A Guardian hosszú cikkben ecsetelte, hogy milyen azoknak a brit zenészeknek az élete, akik „nem olyanok, mint Justin Bieber, vagyis nem Rolex órákból és Ferrari-alkatrészekből épített házban laknak”. A megszólaló zenészek nem kezdők és nem is éppen sikertelenek, noha távol vannak attól, hogy nagy sztárok legyenek – éppen ezért kiábrándító, hogy finoman szólva alig bírnak megélni. Pedig a brit zeneipar globálisan is a jól teljesítők közé tartozik – noha ebben nyilván Adele, Ed Sheeran, Sam Smith és a többiek a legfontosabbak, illetve a legnagyobb nyertesek.
A legkirívóbb talán a Slow Club esete: a zenekar már tíz éve működik, három nagylemezük jelent meg, kedvező kritikákat kaptak, a legutolsó a brit albumlista 51. helyéig jutott. Tévében, reklámokban használták a számaikat; a BBC 6 is játszotta őket; Londonban egy kétezer fős klubot is meg tudnak tölteni. Mégis, a duó egyik tagja, Rebecca Taylor énekesnő máig hónapról hónapra él; öt éven át nem volt otthona. Mostanában jutott el odáig, hogy rendes fizetést tudjon összeszedni a zenélésből – igaz, kevesebbet, mintha a McDonald’sban dolgozna. Most érték el azt is, hogy a turnén nem kell mindenkinek egy szobában aludnia. A képhez hozzátartozik, hogy Rebecca Taylornak sikerült vennie egy házat (hitelt úgy tudott kapni, hogy tanácsadójának már volt tapasztalata zenészekkel), és hogy a zenekar magját alkotó duót élőben kiegészítő zenészek többet kapnak a gázsiból, mint Rebecca és társa, Charles Watson – hiszen ők jobb pénzért máshová is mehetnének session zenésznek.
És ott vannak még a lelki terhek: „Folyamatosan attól félek, hogy egyszer csak vége lesz ennek az egésznek, és valami ‘rendes munkát’ kell találnom. Tíz éve vagyok ez a ‘gyerek-nő’, akinek nincs semmi képessége, csak az, hogy tud énekelni. Mintha megrekedtem volna a tinédzser állapotban: ez rémisztő. Megszállottan foglalkoztat a gondolat, hogy egyszer csak nem fogom tudni tovább csinálni ezt. Aztán felhívnak, hogy bekerült egy számunk egy reklámba, és számíthatunk pár ezer fontra” – mondta a Guardiannek Rebecca Taylor.
A másik két, példaként használt együttes punkot játszik, ezen belül elég sikeresek. A Brawlers több rádióba bekerült, jó kritikákat kapott, és egy nagy booking ügynökséggel kötött szerződést – ennek az eredménye lett számos olyan fellépés, ahol 50 fontos gázsikat kaptak, míg a költségeik alkalmanként átlagban 130 fontra rúgtak (mai árfolyamon 20 és 53 ezer forint). Egy év kemény turnézás után már 160 font a gázsi, tehát 30 fontot (12 ezer forint) oszthatnak szét a zenekar négy tagja, a sofőr és a kisegítő (merch pultos, gitártechnikus) között. Egy napi alkalmi munka – amiről le kell mondaniuk – ennél többet hozna. A szerző zenekara, amely a The Men That Will Not Be Blamed for Nothing névre hallgat, egy teljes év alatt keresett annyit, amiből megfinanszírozhatnak egy reményeik szerint nullszaldós amerikai turnét. Pedig felléptek jónevű fesztiválokon, még a Glastonbury-n is.
Általánosságban beszél a cikkben a DEF menedzsment cég képviselője, aki nagyokkal (Moby, Röyksopp, The Knife) és kezdőkkel is foglalkozik. Szerinte a zenészek jó részének le kell mondania arról az álomról, hogy csak a zenélésből meg fog tudni élni. „Csak egy nagyon rövid ideig tartott, amikor a zenészek igen sokat tudtak keresni, és akkor is csak egy töredékük” – mondja Dan Wale. „Kézműves” szinten elég jól meg lehet lenni, még pénzt is lehet keresni önmenedzseléssel, csináld-magad módszerekkel. Ám aki csak a zenélésből élne, az kénytelen a „hagyományos zeneipar”, vagyis kiadók, terjesztők segítségét igénybe venni. Csak így érhet el bizonyos marketingköltségvetést, illetve törhet be fontos piaci szegmensekbe.
A cikk végkicsengése azért pozitív: a megszólalók szerint vannak pillanatok, élmények, amikor kiderül, hogy mindezzel együtt mégiscsak érdemes zenélni.
Categories: Hírek