Zányi Tamás filmes hangmester pályafutása a ’90-es évek végén indult, miután történelem-ének-zene szakon diplomázott, majd pár évvel később, egy hirtelen ötlettől vezérelve elvégezte a hangmester szakot is a Színház- és Filmművészeti Egyetemen. Eddig legalább 100 nagy- és kisjátékfilm, tévéfilm, dokumentumfilm, animáció vagy sorozat hangja fűződik a nevéhez, olyanoké, mint a Hukkle, a Moszkva tér, a Szezon, a Dealer, a Taxidermia, a Pánik, a Delta, a Szabadesés vagy az Aranyélet. Azonban amivel leginkább reflektorfénybe került az utóbbi hónapokban, az Oscar-díjat nyert Saul fia című alkotás. Közvetlenül hazatérése után, még erős jetlagben fogadta a Dal+Szerző magazin stábját is.
D+SZ: Mint mindenki, mi is gratulálunk a Saul fia döbbenetes díjözönéhez és természetesen magához a filmhez is! Külön öröm (a társ-interjúkészítő Moldvai Márk maga is dolgozik filmekben mint zeneszerző, a szerk.), hogy a film hangja ilyen fokú méltatásban részesült és ilyen figyelmet kapott. Ez nem megszokott, a filmkészítés kissé alulértékelt területe ez, ahhoz képest különösen, hogy az összhatás szempontjából mekkora a szerepe.
ZT: Igen, nem nagyon szokták kiemelni, mert ha egy filmben nagyon jól csinálod a dolgod, az gyakran általában észrevehetetlen, vagy nehezen megfogható. Főleg ha nem Mad Max-típusú akciódús, harsány, sokszor már kicsit öncélú dologról van szó, ahol folyamatos a piff-puff csitt-csatt hangi effektezés. Ezek persze technikai szempontból bravúrosak, de mi szeretjük például a csöndet, a finom dinamikákat, érzékeny textúrákat. Úgyhogy nagyon büszkék vagyunk az elismerésekre.

Zányi Tamás, hangmester
D+SZ: Ezek szerint nevezhetjük a Mad Max-típusú filmeket a hangmesterek, zajbrigádok pornójának? Valld be, titkon vágysz arra, hogy egyszer ilyet csinálj!
ZT: (nevet) Nem. Nem mintha lebecsülném, csak nekem ez kevésbé izgalmas feladat. Ha már, akkor a Gyűrűk Ura–Csillagok háborúja vonal kedvemre valóbb. Egyszerűen azért, mert ezekben a filmekben sokkal több szín van a hang szempontjából. Képzeletbeli lények és helyszínek, különös atmoszférák. Ben Burtt például egy általam csodált és nagyra becsült sound designer, aki az eredeti Csillagok háborúja ikonikussá vált hangjait alkotta (fénykard, Darth Vader, űrhajók hangjai stb.), de a WALL-E című animációs filmben is zseniális munkát végzett.
D+SZ: A Saul fia ellenben egy teljesen más történet…
ZT: Így van. Nincsenek benne például ‚nemlétező’, képzeletbeli effektek. Viszont fel kellett építeni egy egész világot hangokból, mivel a film vizuális tere meglehetősen korlátozott. Szintén koncepció volt, hogy nincs filmzene a szó klasszikus értelmében, csak néhány zenei textúra, de azt is beledolgoztuk teljesen a zörejekbe az atmoszféra egyik elemeként. A dialógusok mellett sok egyéb emberi hang, beszéd is hallható, de azok, mint mondatfoszlányok, a tömegből hallatszódnak, szintén az atmoszféra részeként. Ritkán adódik ilyen lehetőség, amikor a hang ennyit tehet hozzá egy filmhez dramaturgiai szempontból is. Ennek köszönhetően annyi munkaórát tettünk bele, amit még egyetlen más filmünkbe se. Nagyon hálás vagyok Nemes-Jeles László rendezőnek, hogy ezt a lehetőséget megadtuk egymásnak.
D+SZ: Megnéztem Türelem című, szintén közös kisfilmeteket is, ami akár a Saul fia előtanulmányának is tekinthető. Szerintem mestermunka. Nem volt bennetek félelem, hogy ami ott nagyon működik 13 percben – kép-hang-feszültség-nézünk egy arcot –, esetleg nem lesz elég érdekes vagy kellően erős csaknem 2 órán át?
