az eddig megjelent négy számból lesz egy hétszámos Bent a neved EP, amit felrakunk mindenhova. A három új szám téli hangulatú, az egyiknek lesz klipje. Aztán megyünk tovább, már megvannak a dalok, amiket majd májusban szeretnénk kihozni. Én nagyon szeretnék nagylemezt, 15 számmal, csak az nem igazán működik a kiadó szerint, hogy egy nem annyira ismert előadó egyből egy nagylemezzel jön. Meg a mai, elektronikus zenei világ is a single-ökkel megjelenést diktálja. Szóval a sok dalból, amik már elkészültek, csak nagyon csepegtetve tudtunk megjelenéseket létrehozni a nagylemez előtt.

Milyen volt az „alternatív”, aztán a rétegzenei elektronikus közegből bekerülni a mainstream popba?

Hát eléggé belekerültem, sok interjút adtam. Elég fura, kicsit ilyen könyöklős világnak tűnik, nem érzem igazán barátságosnak. Tényleg nagyon kicsi piac ez, és ez érződik. Ráadásul mi a semmiből egyszer csak itt voltunk. Ha elképzelsz egy embert, aki megjárt mondjuk egy tehetségkutatót, és rengeteg emberrel dolgozott, rengeteget próbált így-úgy elérni, és még mindig nem tart ott, amilyen sikereket mi elértünk effektíve a semmiből – bár ez nyilván így nem igaz –, hát egy ilyen emberrel az öltözőben nem olyan barátságos a hangulat. Kiemelném a Wellhellóékat, többször koncerteztünk az előzenekarukként, és az egy nagyon vidám csapat, mindenki laza, nincs feszengés. De egy tévés felvételnél ez nem így van. De igazából ez nem annyira érdekel. Most az elején mindenbe beleállunk és elvállaljuk, mert egyrészt tapasztalatot szerzünk, másrészt nagyon fontos, hogy minél többen megismerjenek minket. De nem erőltetem azt, hogy mindenáron mindenkivel jóban legyünk. Az illedelem megvan, a többi majd kialakul.

A mainstream életben az is furcsa, hogy más a tempó a dalok megjelenésében. Régen volt, hogy hetente dobáltam ki a számokat, főleg a moombahton őrület idején. Ehhez képest jóval visszább kell vennem magam. De nem baj, így most már a jövő őszi dolgainkat is tudom csinálni. Meg teljesen más, hosszabb, érettebb folyamat, amíg elkészül egy szám. Fölnyannyogom a dallamot, elküldöm a Szabinak, szöveget ír, megcsináljuk a felvételt, a kiadónak is megmutatjuk, és az ő javaslatukra, vagy mert közben mi jöttünk rá valamire, megváltoztatunk valamit stb. Tehát jóval hosszabb, mint hogy kimintázok valamit, és úgy állítgatom a hangmagasságot, ahogy akarom. Eleinte fura volt, de most már fel tudtam venni a tempót.

https://www.youtube.com/watch?v=uG8RGTO1Q8U

SuperStereo-remix Péterfy Bori egy dalából

Visszatérve a kezdetekhez: sokan Péterfy Bori zenekarában ismertek meg. Előtte mi volt?

Mindig voltak zenekaraink a haverokkal. Amikor elkerültem Debrecenbe, ott volt az első, komolyabbnak nevezhető bandám, a Monchichi Potenciál. Mészáros Ádám gitáros és Süli András basszusgitáros hívott oda. Velük már fesztiválfellépések voltak, klubozás, az Amorf Ördögöknek és a Kispál és a Borznak voltunk az előzenekara. Ádámmal onnan mentünk át az Amorfba, de az már annak nagyon a vége felé volt. Rövid ideig játszottam az Erik Sumo Bandben, aztán amikor jött az Ambrusnak az ötlete, hogy legyen a Borinak szólólemeze, akkor a legutolsó amorfos fölállással szeretett volna dolgozni. Így a kezdetektől fogva ott voltam. Innentől jött már a komoly siker, országos ismertség, nagy fesztiválok, nagyszínpadok.

A dalszerzésben benne voltál?

Ötleteim voltak, de azt tudni kell Ambrusról, hogy ő nagyon konkrét elképzelésekkel állt a zenekar elé. Olyan karizmája van, hogy az ember tud vele folyni. És azt nagyon jól tudja csinálni, hogy úgy érzed, van tered. Bár hozzá kell tennem, nekem az a zene mindig is egy kicsit furcsa volt, én magam soha nem hallgattam ilyet. Lehet, hogy ezért volt nekem jó ezt csinálni, mert másfajta zenében sokkal konkrétabb ötleteim lettek volna. A legutolsó lemezen, a Fehér éjszakákon Ambrus is kísérletezőbb volt, és több teret adott mindannyiunknak. Imádtam azt csinálni.

