KURTÁG GYÖRGY 90 – A figyelem zeneszerzője

 

Sosem felejtem el, ahogy a Balatonról hazafelé, megállva egy tapolcai lemezboltnál, több más album társaságában apámtól tiniként kikönyörögtem A megboldogult R. V. Truszova üzenetei című művét. Apám orvosi meggyőződése szerint ha Mozart gyógyítja a fog- és fülfájást, a „modernek” talán csak nem növelik a fájdalmat. Akkor még nem tudtam érvelni Kurtág György zenéjének gyógyító hatásával, mindenesetre megkaptam tőle a dalciklust. Feltettük a többi bakelitlemezzel a családi autó kalaptartójába, aztán hazaérve tapasztaltuk, hogy a tűző napfényben minden lemez elolvadt, csak a Kurtág nem. Már akkor is kisebbfajta csodaként éltem meg ezt az ügyet, Kurtág csodáját.

Később rájöttem, hogy a balatoni hazaút nem volt véletlen, mert művei valóban ellentmondanak a fizikai törvényeknek, döbbenetes komplexitás és evangéliumi egyszerűség, bachi áhítat és matematikai áttetszőség lengi be kompozícióit. Sokan mondják, hogy nagy előadó csak ritkán nagy zeneszerző, de hogy mindezen attribútumokkal felfegyverzett ember kiváló tanár is legyen, az meg maga az unikalitás. Ebben a speciális közös metszetben csak Kurtág ül a zongoraszékén. Mint előadó-komponista-tanár, akiből csak egy van.

Mester, akivel lehetetlen tartani a tempót, ezt tanúsíthatják tanítványai Milánótól Szombathelyig. Sokan csak lassan szoknak hozzá ehhez a szerzetesi munkamódszerhez, ahogy Kurtág órákon át képes elidőzni egy-egy hangon vagy ütemen, azzal a figyelemmel, ahogy csak a gyerekek és igazán nagy guruk tudnak bíbelődni és koncentrálni. Roppant erős, kíváncsi személyiség, akiről tanítványai állítják, szóbeli beszámolókkal lehetetlen leírni azt a karizmatikus hatást, amit jelenlétével és kérlelhetetlen figyelmével kelt hallgatóiban. A figyelem meg nem más, mint szeretet, rángathatnánk ide Simone Weilt gyorsan, bár a tanítványok néha nagyon is hasznos szellemi inkvizícióról és megtisztulásról beszélnek a mester módszereiről szólván. Egy biztos, aki valaha munkakapcsolatba, diák-tanár-viszonyba keveredett vele, azóta nem igazán tud mást tenni, mint rajongani érte.

Kurtag_NemethGyula

Kurtág György (Németh Gyula illusztrációja)

Kurtág úgy örök kortárs, hogy közben a legnagyobb tradicionalista, művei pontosan levezethetőek abból az univerzális zenei hagyományból, amelynek alapkövei Bach, Heinrich Schütz, Schumann, Beethoven és Bartók. E nagy nevek széles spektrumú örökségét avatatlan szemlélő számára nagyon törékenynek tűnő szerkezetekbe önti, és ebben az áttetsző formában képezi mindezt vulkanikus zenei anyaggá. Ne lepődjünk meg tehát többé azon, ha sok tisztelője szerint Kurtág valójában nagyon is konzervatív zeneszerző, akinek a nagy európai tradíció teljes monstruma a kottáiban van, miközben mindezt a tudást ízig-vérig modernistaként kommunikálja.

Eötvös Péter szerint Kurtág igazából epig­ramma-szerző, aki rövid és tömör darabokban beszél hozzánk, de közben zenéje erősen artikulált, hovatovább „színpadias zene”, amelyben – méretétől függetlenül – minden gesztus fontos szerepet játszik. Ezt a látszólagos ellentmondást oldja fel műveiben, melyek gyakran nagyon erős irodalmi hatásokkal bírnak, hiszen a költészettel, a nyelvvel való szerelmes viszonya számos művét ihlette. Jellegzetesen dalíró komponista, a különböző kultúrákból eredő attitűdöket rendkívül érzékenyen tudja a szövegből a zenébe ültetni. A nyelvekkel való viszonya szintén nagyon bensőséges, s noha öt nyelven beszél,  leginkább a gyermeki nyelvet érti és beszéli. Elég csak a Játékokra gondolnunk, mely mű a Bartók-előzmény fontosságát szintén hangsúlyozó Csalog Gábor első hallásra istenkísértésnek tűnő ítélete szerint pedagógiai szempontból jelentősebb, mint Bartóké, amelyet azonban kissé didaktikus jellege miatt a gyerekek nem igazán szeretnek. Kurtág viszont a hetvenes években, amikor elkezdte a sorozatát, olyasmit talált ki, ami hihetetlen szabadságot adott a tanulóknak. Teljesen mindegy, hogy e módszert pedagógiának vagy éppen antipedagógiainak nevezzük Csalog szerint, mert a lényege nem más, mint hogy radikális egyszerűséggel kíván visszavezetni a „játék” igazi, eredeti értelméhez, és irtózik minden betanult és begyakorolt elemtől. „Ez a zongoratanárok nagy részének az első pillanatokban, valljuk meg, riasztó lehet, de aztán kiderül, hogy a gyerekek néha elképesztően jól és gyorsan reagálnak a darabokra”. Nem véletlenül, hiszen Kurtág nemhogy szégyellné a gyermekekkel való perfekt szóértését, hanem egyenesen úgy fogalmaz, hogy „egész életünk nem más, mint egyetlen zarándoklat, hogy visszaszerezzük a bennünk elveszett gyermeket”.

