A Dzsinn szabadulása – INTERJÚ TÁTRAI TIBORRAL

Bár a könnyűzenében ma már egyáltalán nem szokatlanok az állami díjak és kitüntetések, mindig eszembe jut, hogy ezt a műfajt pár évtizede még épp csak tűrték. Ha visszanyúlunk a kezdetekhez, még élesebb a kontraszt. A Magyarország Érdemes Művésze-díjjal frissen kitüntetett Tátrai Tibornál jártunk.

Dal+Szerző: Mikor döntötted el, hogy gitáros leszel?
Tátrai Tibor: Nagyon korán. Tizenhat évesen abbahagytam az összes létező iskolát, mert úgy gondoltam, hogy ki vagyok mindenre képezve, amire szükségem van. A gimiből egyszerűen kiléptem másodikban – ugyanis megláttam a Radics Bélát gitározni. Megismerkedtem vele, cipeltem a gitárját, és próbáltam a kommunikációs érzékemet latba vetve mind közelebb és közelebb kerülni hozzá. Amiből az lett, hogy nagyon jó barátok lettünk, a “fegyverhordozója” lettem. Akkoriban a Sakk-Matt minden nap próbált, hetente négyszer, a Danuviában, délelőtt. Az ilyen tisztességes csapat ma is ritkaság, talán csak a színházakban szokás az, hogy délelőtt próba, este előadás. Mindig ott voltam persze a többi fegyverhordozóval, és csakhamar csináltunk is egy road-zenekart: amikor a próbák után elpakoltunk, és a zenekar elment, mi mindig visszaszöktünk, és a raktárban próbáltunk a Sakk-Matt felszerelésén.

D+SZ: Nem bánták?
TT: Amikor lebuktunk, abszolút nem volt leszúrás, hanem a Radics annyira jó kedéllyel vette, hogy hetekig röhögött rajta. Sose gondolta volna, hogy a roadjai titokban muzsikálnak a cuccán.

D+SZ: De azt tudták, hogy ti is zenéltek?
TT: Azt tudták, hogy gitározom. Én ‘68 őszén kerültem le először a Dauviába, ez októberben lehetett valamikor. Ennek hatására azonnal el is kezdtem gitározni tanulni Csuha Lajostól – ugye a Radicsot még nem mertem megkérni, hogy tanítson. Így mikor Béla szilveszterkor kicsit kiütötte magát, és koncert helyett a Steinway zongorán pihengetett úgy éjfél magasságában, hirtelen én lettem az egyetlen bevethető ember. Persze akkor még nem tudtam rendesen gitározni, bár némi gyakorlatom már volt a Béla gitárján… (nevet). De tudtam négy vagy öt Shadows-nótát, meg pár Beatlest, amikkel így-úgy elhúztunk egy kanyart. Aztán végül a Radics is feléledt, és minden mehetett tovább. Később mindig fel is hívott a színpadra a koncerteken egy-egy Red House-ra vagy más nótára: a nyakamba akasztotta a gitárt, és játszhattam egy kicsit az újpesti proliknak vagy a csepeli dzsungáknak. Épp most jött a Facebookon komment egy olyan “sráctól”, aki ott volt és emlékezett rá, amikor a Béla először felengedett a színpadra a Danuviában. Ráadásul az ottani átlag huszonöt-huszonnyolcas korosztálynál egy jó tizessel fiatalabb is voltam, úgyhogy azok a srácok ma már nincsenek is olyan sokan.

Tatrai_NagyillesSzilard

“Kinyitottam a szemem, és ott volt az arcomtól öt centire egy rendőrsapka napellenzője, miközben a szerv a gumibotjával némította el húrokat” – Tátrai Tibornál jártunk (fotó: Somay Márk / Kellegy.hu)