ZT: Nem. Egyrészt a hasonlóságok ellenére szerintem a Saul fia teljesen más film. Másrészt amikor 2014 augusztusában elkészült az első képvágás a Saulból, amin még kizárólag csak a helyszínen rögzített hang volt – néhány csoszogás, egy ember bekiabál hátul, röhejes vézna és szegényes hangkulissza, olyan, mintha egy nagyzenekari műből csak a hegedűt, vagy a fuvolát hallanád –, már akkor éreztem, hogy ez a film nagyon visz, szívja be az embert, megy előre. Egy filmnek jónak kell lennie a hang nélkül is. Kell hogy megragadjon, akár némán is. És akkor jössz te és a kis hangász csapatod, hogy ezen még emelni tudjál.
D+SZ: Csináltál már olyan nagyjátékfilmet 2002-ben, ahol a filmhang főszerephez jutott. Abban például beszéd nem volt. A Hukkléra gondolok.
ZT: Az elmúlt 15 évben itt nálam, a stúdióban több olyan film is készült, amelyekben erősen kísérleteztünk a hanggal. Akár az általad említett Pálfi Gyuri-filmben, a Hukkléban, vagy Fliegauf Bence Rengeteg és Dealer című filmjeiben. Különösen Fliegauf volt a rendezők közül, akinek nagyon erős hang-víziói vannak, de Nemes-Jeles Lacinak is határozottak az elképzelései, hogy mit szeretne hallani.
D+SZ: Szóval megnézted a Saul első vágatát, érezted, hogy erős a film, majd mi következik ezután? Leültetek és megkaptad a pontos instrukciókat? Hogy kell ezt elképzelni?
ZT: Egy minimális hangi koncepció mentén indultunk el, de azt, hogy ez pontosan hogy fog majd kinézni, természetesen nem lehetett előre tudni. Az első instrukciók a következők voltak a rendezőtől: ez egy gyár, egy halálgyár, folyamatosan működik, 24 órában, ezt mindig kell éreznünk, mindig rakják a kemencét, fűtik, jönnek az új transzportok, folyamatosan kopácsolnak, építik az új barakkokat… Tehát egy periodikusság, ciklikusság jellemzi.
D+SZ: És gyakorlati oldalról nézve?
ZT: Miután megkapjuk az első képvágást, átnézzük a helyszínen rögzített hangot, hogy mi használható, mi nem. Aztán elkezdjük a rétegeket szétboncolni és akkor azt mondjuk, hogy na nézzük meg az emberi hangokat! Jó, akkor képben látszik, beszél, ez fontos info, feliratozzuk is, na de mi van képen kívül? Jó lenne, ha itt suttognának lengyelül, ott görögül, mert ez egy többnyelvű tábor, vannak orosz katonák is… Hónapokig ment az emberi hangok felvétele több helyszínen, leveleztünk közben német, lengyel színészekkel is, hogy ezt vagy azt fel kéne mondanotok az anyanyelveteken, keressetek egy helyi stúdiót és küldjétek a hangfájlokat. László pedig itt ült végig mellettem, figyelt, koordinált, közben vezette a kis Excel-táblázatát, amibe minden elhangzó szöveget, beszédfoszlányt beírt time-code szerint, illetve azok fordítását is magyarra és angolra, mert fontos a film feliratozásakor. Párhuzamosan zörejeztünk is, cipőket válogattunk, lépkedtünk vele szinkronban, ajtókat csapkodtunk, korabeli vonat- és teherautóhangokat keresgéltünk, tehát egy többszólamú kompozíció felépítése történt. Ekkor már 250 hangsáv körül jártunk.
D+SZ: És volt még egy zenefelvétel is, bár ennek nyomaira nehezen bukkanni a filmben.
