Tavasszal több ezer gyerek izgulhatta végig az Erkel Színházban Leánder, a kobold, és Lenszirom királylány egymásra találásának történetét. Ám a gyerekeknek szóló szerelmesopera szerzőjének első találkozása a kulisszákkal nem csak olyan értelemben volt életre szóló élmény, ahogy azt elképzelnénk – „megettek engem reggelire”, emlékezik vissza frissdiplomás önmagára. Szerencsére tudását mindvégig karakán mesterek – Bozay Attila, Petrovics Emil, és mindenekelőtt a benne megbúvó zeneszerzőt felszínre segítő Kocsis Zoltán – edzették, a „tankszerű belső” kialakításáért azóta is hálás nekik. Ma már a Zeneakadémia és a Színház- és Filmművészeti Egyetem alkalmazott zeneszerzés szakirányának társalapítójaként tanítja is a színházi és filmes zeneszerzés fortélyait, ám számos, „filmesként” elkönyvelt zeneszerzőhöz hasonlóan ő is visszautasítja, ha kizárólag ezzel azonosítják őt. Tallér Zsófia Erkel Ferenc-díjas zeneszerzőnek adományozta 2015-ben az Artisjus az év komolyzenei művének járó díjat Pert Em Heru (Kilépés a fénybe) című, személyes ihletésű oratóriumáért.
Dal+Szerző: Petrovics Emil és Bozay Attila voltak a mesterei, előbbi meg is említi önt a könyvében. Hogyan emlékezik vissza rájuk?
Tallér Zsófia: Bozay Attila növendékeként kezdtem, tőle tanultam meg az alapos, alázatos munkát és a szakma feltétlen tiszteletét. Amikor a legsebezhetőbb voltam – a Zeneakadémia kezdő diákjaként –, akkor kaptam tőle bátorítást, emberi és szakmai segítséget, védelmet. Ez rengeteget jelentett nekem akkor és most is. Negyedévesen volt egy kimagasló vizsgám, Petrovics tanár úr akkor vett maga mellé tanársegédnek. Nagyon sokáig tanítottam mellette, a Zeneakadémia után az SZFE-n is. Végül azt a katedráját rám hagyta. Tőle a drámaiságot tanultam, a színpad szeretetét, az indulatok vállalását. Így volt nekem két mesterem, két teljesen különböző emberi és zeneszerzői alkatú, csodálatos tanár. Sokkal tartozom nekik. De eleinte nem is gondoltam, hogy zeneszerző leszek, zongoristának készültem. Az volt a tervem, hogy először beadom a jelentkezésemet a Zeneakadémia zeneszerzés szakára, aztán majd fölveszem a zongorát is mellé. Középiskolás voltam, amikor Kocsis Zoltán felfigyelt rám egy békéstarhosi versenyen. Furamód, mert azon a versenyen nem játszottam valami jól… Felajánlotta, hogy meghallgat. Ezután évekig jártam hozzá, nagyjából negyedévente. Ő volt az, aki először kimondta: ki lehet téged nevelni koncertzongoristának, na de minek? És ez nem egy cinikus mondat, hanem tűpontos gondolat volt tőle. Kocsis látnoki vénája nagyon nagy szerepet játszott abban, hogy felvállaljam: én zeneszerző vagyok. Az órákon hol ő mondta, hogy inkább ne menjek zongora szakra, miközben én ragaszkodtam a felvételi gondolatához, hol cseréltünk: ő hangoztatta, hogy tisztességes hangszertudás nélkül nem lehet valaki zeneszerző, és én állítottam, hogy megy ez anélkül is.

Tallér Zsófia 2015-ben kapott Artisjus-díjat a Pert Em Heru című művéért (fotó: Nagyillés Szilárd / Dal+Szerző magazin)
D+SZ: Elég nehéz elképzelni, hogy Kocsis éveken keresztül foglalkozik önnel, miközben arról beszélgetnek, hogy ennek bizony semmi értelme.