Lehetne persze még írni a mester különleges zenei notációjáról, arról, ahogy két erdélyiként, Ligeti és ő is nekiindultak Pestnek, mint a vándorlegények, hogy felkeressék Bartókot vagy arról a csodáról, ahogy feleségével-barátjával-munkatársával, Mártával kimennek a színpadra Bachot játszani, mert mindezt könnyedén és könnyesen ágyazhatnánk a hétköznapi szakralitás kontextusába. Mert egyébként tényleg nincs annál szebb és tömörebb szerelmi vallomás, mint ahogy Kurtág beszél a feleségéről: „Ő az én kivetített szuper-énem”.

Arról is értekezhetnénk hosszan, hogy „hivatalosan” mennyire nem becsülik meg mifelénk ezt az élő legendát, hogy mennyire nem biztosítottak neki itthon megfelelő munkakörülményeket, ezzel szoros összefüggésben arról is ömlenghetnénk, hogy miért él hosszú évek óta külföldön, hogy a tanítványokon, rajongókon és a műveit gondozó és a neki még budapesti szállást is biztosító BMC-n kívűl miért nem tolonganak körülötte, ha éppen nincs 90. születésnapja, amikor persze politikus, nagykövet és az összes fellelhető esemény-addikt is kötelezően tiszteletét teszi.

De most, ahogy az ünnephez illik, mi jegyezzük le inkább a szikár tényeket: Kurtág György, a zenei világirodalom alapvető alkotója, a jelenkor egyik legnagyobb zeneszerzője 90 éves, és nehogy azt higgye bárki, hogy pihenget. Nem. Élete első operáján dolgozik – mely a régi kedves szerző, Beckett művéből készül – a milánói Scala megrendelésére. Szerzőnk továbbra is aktív, vibráló, munkamániás, akárcsak 50 éve, úgyhogy tényleg nem illik hozzá egyetlen kesergő felvetés sem. Szerencsések vagyunk, hogy egy 90 éves alkotó életműve fejlődik a szemünk láttára, és tartogat nem akármilyen meglepetéseket, ahogy az az ünnepi BMC-s szakmai eseményen Hilary Summers interpretációjában mindez hallható is volt.

Amúgy is: Kurtágot hallgatni, Kurtágról beszélni kicsit olyan volt és lesz még sokáig, mintha az életet ünnepelnénk, mintha magunkat gyógyítanánk vagy az időtlenségre készülnénk éppen. Isten éltesse hát az embert, akinek még a forróság sem olvaszthatja meg a lemezeit.

A lemez, ami nem olvad meg

2001-ben, Kur­tág György 75. születésnapján Csengery Adrienne, ope­ra­énekes emlékezett vissza a Muzsika hasábjain A megboldogult R. V. Truszova üzeneteinek próbáira

„Valamikor 1980 őszén ismeretlenül felhívott telefonon – éppen nem voltam otthon, anyósommal beszélt –, szeretné megmutatni a legújabb, szoprán hangra írt mûvét, mert Mihály András szerint el tudnám énekelni. Akkor már ismertük Kurtág nevét, ott tapsoltunk férjemmel együtt a Zeneakadémián, az Új Zenei Stúdió tisztelgő koncertjén is, úgyhogy boldog voltam a megtiszteltetéstől. A megbeszélt időben felmentem hozzájuk, Kurtág leült a zongorához, s zongorakivonat nem lévén, partitúrából énekelte, játszotta a mintegy negyvenperces, kamaraegyüttessel kísért orosz nyelvû dalciklust, olyan hihetetlenül tökéletes előadásban, hogy abban a pillanatban elhatároztam, eléneklem, megtanulom, ha belehalok is. Kurtág előadásában a zene annyira magától értődően természetesnek hangzott, olyan drámai, olyan sírnivalóan lírai, olyan gyönyörûséges volt, hogy nem is észleltem a nehézségeket. Otthon aztán kiderült, hogy nem elég a lelkesedés, az akarat, egyszerûen egy szót sem értettem a kottából. Először is a szöveg – pedig érettségiztem oroszból. Aztán a jelek a kottában, meg a hangközök, az extrém dinamika. Az egész, mint egy áthatolhatatlan kásahegy. Úgyhogy félre is tettem egy időre, amúgy is rengeteg egyéb kötelezettségem volt. Kurtág várt, várt türelmesen, aztán hallani akarta, hol tartok. A legelső hangnál rájött, hogy sehol. S ekkor kezdődött számomra az alázat iskolája. Átadtam a hangom, mint egy fadarabot, hogy faragjon belőle hangszert a zenéjéhez. Soha ilyen csodálatos mesterem nem volt még. Márta, a felesége szerint Gyuri nem zenét csinál, ő maga a zene, belőle árad. Ezt éreztem én is, s a hitét, hogy tökéletességre késztet, s mindezt mondhatatlan türelemmel, tudással és szeretettel, hogy többre tart képesnek, mint amit valaha is reméltem magamról. Egyfajta beavatási szertartás részesévé váltam.”

Szöveg: Prieger Zsolt
Illusztráció: NÉMETH GYULA
Fotó: Felvégi Andrea / BMC

A cikk megjelent a Dal+Szerző magazin 2016/01. számában.



Kategóriák:Interjú

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: