Megöli-e a streamelt zene a dalszerzést? címmel hosszú cikket közölt a New Yorker. Míg a szélesebb nyilvánossághoz eljutó, hasonló témájú írások általában inkább az előadókkal foglalkoznak, John Seabrook kifejezetten a szerzőket állítja középpontba. Bár fő vonalakban ismerős lesz blogunk olvasóinak, tartalmaz több érdekes adatot, felvetést is. (A New Yorker szerzője tavaly The Song Machine címmel jelentetett meg nagy visszhangot kiváltott könyvet, amely a mai popipar kulisszái mögé tekintett be. Egy részéről, a svéd szerzők amerikai hódításáról itt olvasható magyar nyelvű összefoglaló.)
Az írás – szokás szerint – egy rémisztő történettel kezdődik. A korábban indie rock énekesként működő Michelle Lewis szerzőként csinálta meg a szerencséjét, legalábbis ezt hitte, amikor a Little Mixnek írt Wings című dalából sláger lett. Meglepődött, amikor látta, hogy hárommilliószor játszották le a számot a Spotify-on – aztán pedig akkor, amikor megérkezett a csekk 17 dollárról és 27 centről, vagyis 4773 forintról. Amikor társszerzőjével, Kay Hanleyvel, és másokkal együtt megkeresték a szerzői joggal és szerzői ügyekkel foglalkozó ügyvédet, Dina LaPoltot, az csak ezt mondta nekik: “mégis hol a francban voltatok mostanáig?”
A cikk ezután áttekinti a szerzők kompenzációjának történetét, elsősorban az Egyesült Államokra koncentrálva, az első ottani professzionális dalszerzőtől, a szegényen elhunyt Stephen Fostertől máig. Az 1909-ben elfogadott törvény, majd a jogvédő egyesületek létrejöttét, működését szabályozó 1941-es rendelet eredménye az, hogy “a kreatív foglalkozások közül a dalszerzőké a leginkább szabályozott”. A jelenleg működő kb. egymillió amerikai szerző jövedelének átlagosan 70 %-a valamilyen központilag megállapított jogdíj, és nem szabad piacon kialkudott ár. (Ugyanakkor az is igaz, hogy a jogdíjak mértékét úgy kell megállapítani, hogy olyanok legyenek, amilyeneket piaci alapon a különféle szereplők maguk kialkudtak volna – erről bővebben itt írtunk.)
Ezt a viszonylag biztos jövedelmet azonban két dolog is fenyegeti. Egyrészt a korábban, az iTunes hódításával megkezdődött folyamat, amely az albumoktól inkább az egyes dalok felé terelte a zenefogyasztókat; korábban egy album eladása után az összes dal összes szerzőjének járt a jogdíj, míg most a kiemelt slágerek szerzőinek aránytalanul több jut. (Bár persze erre lehet mondani, hogy ők többet is “érdemelnek”, hiszen népszerűbb a szerzeményük.) Még nagyobb baj a szerzők számára a stream megerősödése a többi fogyasztási formához képest. Az ezek után járó jogdíj ugyanis igen alacsony. A lemezkiadók és a tech cégek közötti megállapodások a következő felosztást hozták (a szövetségi bíróság által is megerősítve): a bevétel 60 %-a a hangfelvétel jogtulajdonosáé, 30 %-a a stream szolgáltatóé, 10 %-a a szerzőké.
“A kiadók lecsaptak a területre” – írja Seabrook; többek között azért is lehetett ez, mert az Egyesült Államokban a rádiós játszások után sem a hangfelvétel jogtulajdonosai, sem az előadók nem kapnak jogdíjat (az indoklás az, hogy nekik “hatalmas promóciót” jelent a rádiós játszás; a cikk szerint ez az USA-n kívül csak Kínában, Iránban és Észak-Koreában van így), és talán azt akarták elkerülni, hogy az új, digitális területen hasonló veszteségeket szenvedjenek el.
Nem csoda, ha a cikk elején említett Dina LaPolt jogász, valamint a Michelle Lewis – Kay Hanley szerzőpáros több száz szerzőt bevonva létrehozta a Songwriters of North America (SONA) nevű szövetséget. Szerintük itt az ideje annak, hogy a szerzők is összefogjanak. Erre eddig azért nem került sor, mert egyrészt viszonylag biztonságos megélhetést szereztek, másrészt – mint Michelle Lewis fogalmaz -: “a lelkünk mélyén valami olyasmit gondoltunk: nem hiszem, hogy ezzel a dologgal egyáltalán pénzt keresek, és jobb, ha csöndben maradok, mert még valaki észreveszi, hogy az egész átverés”.
Michelle Lewis és Kay Hanley (Forrás: MichelleLewis.com)
Categories: Hírek
Leave a Reply