TZS: A kifutását illetően valóban nem volt a szokásos értelemben vett „értelme”, más oldalról viszont rettenetesen fontos órák voltak. Rengeteget tanultam tőle a zenéről, zongorajátékról. Kocsis számára valamiféle megfejtendő talány lehettem, speciális eset, ezért érdekelhette a velem való munka. Leszögezem: soha nem kért pénzt ezekért az órákért, teljesen önzetlenül tanított. Nem voltam elég alázatos a zongorázáshoz, mindig továbbgondoltam, ami a kottában áll, és bár Kocsis rebellis alkata támogatta ezt, mégis megérezte, hogy ez bennem nem az előadóművész kreativitása. Soha nem felejtem el, játszottam neki valamit, mire így szólt: „látom, staccato akarod ezt játszani, és lassabban”. Azonnal elszégyelltem magam, mert igaza volt, úgy akartam játszani, lassan és staccato, pedig máshogy szokták, tudom… Erre ő dühösen felcsattant: „ha úgy érzed, hát akkor játszd úgy!” Megtanított, hogy hallgassak a saját zenei ösztöneimre. Egyébként mindig nagyon szigorúan tanított. Elég kemény mestereim voltak mindvégig, de nagyon hálás vagyok azért, hogy egyfajta tankszerű belsőt alakítottak ki bennem. Ezt én is elvárom a növendékeimtől – senkit nem szoktam „örökbe fogadni”.
D+SZ: Hogyan változott meg az élete, amikor a Nemzeti Színházhoz került?
TZS: Petrovics tanár úr ajánlására vettek fel a Nemzetibe zenei vezetőnek. Azt hiszem, túl fiatalon. Olyan, hatalmas legendák játszottak akkor a színházban, mint Bessenyei Ferenc, Agárdy Gábor vagy Sinkovits Imre. Megettek engem reggelire. Az a hihetetlen nyitottság, és érzelmi hőfok, ami egy próbán zajlik, megriasztott. Félelmetes volt, ahogy egyszerre rám zúdult a próbán az a sok-sok komoly psziché, az összes zavarával, az összes bizonytalanságával és az irdatlan tehetségével együtt. Akkoriban még fogalmam nem volt, mi a színház. Aztán elmentem szülni, majd egyszerűen nem mentem vissza, az első fiam születése volt a felmentő momentum. Később visszahívtak zeneszerzőként, többek közt a legendás rendezővel, Pártos Gézával dolgozhattam együtt. A színház komoly jelenlétet kíván – én sokkot kaptam tőle, ugyan jó értelemben véve, de nem volt hozzá elég belső erőm, nem tudtam képviselni magam semmilyen szinten.
D+SZ: Az utóbbi években sokat dolgozott együtt Gothár Péterrel és Zsótér Sándorral is. Zeneszerző és rendező között hogyan alakulhat ki jó munkakapcsolat?
TZS: Ennek létezik a közepes szintje, az „ipari” munka: bárki együtt tud működni bárkivel, de ezzel legfeljebb a középszerű eredményig lehet jutni. Az igazi alkotói közösség létrejöttének kulturális és kommunikációs azonosság az alapja. Tulajdonképpen ez a kettő a legfontosabb. Lelki alkat kérdése is. Egyfajta szellemi közösséget igényel, korrelálást a másik gondolataival, olvasást a pszichében, hiszen a színház és a film is nagyon erős világanalízist kíván. Nem véletlenül dolgozom szinte kizárólag ezzel a két rendezővel már évek óta. De nemrégiben izgalmas munkakapcsolat alakult ki egy teljesen más irányban, Eilinger Edina bábrendezővel, akivel épp második közös munkánkon dolgozunk a Bábszínházban, illetve a nyáron Sándor Pál keresett meg, aki rám bízta az új filmjét, a Vándorszínészeket. Szeretem az ő fanyar, humánus filmjeit. Az elsőbálos dolgok mindig izgalmasak, mert nyitott, mi lesz a vége. Reményteli a helyzet, úgy fest, értjük egymást.
D+SZ: Érdekes, hogy a színházi és filmrendezők közül mindhárman, akik szóba kerültek, idősebbek önnél. Gothár és Sándor Pál esetében egy emberöltőnyi a különbség.