ZT: Többször nyilatkoztuk, hogy van a Saulban zene, de nem olyan. Melis László idehozott egy vonósötöst bőgővel, plusz egy klarinétot és tizenvalahány helyre zenei textúrákat vettünk fel. A rendező közben úgy döntött, hogy ez még mindig túl zenei, ezért elkezdtem manipulálni a felvételt – mélyíteni, nyújtani, megfordítani stb. – egészen addig, amíg teljesen bele nem olvadt az atmoszférákba, zajokba. Aki nagyon szemfüles, azért kihallja. Ehhez persze nem lett volna feltétlenül szükség hangszerekre, digitális eszközökkel is elérhettünk volna hasonló hatásokat. Mégis a rendezőnek nagyon fontos volt, hogy sehol ne legyen a hangforrás elektronikus, miként a film nyersanyaga se legyen digitális, hanem a hagyományos 35mm-es celluloidszalag. Más a lelke az anyagnak.
D+SZ: Említetted, hogy magyar viszonylatban irreálisan sokat dolgoztatok a hangon. Ez tervezett volt? Ennyi időt akartatok szánni rá eleve vagy egyszerűen eddig tartott?
ZT: Nem volt tervezett, átlagos, 2–3 hónapos idővel számoltunk eleinte, aztán kiderült, hogy mindez kevés. Ráadásul – miután mindent megcsináltunk – az egész túl sok, túl sűrű, túl bonyolult lett. Idő kellett ahhoz is, hogy letisztuljon, leülepedjen. Sok mindent újragondoltunk, kihagytunk. És azt se felejtsük el, hogy amíg egy nagy amerikai produkción 20–25 fős hangstábok dolgoznak – és ebben még nincs benne a zene –, mi összesen hárman-négyen voltunk. Egyszerűen nem tudtunk párhuzamosan annyi részfeladattal haladni. De szerencsére úgy alakult, hogy nem volt olyan kényszerítő körülmény, ami miatt idő előtt ki kellett volna adni a kezünkből a filmet.
D+SZ: Azt szokták mondani, egy ilyen munkát nem lehet befejezni, csak abbahagyni.
ZT: Valóban, de a Saul fiára nyugodt szívvel mondom, hogy befejeztük.
D+SZ: Említed a nagy amerikai hangstábokat szemben az itthoni néhány fős csapatokkal. Miben látod a fő különbséget az ottani munkamódszerek és az itthoni lehetőségek között? Az egy profibb, olajozottabb gépezet, de ugyanennyivel lelketlenebb is? Itt közelebbi kontaktusban lehetnek az alkotók? Hátrányban vagyunk vagy előnyben?
ZT: Is-is. Ott mindenkinek van egy fix feladata. Joe csak lépeget, Jack csak vágja a lépéseket, Jim meg csak kardsuhintásokat válogat. Őket supervisorok irányítják, akik küldik az anyagokat a fő supervisornak, aki kapcsolatban van a hangkeverő emberekkel – mert abból is van három –, valamint a rendezővel, producerrel. Idejük van bőven, sokan is vannak, a munkaidő minden nap kényelmesen délután 5-kor befejeződik, nem gond gyerekért menni az oviba.
D+SZ: Ezzel szemben?
ZT: Itthon mindenki mindent csinál. Ez nehéz, de élvezetes. Délelőtt még keverek, de délután már a Római-partnál állok térdig a vízben és csobogást veszek fel, amit utána nem vesz ki a kezemből egy supervisor, hanem bejövök a stúdióba és magam vághatom a képre, amit a rendező itt helyben véleményez is. Ha tetszik neki, örül, én is örülök. Együtt alkotunk valamit. Nem pedig hetek múlva kapok egy e-mailt a supervisoromtól, hogy ez jó, az meg nem. Képzelj el egy orvost, aki csak a gerinceddel foglalkozik, azon belül is csak a 4-es csigolyával és majd értesít a problémákról, míg én mondjuk oda tudok figyelni az egész testedre, meg beszélgetek is veled kicsit műtét előtt, hogy érzed magad. Mint egy orvos-pszichológus.
D+SZ: Az, hogy tudásban, tehetségben mi is lehetünk a topligában, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy megkaptad a cannes-i filmfesztivál technikai nagydíját a Saul hangjáért, valamint az amerikai MPSE (Motion Pictures Sound Editors) Golden Reel-díját is. Mi történik, ha ezek után holnap bekopogtat hozzád egy amerikai szuperprodukció?
ZT: Nem tudnánk elvállalni, bármennyi pénzt ígérnének. Egyszerűen azért, mert nincs annyi emberem. Sőt, az egész országban nincs annyi szakember. Mivel itthon nem készülnek ilyen jellegű és költségvetésű filmek, ezért az iparág sem fejlődött ki ennek kiszolgálására és nem is tudnánk fenntartani egy négyszer-ötször ekkora stúdiót, mint ahol most vagyunk. De én jól érzem magam a kisstábos filmek meghitt világában, köszönöm.
D+SZ: Tanítod is a hangmesterséget a Színház- és Filművészeti Egyetemen. Mitől jó hangmester valaki? És miért nem hangmérnök?
ZT: A régi időkben az ezen a területen dolgozó szakemberek tényleg mérnökök voltak. A Műegyetemről vagy a Kandóról érkeztek. Az akkori állapotok, az akkori technika ezt meg is követelte. Nekik nemcsak használni kellett a berendezéseket, hanem adott esetben javítani vagy építeni, ha nem állt rendelkezésre. Ez megváltozott. A technika felhasználóbarátabb lett, és az is tudvalévő már, hogy alapvetően ez mégiscsak egy művészeti munka. Ma már fontosabb az ízlés, a hallás, az akusztikai ismeretek, a ritmusérzék, mint az, hogy ki tudsz-e cserélni egy ellenállást vagy tudsz-e építeni egy erősítőt. Ezért próbáljuk a hangmérnök szó helyett meghonosítani a hangmester kifejezést a német tonmeister mintájára. Jobban tükrözi azt, amivel foglalkozunk. Persze, alapvető technikai ismeretek szükségesek, de nem kell hozzá villamosmérnöknek lenni.
D+SZ: Mi a legfontosabb, amit egy filmes hangmesternek tudnia kell?
Z.T.: Az, hogy filmeket csinálunk, nem hangot. Nem lehet a munkánk öncélú. Ha egy jelenet attól működik, hogy ott csönd van, akkor csöndnek kell lennie. n
ZÁNYI TAMÁS
(1967.december 2., Székesfehérvár)
A hangmérnök, sound designer a szombathelyi Berzsenyi Dániel Főiskola történelem–ének-zene tanár szakán végzett, majd a Színház- és Filmművészeti Főiskola (ma SZFE) hangmester szakának elvégzése után 1999-től a filmhangkészítés helyszíni forgatási hangfelvételével és a stúdió hangutómunkájával is foglalkozik. Több tucat kis-és nagyjátékfilm hangmérnöke volt, részt vett számtalan rövid animációs film elkészítésében is. Legjelentősebb munkái közé tartozik a Moszkva tér, Taxidermia, Rengeteg, Before Dawn. 2003-ban elnyerte a legjobb hangmérnöknek járó Magyar Filmkritikusok díját a Hukkle című, Pálfi György rendezte filmben nyújtott teljesítményéért. Kétszer jutalmazták Arany Mikrofonnal a Magyar Filmszemlén, 2004-ben (Dealer) és 2006-ban (Az élet vendége – Csoma legendárium). 2008-ban megkapta első külföldi elismerését, a 16. Chilei Nemzetközi Filmfesztiválon a legjobb hang díját a Türelemért zsebelhette be. 2011-ben Balázs Béla-díjat kapott. Régóta foglalkozik a filmhang tanításával, kurzusokat, előadásokat és hangstúdió-gyakorlatot tart többek között a BKF, ELTE, SZFE hallgatói számára, 2010 óta részt vesz a Filmtett alkotótáborokban. 2015 fontos év volt számára, hiszen a Cannes-i Filmfesztiválon neki adták a filmek technikai megvalósításáért járó Vulcan-díjat a Saul fiáért, 2016 elején Oscar-díjas lett.ugyanezen filmért. 2016 márciusában Érdemes Művész kitüntetést kapott.
Interjú: Moldvai Márk, Bihari Balázs,
Fotó: Nagyillés Szilárd / Dal+Szerző
A cikk megjelent a Dal+Szerző magazin 2016/01. lapszámában.
Categories: Dalszerzőkről
Leave a Reply