Fotó: Karmatik

Miért indítottad el emellett szólóban a SuperStereót?

Annyit voltam zenekarban, hogy kitaláltam, szeretnék úgy is érvényesülni, hogy akár egyedül elmegyek bárhova a világba; volt bennem ilyen világlátási vágy. Akkoriban már elterjedt, hogy CD-ről, aztán az USB-ről játszottak DJ-k, és teljesen beleéltem magam, hogy fogok egy pendrive-ot, bedobom a táskámba, és elmegyek a világ végére egyedül. És ez nagyon jól bejött. Volt ez a Balkán-láz, amire elég jól rá tudtam ülni, meg nagyon szerettem is azt a zenét. 2008 környékén elkezdtem remixeket készíteni, 2009-ben született meg a SuperStereo, addigra már tényleg hallgatható is volt, amit csináltam. Akkoriban csak remixeket írtam, saját számokból csak kezdemények voltak, egy-két ötlet. Jó iskolája volt ez annak, hogyan kell zenét szerkeszteni, hangmintázni, hogyan szól jól egy zene. És az álmom teljesült is: a remixeknek köszönhetően nagyon sokfelé eljutottam. A vége felé már egy kicsit meg is untam.

Milyen helyekre?

A Balkán-zenével voltam Németországban több helyen is, Franciaországban, Olaszországban, Írországban, Belgiumban, Finnországban, Litvániában, Horvátországban, Lengyelországban, ráadásul jó, neves klubokban.

SuperStereo első, 2011-es albuma

A remixeid a Soundcloudon jelentek meg, és angol nyelvű blogok írtak rólad. Hogy lett ezekből fellépés?

Akkoriban a Soundcloud egy nagyon jól működő platform volt, ami ma már egyáltalán nem igaz. Nagyon érdekes, leginkább szakmai közösség volt. Onnan kaptam a felkéréseket. Feltöltöttem egy remixemet, az letöltötte egy DJ valahol a világban, lejátszotta a bulijában, látta, hogy tök jól működik – és úgy gondolták, hogy hívjuk meg ezt a csávót, mert jók a zenéi. Én egy e-mailt nem küldtem el senkinek, szervezőnek, fesztiválnak, hanem mindig hívtak, tényleg a zene által sikerült eljutnom mindenhova. Mára ez teljesen eltűnt. Ezt a szeletet megpróbálja a Facebook uralni, de ott a zene másodlagos, az a fontos, hogy hány lájkolód van meg milyen csilivili a profilod, nem az, hogy mit tudsz élőben csinálni. A Soundcloudnál volt egy egyszerű lejátszó, megnyomtad a playt, és rögtön meghallottad, hogy miről szól a történet. Most egyébként a YouTube-omat kezdtem inkább fejleszteni, felrakom oda a régi dolgokat is. De az meg abszolút csak a zenehallgatásra szolgál, onnan nem jönnek ilyen felkérések. De nem is bánom.

A zeneszerkesztést a remixelés közben tanultad, vagy volt előképzettséged?

Nem, semmi. Amikor a programot feltelepítettem a gépemre, a haverom mondott két dolgot, hogy ezzel behozol egy VST-t, az egy ilyen szintetizátor, ezzel meg egy hangot, jó munkát. Nyilván mire hazaértem Budapestről, már el is felejtettem, felhívtam, elmondta megint. Két nap múlva azt mondtam, hogy ez nekem nem kell. Aztán fél év után jött egy lendület, hogy olyan jó ezt így nyomogatni, kísérletezni. Mindent magamtól tanultam, meg néhány dolgot barátok mutattak. Ezekben a zeneszerkesztőkben az a legcsodálatosabb, hogy ahány ember, annyiféleképpen csinálja: mindenki másképpen ér el egy hangot, egy effektet. Ebben felfedeztem a saját világomat, és kialakult a munkamódszerem, ami nekem nagyon jól működik. Rengeteg munka volt vele, de élveztem. Amikor valami megszületett, az volt a legcsodálatosabb dolog az életemben, és ez újra alkotásra inspirált. Lehet, hogy most visszahallgatom és röhögök, hogy miért adott nekem ez erőt, de adott.

Ma már le lehet tölteni hangbankokat, de ennek nem vagyok híve, még mindig szeretek tekergetni. Nyilván ebben a zenében a legtöbbet a hangzás változik, mert a harmóniák és a ritmusok adottak. És a megszólalás, a maszterelés még egy nagy megfejtés, de ebbe nem is vájtam bele magam, erre van egy nagyon jó barátom, Mendre János, aki mindent megcsinál.