TZS: Kornéllal (Mundruczó Kornél filmrendező – N. M.) a mai napig nagyra tartjuk egymást, és sokáig nagyon jól dolgoztunk együtt, aztán ez a közös munka a Johanna filmoperánk után megszakadt. Nemrég váltottunk pár szót, és egyetértettünk abban, hogy a munkakapcsolatunk vége kódolva volt. Össze kell hasonlítani bármelyik filmjét és az én meseoperámat. Mást látunk a világból. Ő ironikusan titánok harcánat nevezte a kapcsolatunkat, hiszen nagyon öntörvényű alkotók vagyunk mindketten. Egyébként ő ajánlott Zsótérnak, akit soha nem éreztem idősebbnek magamnál, tőle egyszerűen távol áll az idősödés. Újdonságként látja az életet, ezért mindennek megtapintja a lényegét. Ha van korkülönbség, akkor én vagyok az idősebb… (nevet) Sándor Pálnak pedig Zsótér ajánlott. Ha az a kérdés, hogy miért nem dolgozom a korombeliekkel, az inkább arról szól, hogy az én generációm filmrendezői jellemzően könnyűzenével vagy elektronikus könnyűzenével operálnak, ami nem az én ízlésem. Szeretem, ha a film zenéje önmagában véve is tartalmas, zenei értelemben bonyolult.
D+SZ: Van olyan rendező, akivel szívesen dolgozna együtt?
TZS: Fellinivel. Nino Rotát nagyon irigylem ezért. Megkérdeztem volna egy pár dologról Fellinit. Sokszor elgondolkodom, miközben nézem a filmjeit, hogy én ezt vagy azt a zenét hogyan írtam volna meg. Érdekes, hogy ilyen indulat egyedül Fellini esetében van bennem.
D+SZ: A mai napig főként alkalmazott helyzetekre szerez zenét. Más szabadságfokot jelent ez az általában megszokott komponáláshoz képest?
TZS: Ez nagyon túlzó, nem így van. Összesen hét filmhez írtam zenét, ennél jóval több és jelentősebb koncertdarabom van. Ha Zsótér csinált valamit az utóbbi tíz évben, rendszerint ott voltam mellette, Gothár mellett szintúgy, de ez nem jelenti azt, hogy bármilyen filmet vagy színházat elvállalok. Akikkel dolgozom vagy dolgoztam, azoknak a művészegyénisége és alkotásai mélyen érdekelnek, és amit tanulok tőlük, azt visszaforgatom a koncertdarabjaimba. A tudományos-spekulatív zeneszerzés valóban nem érdekel, és ha fel lehet osztani a zeneszerzőket operaszerzőkre és nem operaszerzőkre, akkor én inkább az előbbiekhez tartozom. Hogy hol a szabadság? Fiatalabb koromban kerestem a munkákat, dolgoztam többek között egy német filmprodukciós cég háttérzenetárának is. Különböző hangulatú, hollywoodi stílusú filmzenéket kellett írnom nekik, amit akkor élveztem, mert rendkívül sokat lehetett belőle tanulni, főként a hangszerelésről. Később feltették a kérdést, hogy lenne-e kedvem kiutazni, és ugyanezt csinálni Hollywoodban, amire nemet mondtam. Annyira abszurd volt a kérdés – mintha azt mondták volna, hogy álljak be egy futószalag mellé csomagolni –, hogy el sem gondolkodtam rajta. A színházban és a filmben is lehet stílusbeli kötöttség, de nem mindig. Van rendező, aki engedi, hogy előrejöjjek a saját stílusú mondanivalómmal, és van, aki azt mondja, hogy „szép zenét írjál”. Tudom, hogy az legfeljebb Schumannt jelentheti, de olyankor a zenedramaturgiai kreativitást kell elővennem. Sok zeneszerző számára a színházi munka azt jelenti, hogy az ember eladja a lelkét az ördögnek, holott én például nem táncbetéteket írok egy klubszínháznak, hanem Zsótér Sándor partnereként dolgozom, ami azért elég komoly szellemi színvonalbeli különbség. Van olyan kollégám, aki azért tervezi befejezni színházi zeneszerzői tevékenységét, mert azt tapasztalja, hogy emiatt megbélyegzi őt a zeneszerzőszakma. Nagyon sajnálnám, ha így tenne, ebben a kérdésben nem érdemes defenzívnek lenni.
