Idén március 1-én másodszorra adják át az Artisjus-díjat Junior kategóriában: a 30 év alatti alkotók zeneszerzői és szövegírói teljesítményét ismeri el a díj. Itt bemutattuk az öt jelöltet, Henri Gonzalezt (Fran Palermo), Jónás Verát, Molnár Tamást (Anti Fitness Club), Antonia Vait és Vitáris Ivánt (Ivan and the Parazol); most pedig alaposan megismerhetjük mindegyiket. Harmadszorra Henri Gonzalez válaszol a kérdéseinkre.
A spanyol-kubai származású Henri Gonzalez már tizenéves korában perkázott és kongázott apja latinzenekarában, ahol megtanulta többek között azt is, milyen egy sokfős zenekarral együttműködni. Jelenleg a 2012-ben alapított, magát „vagabond rock’n’roll” zenekarként definiáló Fran Palermo frontembere. 2013-ban egy évre Londonba költözött, ami számára szakmai fejlődést, a zenekar számára pedig az átmeneti feloszlást jelentette. Angliai tartózkodása alatt egyre csak gyűltek dalötletei, amelyekből 2015-ben végre megszületett a feltámadt formáció első albuma. A dalokat Henri maga hangszerelte, a szövegeket pedig a zenekar dobosával, Csörgő Mártonnal közösen írták. Jelenleg már Budapesten van elsődleges lakhelye. Magyarországon mostanában válik egyre népszerűbbé szóló projektje, a Henri Gonzo, amelyben egy szál gitárral zenél a színpadon.
A jelölteket megkérdeztük legsikeresebb szerzeményükről, valamint legkedvesebb olyan dalukról, amely nem lett ennyire ismert; valamint példaképeikről és arról, hogy szerzőként mit tanultak tőlük.
Legsikeresebb dal
Ha egy dalt kell választanom akkor az Am I Right Boy, ami a legpopulárisabb számom egyelőre. Pár éve stúdióztunk, és úgy volt, hogy három dalt veszünk fel, viszont kb. egy nappal a felvételek előtt megírtam ezt a számot. Késő tavaszi éjjelen a fürdőszobában, egy sangria és pár szál cigi mellett a kádon ülve alsógatyában. Teljesen véletlen jött ki a számon a dal és a szöveg is, szinte egy levegővel. Első nekifutásra pont olyan volt, mint ami a végleges is lett a felvételen. Miután játszottam egy kicsit még a dalt és kitaláltam a koncepcióját, éreztem, hogy világklasszis lesz, és nagyon fogják szeretni a gyerekek. Így is lett szerencsénkre. Mikor feljátszottam a stúdióban, a srácok a bandából még nem is hallották egyáltalán, csak amikor teljesen elkészült. Amikor a dobosunk, Kornél amikor meghallgatta az Astoria Mekiben a telefonomról, rám nézett és azt mondta, ez a legjobb dalom eddig. Már az első koncertünkön a közönségünk fejből énekelte elejétől a végéig. Nagyon vidám érzés volt. Azóta pedig még több helyen hallgatjuk, ahogy az emberek velünk éneklik a dalt. A szám amúgy letisztult, egyszerű, G-re hangolt gitárral, a végén egy kis bendzsótémával. Valaki egyszer azt mondta, hogy a végén, amikor bejön az a rész, akkor kicsordul egy kis lépes méz. Nem tudom, hogy mit jelent ez, de ez az a track.
Legkedvesebb, kevésbé sikeres szerzemény
Ilyenből van pár. Nagyon szeretem a Blue Lobstert, a Yolandát vagy a Monsoont. Nem mondanám azt, hogy nem sikeres számok, mert ezek a tavalyi lemezünk dalai, ami egyelőre a legjobb munkám, és tele van olyan részekkel, amikkel nagyon meg vagyok elégedve. Persze, van, amit másképp csinálnék már, de ezek a dalok például nagyon közel állnak hozzám. A Blue Lobster a szövege miatt: egy homár halála és feltámadása a téma. A Yolanda a hangzásvilága miatt az egyik kedvencem, a Monsoon pedig a vokálmelódiák miatt. Igyekszem egyébként semmi olyat nem felvenni és kiadni, ami legalább pár napig nem a kedvenc dalötletem.
Példaképek
Nagyon komolyan tudok rajongani zenészekért. Ahhoz, hogy a Fran Palermo most ilyen legyen, amilyen, kellett nekem Bobby Gillespie a Primal Screamből,és az ő hozzáállásuk, hogy nem állnak meg egy fajta hangzás mellett, hanem mindig kipróbálnak valami újat, és mindig hihetetlenül jók. Kellett, hogy befolyásoljon kicsit a sok Rolling Stones-mániás haverom is, bár az inkább az életérzést adja nekem, mintsem masszív inspirációt. Nagyon szeretem a Foxygent és a The Growlerst is: a mi generációnk és stílusunk legkomolyabb arcai. Nem kell a 60-as, 70-es években turkálni gitárzenéért, bőven vannak nagyon hiteles, nagyon jó rock and roll zenekarok a jelenben. Imádom a Gallaghereket, néha csak leülök és nézek pár vicces Oasis-interjút a neten, aztán úgy állok fel, hogy ötször menőbbnek érzem magam, csak mert néztem kicsit azt a két punkot.
Henri Gonzalez (fotó: Asztalos Gábor)
Leave a Reply