Az első nagylemezen, a Hello Future-ön is volt egy-két popos szám, de aztán mintha elkezdett volna szétválni, hogy van a popos SuperStereo, és van az, aki ha bejön a zouk bass nevű irányzat, akkor csinál zouk bass-számot, -remixet és -mixet. Ezek hogy kapcsolódnak egymáshoz? Nem akarod, vagy nem mondták, hogy külön kéne szedni a brandeket?

Hát nem tudom, én mindig kísérletezek. A kettő között lavírozok, és nem megy az egyik a másik nélkül, nem tudok csak popot csinálni. A ritmikai meglátásaimba mindig valamennyire beköszön a balkáni vagy afrikai világ. Az új számokban is akár egy szitár is megszólalhat, de közben ott van az elektromos gitár; vagy popos a szerkezet, trapes a lüktetés. Másik oldalon pedig mindig megvolt bennem a törekvés a popra. Ha meghallgatod például a zouk bass-számaimat, akkor a a Chase & Status-remix után (ami nagyon berobbant a Soundcloudomon) már ebből is olyan számokat csináltam, amin ha lenne egy szép ének, akkor poposnak mondanád. Szóval mindez egy nagy mixként összeállt bennem. Közben meg egyre jobban kezdek letisztulni, egyre gyorsabban elérem, amit szeretnék, tudom, hova kell nyúlni, hogy az egy kerek egész legyen. Nagyobb kihívás most dalokat írni, ami pop szerkezetűek, és a mondanivalójuk sem csak három szó, hanem a Szabinak a szövegei, amiket én nagyon szeretek, és ezekkel egy képet le lehet vetíteni.

Azért, hogy ne legyen az emberek fejében ez a kavarodás, hogy ki ez a SuperStereo, a global bass dolgokat a Bazaar Kingsbe próbálom sűríteni, ami a DJ- és producerduóm DJ Pozorral. Ez a nemzetközi piacra szánt dolog, ha szabad így fogalmazni, míg a SuperStereo inkább Magyarország. Az az indíttatás is bennem volt, amikor elkezdtem csinálni, hogy jók ezek az internetes sikerek, de nem tudom kézzel fogni, nem tudok vele mit kezdeni. Ezért úgy döntöttem, hogy meg kéne próbálni itthon, mert jobban érzi az ember a saját bőrén, ha sikereket ér el, hogy ez valójában tényleg mennyire érdekli az embereket. Szeretnénk azért a Bazaar Kingsszel havi egy bulit csinálni, de ez egy kicsit ingoványos talaj, nem annyira eszik ezt az emberek.

Mennyire látod, hogy utánanéznek a korábbi dolgaidnak azok, akik a Bent a neved miatt találkoznak veled?

A YouTube-csatornámra egyre többen elkezdtek feliratkozni, egyre több a lejátszás, a komment, és nem csak azoknál a számoknál, amiket az elmúlt egy évben csináltam. A Facebook is egyre jobb, minden felületet rendesen nézegetnek. Szerintem azt nagyjából elértem, hogy van egy jellegzetes hangzásom, és ha valaki három dalt meghallgatott, akkor a negyedik már nem tűnik neki idegennek. Megismerik, hogy ezt a SuperStereo csinálta, és hogy tök olyan, mint egy külföldi, csak értem a szövegét.

A Bazaar Kings első, nyári dala. A benne szereplő Attila valójában olasz előadó.

A Bazaar Kings fellépett a Womexen is. Ennek milyen eredménye volt?

A buli szerencsére nagyon jól sikerült, de hogy mennyire volt eredményes a kapcsolatépítés, azt még nem tudom megmondani. A sors fintora, hogy aznap volt két „legfontosabb” bulim az életemben, mert pont akkor mutatkozott be a SuperStereo is az Akváriumban, amire nagyon készültünk; éjszaka pedig a womexes Bazaar Kings. Mind a kettő 100% energiát és koncentrációt követelt. A Womexen a társam, Molnár Dávid szuperül helyt állt, rádióknak nyilatkozott, nagyon sok kontaktot begyűjtött, fesztiválszervezőkkel beszélgetett. Reméljük, lesz ebből valami. Mondjuk innentől kezdve jön majd, hogy a két dolgot össze kell egyeztetni. De legyen csak úgy, hogy azt sem tudom, hova kell mennem, mert az a jó, annyira nem szeretek egy helyben ülni.

Categories: Dalszerzőkről

Tags: elektronikus tánczene, SuperStereo, világzene