D+SZ: Többször említette a „szépség” fogalmát. Egy zene mitől lesz az?
TZS: A romantika idején megfogalmazódott az elvárás, hogy a zene legyen fütyülhető, tömegekhez szóljon, és ne csak intellektuális tartalommal rendelkezzen. Természetes, hogy a komolyzene – amely mindig együtt operált a zene intellektuális és érzéki élvezetével – ezek után behátrált az intellektualitás mellé, és körömszakadtig megpróbálja megóvni azt az egyedülálló tudást, ami Európában ezer év alatt felhalmozódott. Ennek szorongás és megbélyegzés lett a következménye: elterjedt az a tévhit, hogy ami „szép” zene, az egyértelműen „olcsó” is, ami pedig „csúnya”, az már pusztán e tulajdonsága révén is értéket képvisel. De a világ nem ilyen egyszerű: se nem gyönyörű, se nem ócska, nem csak ideális és nem csak elviselhetetlen, az ilyen kategorikus felosztást nem tudom komolyan venni a zenében sem. A zeneszerzés manapság már teljes mértékben individuális, és mindenki olyan nyelvet választhat magának, amilyet szeretne, nem is feltétlenül a saját kultúrájából, mert a globalizáció hatására a szerzők már mikrokultúrákban alkotnak. Az én zenei nyelvem kevert, nem kizárólag „szép”, de ez nem előre megfontolt szándék eredménye, hanem az engem ért hatások összességének tudható be. Komoly esztétikai harc zajlott nálunk egészen az elmúlt évtizedekig, és most, hogy valamelyest már eltávolodtunk tőle, úgy érzékelem, hogy egészséges egyensúly kezd kialakulni. Ez nagyon hasznos dolog, mert az alkotók és az életművek számítanak, nem kell szégyenkezni a dúr akkord használata miatt. Egyébként a színházi néző kifütyüli, és akár ki is megy a az előadásról, ha az nem tetszik neki – bár a konszolidálódás már elérte a színházat is –, a koncerteken viszont hasonló reakciót szinte alig látni. Mindig irigykedtem, hogy a hölgyek majdnem leszúrták kalaptűikkel Stravinskyt a Sacre bemutatóján. Egyértelmű, hogy a zene akkor élet-halál kérdése volt, és az alkotó egy zeneművel képes volt beletenyerelni a hallgató életébe. Az emberek mára elvesztették az önbizalmukat, és mindig kell egy tolmács, egy zeneesztéta vagy kritikus, aki elmondja, hogy mit kell szeretni, a néző nem mer egyedül véleményt nyilvánítani, mert attól fél, hogy kívülállónak bélyegzik, és nevetségessé válik.
D+SZ: Nagyon sok gyerekekhez szóló műve van, ők bizonyára őszintébbek.
TZS: A Leánder és Lenszirommal (2015) életem legnagyobb katarzisát éltem át. Rettegtünk, hogyan fogja tűrni a gyereksereg, mert ha ők elégedetlenek, azonnal hangot adnak a véleményüknek, ha nem is fütyülnek ki, de fészkelődni, beszélgetni kezdenek unalmukban. Két fiam van, és nagyjából tisztában vagyok a gyerekek pszichéjével, igyekeztem úgy felépíteni a művet, hogy ne csak kibírják, de szeressék is. A premier előtti előadáson telt ház volt az Erkelben, kétezer ember, ami sokkoló egy kortárs zeneszerzőnek, aki ahhoz van szokva, hogy legtöbbször csak néhány lelkes kolléga hallgatja a darabját. Ilyen óriási és ennyire elégedett közönségem még nem volt. Iskolás csoportok jöttek, feltűnően kevés volt a szülő és kísérő. A gyerekek az előadást, én pedig a művészpáholyból őket néztem. Volt olyan kisgyerek, aki állva nézte végig, feszült figyelemmel. A végén aztán már a záróhangra berobbant az ováció. Az énekesek utána meghatottan szorongatták a kezemet, tényleg megrendítő volt érezni a gyerekek óriási hullámokban áradó szeretetét. Szilágyi Andor, a librettó alapjául szolgáló mese írója sem hitte el, hogy kortárs opera ilyen sikert tud elérni, és Szöllősi Barna, a librettó írója is egészen elképedt.
D+SZ: Az egyik fia kilencéves, a másik huszonegy, tehát van ifjúkorú tanácsadója és kritikusa. Vajon később is ugyanilyen lelkesedéssel fog tudni megírni egy gyerekeknek szóló munkát?
TZS: Természetes, hogy sokszor az anyaságomból merítek, de nem hiszem, hogy ez előfeltétel volna. Írtak nagy gyerekoperákat olyan szerzők is – Britten vagy Ravel –, akik nem voltak anyák. A gyerekeknek való komponáláskor a saját gyerekkoromba is visszanézek. Gyerekeknek írni más szempontból is hálás feladat, hiszen a mese megengedi a direkt fogalmazást, a Leánder így tele lehetett közvetlen szenvedéllyel. Szerelmes történet, és a szerelmet a maga tisztaságában már nem tudjuk megírni, mindig bonyolítjuk. Azzal, hogy gyerekeknek meséltem róla, megkönnyítette az írást.
D+SZ: Fekete Gyulával együtt indították el a Zeneakadémia és a Színház- és Filmművészeti Egyetem alkalmazott zeneszerzés szakirányát 2011-ben. Hogyan összegezné az eddigi tapasztalatokat?
TZS: Zenei ismeretek szempontjából valamivel könnyebb hozzánk a felvételi, mint a főszakra, viszont elvárjuk a jelentkezőktől, hogy legyen affinitásuk a drámai műfajok iránt. Az esetleges zenei hátrányt a képzés során kell ledolgozniuk, és ez komoly munkát igényel a hallgatóktól és a tanároktól is. Bár máshonnan indulnak, mint a zeneszerzés főszakosok, a tapasztalat azt bizonyítja, hogy BA diploma után képesek sikeresen felvételizni a zeneszerzés főszak MA-képzésére. Sokan szeretnének bekerülni az alkalmazott szakirányra, így van kikből válogatni, jó osztályok jönnek létre. Sokáig tanítottam a Zeneakadémián, akkoriban a hallgatók felkészültsége és előélete viszonylag egységes volt. Ez azóta megváltozott, új szelek fújnak: nem sikk zenét tanulni, a zenetanulás a gyerekek számára vágyott szakmából visszasüllyedt hobbivá. Ezenkívül teret nyert az „iparos” szemlélet: a zeneszerző a társadalom számára csak akkor érték, ha hasznot is termel, azaz nem „csak” művész, hanem alkalmazott zeneszerzőként észrevehetően bizonyítja szakember mivoltát. Erre a társadalmi elvárásra reagáltunk többek között, mikor elindítottuk ezt a képzést.
D+SZ: Egyszer említette, sok hátránnyal indul a szakmában azért, mert nő.
TZS: Az embernek ezzel kalkulálnia kell. A gyerek kérdése minden karriert építő nőnél előjön, művészeknél talán ez még kiélezettebb. Az alkotás az egó totális kifejezése. Művészként teljes mértékben magammal foglalkozom, anyaként viszont önfeláldozó vagyok, önátadó. Ennek a kettőnek a pszichés egyensúlyát nagyon nehéz megtalálni, azt az állapotot, hogy ne sérüljön a gyerekem, és én se bolonduljak meg az önfeladásban. Az ember azért lesz művész, mert kényszeres alkotásmániája van. A Tous les matins du monde című, Marais és tanára, Sainte-Colombe kapcsolatáról szóló filmben hangzik el, hogy a mester egy nagy piros füzetbe minden egyes nap lejegyzi a fejében lévő hangokat, hogy megszabaduljon tőlük. Az ember állandóan meg akar szabadulni ezektől a gondolatoktól, a fejében szóló zenétől, de ha sír a gyerek, ha vacsorát is kell készíteni, ha mesélni is szeretnék neki elalvás előtt, akkor ezt nem tehetem meg azonnal. De bennem ugyanannyira szenvedélyes az anyai lét, mint az alkotó, és ezt tudják azok is, akik velem dolgoznak – esténként például nagyritkán megyek csak el, mert altatom a kisfiamat, és erről az élményről nem mondok le. A gyerekeimmel való együttlét nemcsak számukra létszükséglet, hanem számomra is, ezt nem tudom félretenni semmilyen zenedarab kedvéért. Minden nehézség dacára Hildegard von Bingen (a legkorábban élt komponista, akinek fennmaradt az életrajza – N. M.) óta jelen vagyunk a zeneszerzők között.
D+SZ: Meglepődött, amikor megtudta, hogy megkapja az Artisjus-díjat?
TZS: Az ember egy ilyen telefonhívás után mindig furcsán érzi magát. Tudván, hogy kik adták, még jobban megbecsülöm magam, nagyon jelentős szakmai elismerésnek tartom. Azért örültem különösen, mert nagyon szeretem ezt a darabot, amit díjaztak: a Pert Em Herut a szüleimnek írtam, akik nagyon korán meghaltak. Ez adja a mű személyes hangját, szövegileg és zeneileg is. Már régóta gondolkoztam egy rekviemen, amikor a debreceniek felkértek az oratórium megírására, de a felkérés nagyon fontos, anélkül nem kezd neki az ember. Akkor volt 25 éve, hogy apám, és 20 éve, hogy anyám meghalt, tehát kettős kerek évforduló volt. Örülök, hogy van olyan töltése, ereje a műnek, hogy az másokat is megérint.
D+SZ: Pedig azt mondja, a zene nem magánügy.
TZS: Mert a születő zenéim mindig szólnak valakinek. Mindig a mai embereknek írom, nem kizárólag a szakmának, nem magamnak, és nem a jövő feltételezett zenehallgatóinak. Amikor írok, akkor viszont nagyon mélyen turkálok magamban, lelkileg nagyon kiszolgáltatottá válok. Olyankor megszűnik az önfegyelmem, mert az gátolna. Néha sírok, néha nevetek, és az már valóban magánügy.
Interjú: Németh Marcell
Fotó: Nagyillés Szilárd (Dal+Szerző)
Az interjú a Dal+Szerző magazin 15. számában jelent meg.
Tallér Zsófia
Tallér Zsófia (Dorog, 1970) 1993-ban szerzett zeneelmélet-tanári, 1994-ben pedig zeneszerzői diplomát a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen, Bozay Attila növendékeként. 1994 és 1995 között a Nemzeti Színház zenei vezetője. 1992-ben Bánkövi Gyulával, Hamar Zsolttal és Stollár Xéniával megalapította a Novus Kávéház Zenei Műhelyt. 2004-ben megnyerte a Balassi Bálint Zeneszerzői Pályázatot a Balassi Bálint nevére című újreneszánsz nagyzenekari kantátájával. 2011-ben Erkel Ferenc-díjjal tüntették ki. Ugyanebben az évben Fekete Gyulával közösen életre hívta a Zeneakadémia és a Színház- és Filmművészeti Egyetem alkalmazott zeneszerzés szakirányát. Az ezredfordulót követően számos film zenéjét jegyzi Mundruczó Kornél és Gothár Péter alkotótársaként, az előbbi által rendezett Johanna című operafilm ősbemutatóját 2005-ben tartották Cannes-ban. Az utóbbi években színházi munkái Zsótér Sándor és Gothár Péter szcenírozásaihoz köthetők. 2015-ben mutatták be az Operaház felkérésére komponált Leánder és Lenszirom című meseoperáját. Szintén ebben az évben Pert Em Heru (Kilépés a fénybe) című darabjáért elnyerte az Artisjus-díjat az év komolyzenei műve kategóriában.
Categories: Hírek
Leave a Reply