D+SZ: Ma már szinte fel sem foghatjuk azt a világot, azt a környezetet, amit ez a zene kifordított a sarkaiból.
TT: Így van. Az a rémes egyformaság, az a szürkeség… Egy rendezőiroda, egy zenekar, egy Táncdalfesztivál, egy Ki mit tud?. Mindenki fehér ingen, nyakkendőben, még az Ifjúsági Parkban is. Tízezer öltönyös fiatal, képzeld csak el! (nevet) Persze a zenekarok addigra látták már az újságokban, hogy nyugaton hogy megy ez, hogyan öltözik mondjuk a Rolling Stones – akkoriban hordták ezeket a zsabós, középkorias cuccokat. Na, a hazaiak ennyire azért nem engedték el magukat, de elég hamar elszabadult a pokol: a zenészek átöltöztek, és ez persze magával hozta, hogy a közönség is kezdett lazulni. De amikor én elkezdtem a Danuviába járni, még keményen az öltöny-nyakkendő ment, a Sakk-Matt is úgy játszott. Aztán egyszer csak Béla szerzett egy virágos inget, aztán egy farmernadrágot, egy csizmát, és már majdnem a füle aljáig megnőtt a haja! (nevet) Ő volt az első, de nem csak az öltözködésben: egyedül ő tudott akkoriban shuffle-t gitározni. Mindenki nyolcadozott, de ő tudta a rock-and-roll lüktetést.

D+SZ: Ti is valamiféle áttörésnek éltétek meg ezt a korszakot?
TT: Épp most olvastam egy könyvben egy Kádár Jánosnak tulajdonított mondást: „Nem baj, ha a fiatalok megnövesztik a hajukat, csak mossák!” Ez egy nagyon jól hangzó, és könnyen megjegyezhető mondat, de kiderül belőle, hogy a rendszer urai is megértették, hogy ezt a zenét sehogy sem lehet visszatartani. Ha betiltják, csak kiássák a csatabárdot, és maguk ellen fordítják a fiatalokat. Úgyhogy kinyitották egy kicsit a szelepet – csak nem tudták, hogy amit kiengednek, az maga a Dzsinn, és nem akar majd visszamenni. (nevet) Hiszen végül is már bőven benne vagyunk a huszonegyedik században, és még mindig tart az a folyamat, ahogy a világot egyre jobban eluralja ez a fajta könnyű muzsika.

D+SZ: Mikor érezted először azt, hogy készen állsz a saját zenédet is megmutatni?
TT: Ó, az sokkal-sokkal később volt. Eleinte még az is óriási dolog volt, hogy Béla felhívott a színpadra gitározni. Akkoriban már nem gitároztam rosszul – igaz, hogy még jól sem, de szerencsére azon a hangszeren minden jól szólt. Jellemző, hogy neki volt először ilyen jó gitárja az országban… A második értékes gitárt egyébként a Faragó Judy kapta a Danyi Atillától: vett neki egy fehér Statocastert. A harmadik meg az enyém volt, egy Epiphone Casino, ugyanolyan, amilyenen John Lennon is játszott. Úgy jutottam hozzá, hogy egy magyar srác nyugaton vendéglátózott, és így hozhatott haza hangszert eladásra: azonnal lecsaptam rá. Persze nem volt annyi pénzem, de szerencsére az illető öccse ismert engem, tudta, hogy megbízható vagyok és így megkaptam részletre. 22 500 forint volt a gitár, ami akkoriban óriási pénz volt, sokaknak egy évi fizetésük volt ennyi. Nekem volt talán hat-hétezrem, és vállaltam havi ötszáz forintos törlesztést, ami pont annyi volt, amennyit egy hónapban össze tudtam zenélni – így a nagymamám tartott el, amíg végül ki nem fizettem a gitárt.

D+SZ: Ha már a pénzről van szó: később azért lehetett már gitározással az átlagnál jobban is keresni.
TT: Persze, de sok munkával. Amikor például a Syriussal két és fél hónapig a Szovjetunióban voltunk egy ORI szervezte kísérőműsorral, akkor kerestem annyit, hogy venni tudtam egy száz wattos Marshall erősítőt és egy ládát, ami olyan negyvenezer forintba került akkoriban. Viszont ezért napi három-négy előadást csináltunk, és pár naponként felültünk az IL-18-as, légcsavaros repülőgépre, és mentünk a következő városba. Tél volt, köd és rossz idő, így szerencsére Minszkben ragadtunk pár nap pihenőre… (nevet)

D+SZ: Az viszont elég hamar kiderült, hogy számodra jó döntés volt a gitározásért otthagyni a gimnáziumot.
TT: Nagyon nagy szerencsém volt! Megadta hozzá a sors a tehetséget, és rettenetesen szorgalmas is voltam. És van valami tehetségem abban is, hogy kapcsolatot teremtsek emberekkel, és ez már tizenhat-tizenhét éves koromban is működött. És sokszor volt szerencsém, tényleg. Az újjáalakuló Juventus együttesben például mindenki annyira Beatles-mániákus volt, hogy amikor megtudták, hogy nekem “Lennon-gitárom” van, azonnal automatikusan felvettek. (nevet) De az a hangszer akkoriban tényleg nagyon nagy dolog volt. Ráadásul én elég feltűnően, erőszakosan gitároztam, nem lehetett nem észrevenni. ‘69-ben álltam először rendes színpadon igazi zenekar igazi gitárosaként, magunk válogatta repertoárral – és majdnem elájultam, úgy hajtottam. Ez egyébként a Kárpátia zenekar bemutatkozó koncertje volt, amit a Sakk-Mattból kitett Harmath Albert alapított. Eljött a fél szakma is megnézni, hogy mit tudunk, hiszen mégiscsak az egyik legmenőbb zenekarból kirúgott énekes új bandájáról volt szó. Szóval őrülten hajtottam, ugráltam, rohangáltam – ha ma megnézed a Foo Fighters-t, az kábé olyan. (nevet) És ez persze feltűnt mindenkinek. Az itt-ott hiányos tudásomat így kiegészítettem egy kis testmozgással, bár a show-businessben ez gyakori trükk. (nevet) De visszatérve a kérdésre: abban az évben, amikor az egykori gimnáziumi osztálytársaim érettségiztek, mi megnyertük a Táncdalfesztivált Kovács Katival és a Juventus együttessel. Mondhatjuk, hogy addigra egy “first class” bandában gitároztam.
És akkor megint jött egy nagyon szerencsés pillanat: akkor jöttek haza Syriusék Ausztráliából. Szinte azonnal mentek is volna vissza, de az ausztrálok ragaszkodtak hozzá, hogy legyen a zenekarban gitáros. Végül is micsoda zenekar az, amiben nincs gitáros? Legalább öt jelölt biztosan volt erre a posztra. Végül én lettem a befutó, és ebben a feltűnő, erőszakos gitározásnak nagy szerepe volt, bár csak később értettem meg, hogy Orszáczky Jackie mennyire az összképben gondolkodott. Ott volt a bandában a montreaux-i díjas Ráduly Misi a free-jazz szaxofonozással; ott volt maga Jackie, aki úgy énekelt, mint Ray Charles vagy Steve Winwood, ráadásul Zappát hallgatott, és azt a vonalat is követte a zeneszerzés terén; ott volt Pataki Laci, aki fantasztikusan harmonizált; és ott volt Veszelinov Andris, aki úgy muzsikált a dobokon, abban a felfogásban, ahogy mondjuk Steve Gadd játszik. És ebbe a képbe kellett egy vadmarha, aki szőrös, vicsorít a torzítós gitárjával és rángatja a tremolókart. Akkortájt éppen ez volt a „trendy”. Korábban a Shadows, a Beatles, sőt még Clapton is szép tisztán gitározott és csak Hendrixszel jött el a gitár újrafelfedezésének ez a korszaka. A nekem való gitározást ő találta fel.

D+SZ: De végül nem ment vissza ez a megálmodott Syrius Ausztráliába.
TT: Nem, nem mentünk. Valami balhé történt, de ahhoz én kisfiú voltam, hogy megtudhassam. Lehet, hogy valakik valamit elkombináltak, mert ketten ki akarták vinni a feleségüket – de az is lehet, hogy az Interkoncertnél tett valaki keresztbe a dolognak. Maradtunk itthon, és pillanatok alatt szétesett a Syrius. Jackie visszament Ausztráliába, Ráduly Misi elment a Berkley-re, Pataki kiment Bécsbe – és ebben a pillanatban meg is szűnt a zenekar. Maradt a Baronits Zsolt meg a Veszelinov Andris, és ők csináltak egy új, sok fúvósos Syriust. Ami egyébként szintén nagyon jó muzsikusokból állt, és jó zenét játszott, hiába nevezett minket a szakma “ergya-syriusnak” a hátunk mögött. (nevet) Ebben az időszakban volt az, hogy hol Török Ádámmal játszottam a Miniben három-négy hónapot, hol átmentem a Syriusba és ott is játszottam három-négy hónapot. Aztán megint vissza Minibe. Amikor megcsináltuk a Syriussal a Széttört álmok lemezt, utána megint Ádámhoz mentem, mert nagyon érdekelt az a fajta zene. Szólista alkatú gitárosként egy hatfúvósos zenekar kevésbé volt vonzó, mint egy olyan kvartett, ahol egy fuvola, egy bőgő meg egy dob mellett én lehettem a harmóniahangszer, és a hangszerelés lényegét én csinálhattam. Ráadásul Ádámmal mindketten nagyon szeretünk egyfajta repetitív, építkezős, minimál zenét játszani, amit aztán később a Tátrai-Török Tandemben is műveltünk. Volt egy eset egy kisebb színpadon, amikor nagyon elmélyülten, csukott szemmel játszottam ezt a zenét, de egyszerre csak elhallgatott a gitárom. Kinyitottam a szemem, és ott volt az arcomtól öt centire egy rendőrsapka napellenzője, miközben a szerv a gumibotjával némította el húrokat… (nevet) Túl hangos volt a produkció!

