A Music Hungary 2016-os szakmai konferencia hivatalos programját – amely mellett természetesen a „networking” legalább olyan fontos – néhány nagyobb téma uralta, ha nem is kizárólagosan. Egyrészt az állam létező (NKA, CSTP) és remélhetőleg létrehozandó (exportiroda) intézményeinek szerepvállalása; másrészt a könnyűzenei export; harmadszor pedig az oktatás. Valamint többször előkerült a Petőfi Rádió irányváltása is: erről a konferencia időpontjában inkább pletykák és sejtések voltak, ám nagyon sokan megfogalmazták, hogy a vélelmezett „kereskedelmi rádiós” irányváltás nem lenne jó a magyar zenei életnek (még azok is így vélték, akik amúgy bírálták a korábbi szerkesztést) – ám mivel az MTVA-t senki nem képviselte, az erről szóló beszélgetések nem jutottak sokkal messzebb.
Zenei export: trendi lesz a kelet-európaiság?
A Music Hungary nyilvános programját megelőzte egy workshop, amelyen a szakma húsznál több képviselője mondta el, mit gondol a zenei exportról (erről lásd Bajnai Zsolttal, a CSTP kollégium vezetőjével készített interjúnkat). Az ez alapján készült dokumentumok a Cseh Tamás Program honlapjára fognak felkerülni, ahol várják majd a hozzászólásokat.
A könnyűzenei exportról szóló beszélgetésen részt vett az egykor a PANKKK keretében működött Exportiroda (MXH) több munkatársa, Berta András, Náray Márton és Szép Fruzsina (ők most a Szigetnél, Prágában illetve Berlinben dolgoznak), Salamon Gergely és Bajnai Zsolt. Szép Fruzsina elmondta, hogy a legutóbbi, Közép-Kelet-Európaára fókuszáló Eurosonic showcase fesztivál után „tárva-nyitva állnak a kapuk”, ezt tehát ki kell használni.
Többen hangsúlyozták, hogy nem kizárólag a magyar zenére kell fókuszálni, hiszen egyes országok helyett inkább az egész régiónak van esélye hangsúlyosabban megjelenni a nemzetközi piacon – ha nem is sikerült egyértelműen megfogalmazni, de többen úgy vélték: van valamilyen sajátos hangzása-hangulata az itteni zenéknek. De ez nem elég, a sikerhez az kell, hogy (mint Náray Márton fogalmazott) „trendi legyen a kelet-európaiság” – ez nagyon fontos, hiszen a jó dalokra, tehetségre, kitartásra stb. összpontosító megközelítésekből általában hiányzik az, hogy a könnyűzenei piac mennyire a coolságról (is) szól. Fontos, hogy ennek egyik előfeltétele, hogy mi magunk is elhiggyük: cool dolog a kelet-közép-európai zene – ez persze nem elégséges, de enélkül nem fog menni.
Szintén fontos és ritkán hangsúlyozott szempont, hogy akár a konkrét döntésekbe, akár a tágabb önmeghatározásba is érdemes bevonni külső szempontot, külföldi szakértőket, egyrészt azért, mert ők lennének a megcélzott piac, másrészt azért, mert mást látnak belőlünk, mint mi magunk. Ezen a téren felmerült az is, hogy akár a kiemelten támogatandó előadók meghatározásáról döntő grémiumnak is lehetne külföldi tagja. Emellett elhangzott sok minden, ami gyakran előkerül a témában: hosszú távon kell építkezni, nem kampányszerűen; folyamatokat kell elindítani, amelyek lehet, hogy csak öt-tíz év múlva hoznak látványos eredményt; az egyes kiemelt előadók mellett a szélesebb körben is használható csatornák kiépítésére is figyelni kell.
Ugyan az exportiroda létrehozásának szükségességéről szinte mindenki meg van győződve, az ehhez vezető konkrét lépések még nem látszanak. L. Simon László vetette fel egy másik beszélgetésben, hogy a nemrég létrejött Magyar Turisztikai Ügynökség is szerepet vállalhatna az ügyben, lévén a könnyűzene az országimázsnak is fontos része.
Konkrétabb terv a BUSH, avagy Budapest Showcase Hub: ezt a regionális showcase fesztivált Salamon Gergely mutatta be. A több előzményre is építő showcase első körben főként a visegrádi országokra koncentrál majd , de a Baltikumtól a Balkánig kívánja átfogni a régiót. A koncertek 30%-a lesz magyar, a többi előadó a régió más országaiból jön. 250-nél több szakmabelit várnak; konferencia is lesz, számos témával, kiemelten a digitális világ kérdéseivel. Az első BUSH november 16. és 19. között lesz, honlapja már él.
A Nekik miért sikerül? című beszélgetésben arról volt szó, hogyan működik a Magyar Nemzeti Filmalap, mit tanulhat tőle esetleg a zeneipar. Ebben is sok szó esett az exportról. A Saul fiáról megtudtuk, hogy bár a díjakat (többek között az Oscart) megelőző kampányok igen költségesek voltak, az már behozta az árát. Ha ezt a világsikerű filmet nem számítjuk, úgy is már 283 millió forint bevétel keletkezett a nemzetközi forgalmazásból az elmúlt három évben – mondta Havas Ágnes vezérigazgató. A Filmalap minden fontos nemzetközi szemlén, vásáron ott van, képviseli a magyar filmeket; „jó úton járunk ahhoz, hogy tíz év múlva már arcról felismerjék a magyar filmek képviselőit Cannes-ban”. Andy Vajna kormánybiztos egyrészt arról beszélt, hogy a tehetségből kell kiindulni (sejtetve, hogy a korábbi filmfinanszírozási modellben nem így volt), illetve hogy a filmeket az ötlettől a vágásig figyelemmel kísérik, és a piacra jutásukat is segítik. Említette, hogy filmzeneszerzőből kevés van Magyarországon, mármint olyan, aki ezt a szakmát professzionálisan művelni tudja. Pedig ennek finanszírozásával nem lenne gond: minden film költségvetésében többmillió forint van a zenére. (Az alkotói támogatást ezen a téren elvetette.) Javasolta, hogy aki ilyesmivel szeretne és tudna foglalkozni, keresse meg a Filmalapot.

Fotó: Music Hungary Facebook
Állami szerepvállalás: hogy működhessen a piac
Az állami szerepvállalás domináns téma volt – amit végül Gerendai Károly helyezett kontextusba zárszavában, amikor is elmondta, hogy nem arról van szó, mintha mindenki csak az állami pénzt várná, hanem olyan feltételek megteremtéséről, amelyek között a zeneipar mint szakma működhet, és szereplői tisztes megélhetéshez juthatnak.
Hagyományosan a Music Hungary-n hozza nyilvánosságra az Artisjus, mekkora az üres hordozó díjak 25%-a, amelyet a törvény szerint a Nemzeti Kulturális Alap számára át kell utalniuk. Ez idén 1,4 milliárd forint volt, az előző évi 1,8 milliárdhoz képest. A csökkenés csak látszólagos – a korábbi szám ugyanis nagyobb összegű jogvitás tartozás megfizetése miatt volt kiemelkedő.
A konferencián beszéltek először nyilvánosan arról az új törvénymódosító javaslatról, amely a jogkezelőktől a Nemzeti Kulturális Alaphoz terelné át az azonosítatlan jogdíjösszegeket is – ennek éves nagyságrendjét a beszélgetők 800 millió forintban adták meg. Ha ezt a módosítót a parlament megszavazza, azzal a zenei szerzők, előadók jogdíjösszegét már három különböző jogcímen szívná el az NKA: a kulturális támogatásra fordított összegeket, üres hordozó díjak 25%-át és az azonosítatlan összegeket is.
Az állami szerepvállalásról szólt a Cseh Tamás Program fő adatait bemutató beszélgetés. L. Simon László pedig számtalan témát érintett. Ilyen volt például az áfa: sokan, például a koncertszervezők régóta panaszkodnak, hogy a magas áfa miatt nem valósulhatnak meg olyan koncertek, amelyeket például környező országokban a jóval kisebb adótartalom miatt meg tudnak szervezni a nyereség reményével. L. Simon László elmondta, hogy míg a szabadtéri zenei fesztiválok áfája alacsonyabb (csakúgy, mint egyébként a könyveké), addig a többi zenei területen a közeljövőben nem várható csökkentés. Két okból lehet ugyanis áfát csökkenteni: egy iparág kifehérítése vagy fellendítése érdekében – mondta, hozzátéve, hogy ez csak fokozatosan lehetséges. A TAO pénzekről (amelyek a könnyűzenében nincsenek olyan súllyal jelen, mint például a színházak világában) elmondta, hogy bár szólnak erős érvek amellett, hogy ezt kivezessék a kultúrából, ő a maradás mellett van, már csak azért is, mert a kulturális és üzleti világ kapcsolatkeresésének eredményeképpen a TAO-n túli mecénási megállapodások is születtek már.
Nem állami, hanem önkormányzati szerepvállalásról beszélt a Music Hungary megnyitóján az Egri Ifjúsági Zenei Program több képviselője. Bemutattak egy, a program keretében készült válogatást is, amely a Bandcampen és kazettán (!) jelent meg; szó volt arról, hogy a máshonnan is ismert támogatási formák mellett például az önkormányzat 12,7 millió forint értékben vásárolt technikai eszközöket, amelyek használatára szintén lehet pályázni.
Oktatás: elkeserítő adatok, kiforratlan ötletek
A zeneipar számos kérdésétől el lehet jutni az oktatás problémáiig; mint a tavalyi Music Hungary-n bemutatott Zeneipari Jelentésből is kiderül, az aktívan zenélők száma szoros összefüggést mutat aktív zenefogyasztók számával (koncertlátogatók, vagy stream szolgáltatások potenciális előfizetői stb.), akikre a zeneiparnak hatalmas szüksége van. Ezért a most készülő második Zeneipari Jelentés fókuszában az oktatás témája áll. Az ennek elkészítésével megbízott HÉTFA Kutatóintézet stratégiai igazgatója, Szepesi Balázs ismertetett néhány adatot.
Hazánk mind a zenét tanulók, mind az aktívan zenélők, mind pedig a koncertre járók számában az EU, illetve a régió sereghajtói közé tartozik; egyedül az egy főre eső zenetanárok száma az, amiben nem vagyunk lemaradva. Szepesi Balázs szerint a középosztályból sokan a polgári neveltetés részének tartják azt, hogy gyereküket beiratják zeneiskolába; a legtöbben azonban kb. három év múlva „kikopnak” onnan. A szegényebbeknél pedig eleve nem merül fel a zenélés, miközben az a társadalmi mobilitás egyik fontos tényezője lehetne. Szepesi arra is felhívta a figyelmet, különböző szereplők mennyire mást várnak a zeneoktatástól: a tanterv, a tanárok, a társadalom mind másra-másra helyezi a hangsúlyt (a zene ismerete és szeretete – közös műveltség kialakítása – zenehallgató közönség kinevelése, társadalmi identitás kialakítása).
Az ezután következő beszélgetésben sajnos nem túl kidolgozott ötletek kerültek csak egymás mellé; arról, hogy hagyni kellene a zenetanárokat, hogy azt csináljanak, amit akarnak – vagy kellene azért ellenőrizni őket; arról, hogy kell-e valamilyen könnyűzenei kánon száz vagy akárhány legfontosabb lemezzel, és ezekkel mi történjen; hogy a svéd modellt követve legyenek-e hangszerek minden iskolában (ez a moderátor Stumpf András szerint könnyen megvalósítható volna).
Az oktatáshoz kapcsolható a Magyar Zene Háza is, amelyet a Ligetbe terveznek. Horn Márton, a Liget Budapest kommunikációs vezetője ismertette a terveket: a háromszintes épületben lesz koncertterem (300 ülő vagy 600 állóhellyel), oktatási központ (amelynek része egy digitális könyvtár is) valamint kiállítás. Utóbbi nem vitrinbe kirakott hangszereket jelent: interaktív, élményszerű módon dolgozzák fel azt, hogy mi a zene, a zenei hang (ez a rész a Csodák Palotájához lesz hasonló), valamint a zene történetét, magyar fókusszal, de nemzetközi kontextusban. Az állandó kiállítás elsősorban a komolyzenére fókuszál majd, a 3-4 havonta változó időszaki kiállítások között sok lesz a könnyűzenei.
Értéktranszfer: Kihez megy a pénz az online piacon?
A Kinek mennyi jár(na)? beszélgetésben több iparági szervezet (Artisjus, EJI, Mahasz) vezetői, munkatársai mellett Körmendy-Ékes Judit (ORTT) és Gerényi Gábor (Mandiner, ex-Index) vett részt. Sok szó esett a value gapről és a YouTube-ról (ezzel sokszor foglalkoztunk blogunkon, legutóbb itt). Szinger András (Artisjus) elmondta, hogy bár sokan a zeneiparban nem szeretik pont a „zeneipar” szót, a politikai lobbizásban, például az EU tisztségviselőivel folytatott beszélgetésben nagyon hasznos stratégia, hogy iparágként pozícionálják magukat. A kultúráról inkább az jut eszükbe a politikusoknak, hogy „már megint állami támogatást kérnek”; amikor a szakma képviselői ehelyett arról beszéltek, hogy a kreatív és kulturális ágazat kb. hétmillió állást ad az európai polgároknak, és összvolumenében meghaladja a telekommunikációs vagy autóipart is, akkor ezzel „feltették magukat a térképre”. Egyelőre ennek kell örülni, a value gap problémájára adandó válasz egyelőre nem látszik.
A beszélgetésben Körmendy-Ékes Judit arról beszélt, hogy ő mindig szabályozáspárti volt; mint mondta, korábban mindig azt a választ kapta, hogy erre nincs szükség, „majd a piac megoldja”, ám aztán amikor ebből nagy baj lett, akkor megkeresték, hogy miért nincs szabályozás. Békés Gergely (EJI) elmondta, hogy a Deezer elleni per azért indult, mert míg máshol tárgyalással sikerült megoldani a problémákat, nálunk nem akarták őket figyelembe venni, és nem maradt más választásuk. Gerényi Gábor azzal a javaslattal lepett meg mindenkit, hogy ha már a tartalom a kiadóknál van, akkor a terjesztést miért nem ők oldják meg egy (vagy több?) szolgáltatóval, és szedik be a reklámbevételt. A számos lehetséges ellenvetés között elhangzott például az, hogy nincs semmi elvi gond azzal, ha közvetítők vannak a zene értékesítésében, feltéve, ha azokkal rendesen lehet tárgyalni – értsd: nem úgy, mint a YouTube-bal.
Categories: Hírek
Leave a Reply