D+SZ: Van olyan pályaszakaszod, amire egyfajta aranykorként tekintesz?
TT: Van egy pár. Az egyik biztosan az, amikor a Hobo Blues Bandben játszottam, és már mellette létezett a Tátrai Band is. A HBB fantasztikus volt: a Földes Laci elég brutálisan fogalmaz és ír, mi pedig a Pókával valami emelkedett módon írtunk zenét hozzá. És erős volt, bár persze más: a Tátrai Band is. Ott a dinamizmusom találkozott Pálvölgyi Géza hallatlan nyugalmával és széles látókörével! Ezért mondhatjuk aranykornak például azt, amikor Dorozsmai Peti stúdiójába kimentem márciusban, és októberben jöttem be. Közben csináltunk egy tripla Tátrait és egy dupla Hobot. Az öt teljes nagylemez, egyhuzamban!

D+SZ: Hogy a kitüntetéshez is kapcsolódjunk: szerinted mi teszi érdemessé a művészt?
TT: A gyakorlás! (nevet) Nevetünk, pedig ez nem vicc! Pont erről beszélgettünk Lendvay József hegedűművésszel, aki szintén most kapta a díjat: gyakorlás nélkül nem megy. Azt mesélte, hogy a nyolcvanöt éves édesapja még mindig napi négy órát gyakorol. Végső soron nem tudom, hogy mást mi és hogyan tesz érdemessé. Én imádok gitár­ozni, és úgy tűnik, hogy engem a napi 4-6-8 óra gyakorlás tesz azzá. Végül is gitáros vagyok.

TÁTRAI TIBOR
(1952.április.05., Budapest)

Az angyalföldi születésű Liszt Ferenc-díjas zeneszerző, gitáros tizenhat évesen döntött a hangszer mellett, pedig előtte bokszolt. Radics Béla roadjaként ismerkedett a rockzenével, iskolai zenekarokban játszott, majd a tehetséges fiatalt Harmath Albert bevette a Kárpátia (nem azonos a jelenleg ezen a néven futó zenekarral) formációba, így ez lett Tátrai első igazi zenekara. Ezt követően lett tagja a Tűzkeréknek, következő állomás a Juventus volt, majd OrszáczkyJackie a legendásként tisztelt Syrius együttesbe hívta el játszani. Ezután csupa olyan zenekarban fordult meg, amelyek addigra vagy vele futottak be. Csatlakozott Török Ádám Minijéhez, beszállt Horváth Charlie-hoz, akivel aztán együtt ment a Generálhoz, ahol egészen az 1979-es feloszlásig tag maradt. Később Frenreisz Károly megkeresésére közösen létrehozzák az Új Skorpiót, ahonnan 1983-ban a Hobo Blues Bandbe vándorolt. Miután sok éven át csak zenekari tagként működött, 1987-ben megalapította saját együttesét, a Tátrai Bandet, olyan zenészekkel közreműködésével, mint Charlie, Pálvölgyi Géza, Solti János és Papp Tamás. A ma is aktív zenész jelenleg is több zenekarban érdekelt, így a Magyar Atom, a Boom Boom, a Latin Duó, a Tátrai Band és a Tátrai Trend alapítói között tudhatjuk. 2016 márciusában Magyarország Érdemes Művésze lett.

Interjú: Hegyi György
Fotó: Somay Márk / Kellegy.Hu,
Syrius-Fotó: Fortepan / Urbán Tamás

Az interjú megjelent a Dal+Szerző magazin 2016/01. számában.



Kategóriák:Dalszerzőkről, Interjú

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: