Interjú: Somló Tamás, Dániel és Pál

Apa és két fia, plusz egy öreg kutya piros, közértes kosárban. Nem hétköznapi figurák. Egy budai söröző teraszán ülünk, így többen is odajönnek egy kézszorításra és pár mondatra. Még a környék bolondja is tiszteletét teszi, alig tudjuk lerázni; végül hangos „Éljen Rúzsa Magdi!” kiáltással búcsúzik. Somló Tamással, Dániellel és Pállal beszélgettünk.

D+Sz: Volt-e egy pillanat, amikortól kezdve igazi, főállású zenészként tekintettél önmagadra?
Somló Tamás: Nem tudom, mikortól kezdtem zenésznek számítani, mert igazság szerint már öt-hat éves korom óta a zenével törődöm – elsősorban apám jóvoltából, aki hegedült, de a bátyám is harmonikázott. Rendszeresen voltak nálunk családi összejövetelek, például a nagymama születésnapján, amikor családi koncertet adtunk. Ilyenkor apám játszott, és ahogy nagyobbak lettünk, persze mi is csatlakoztunk hozzá. Mozartot, Vivaldit és más klasszikusokat játszottunk; volt vacsora, majd jött a fényképész, aki lefotózta a még élő Somlókat, aztán mindenki boldogan távozott. Nagyjából innen datálódik a zenei pályafutásom. A zene miatt kerültem később az artistaiskolába, az úgynevezett Bohócipari Technikumba, ahol az artisztikum mellett folytattam a zenei tanulmányaimat is. Volt ott egy nagyon komoly tanárom, apám távoli ismerőse, Heinemann Sándor bácsi, aki a Nagycirkusz karmestere volt. Ő figyelt rám és ő foglalkozott velem nagyon intenzíven. Tizenhárom évig tanultam hegedülni, egyszerűbb hegedűversenyeket és Bach-szólószonátákat is eljátszottam.

Ehhez a diavetítéshez JavaScript szükséges.

D+Sz: A Boogie a zongorán című dalodban szerepel az a sor, hogy “Apámnak megígértem, virtuóz leszek”. Tényleg megígérted?
ST: Nem ígértem semmit, mert nem tudtam, hogyan alakul majd az életem, csak azt tudtam, hogy foglalkozni szeretnék ezzel, mert tetszik. Közben a bátyám is egyre komolyabban harmonikázott: a Zeneakadémia kistermében voltak a vizsgakoncertjei és én is sokszor elképzeltem, hogy egyszer majd ott fogok állni. De aztán az artisztikum miatt az egész átalakult, és egy idő után inkább ráálltam arra, hogy artista leszek – de mellette azért önszorgalomból zenéltem is. És egyszerre csak jött a beathullám, mindenki rátapadt a luxemburgi rádióra, és ki így, ki úgy, de elkeztük utánozni meg imitálni a Beatlest, a Rolling Stonest és más angol zenekarokat, akik elindították ezt az egész zenei mozgalmat. És ebben persze nemcsak zenei újdonság volt, hanem az egésznek volt egy szabadság-hangulata, lázadás volt a konzervatív eszmékkel szemben és hozott egyfajta oldódást is. Nem csak nálunk jelentkezett ez ennyire erősen, hiszen még Angliát is felrázta, hogy a fiatalok hosszú hajat növesztettek és csőnadrágban és magas sarkú csizmában jártak, felrúgták a szokásokat, és ezzel megváltoztatták az akkori fiatalság életét-világát.
Ugyanez itt is lezajlott. Mi a Baross utca és a Körút sarkán laktunk, ami egy eléggé proletár negyed volt akkor; amikor hazaértem a suliból, letettem a táskát, ettem valamit és máris mentem a közeli Vörös Meteor sportpályára, ahol a környékbeli haverokkal gyülekezgettünk. Fociztunk, télen koriztunk, néha verekedgettünk a Mátyás tériekkel, akik elvették a labdánkat: mozgalmas élet volt, de akkor még nem volt itt ez az újfajta zene. Amikor viszont megjött, akkor valahogy eltűntek a csapatok, ezek a téri galerik és ugyanezeket a fiatalokat már mindenféle klubokban lehetett inkább megtalálni. Ott kitombolták, izzadtra táncolták magukat, aztán békésen hazamentek. Akkor már nem kellett azon gondolkodni, hogy hol vezessék le a fölös energiáikat a fiatalok. Az volt az érdekes, hogy Magyarországon ezt a folyamatot nem állították le, pedig eleinte az összes szocialista országban be volt tiltva az ilyesmi.

D+Sz: Elnézve a rólatok készült régi fényképeket, az akkori szülők helyében én sem örültem volna, ha a lányom veletek lóg. Sok időbe telt, amíg ez a csodabogárság elfogadottá vált, és már nem fordultak utánatok az utcán?
ST: Akarva-akaratlanul szépen hozzászoktak az idősebbek ehhez az egészhez, de azért voltak érdekes történetek. Egyszer játszottunk az Omegával, és örömmel konstatáltam, hogy eljött az édesanyám is az új férjével, hisz’ akkor a szüleim már régen elváltak. Épp énekeltük valamit Kóborral, amikor a muter fölpattant a színpadra, elkapta a hajamat és jól belevágott egy ollóval. Alaposan elintézett ott mindenki szeme láttára, és elégedetten távozott. De az is előfordult, hogy megállt mellettem a szénszállító teherautó, a szeneslegények lekiabáltak, hogy “hogy nézel, ki, te majom?”, aztán megdobáltak brikettel.

D+Sz: Gyerekként ti még érzékeltetek valamit ebből a csudabogárságból? Mit szólt a külvilág?
Somló Dániel: Mi eléggé szabad szellemű iskolába jártunk, voltak bőven művészgyerekek is, úgyhogy nemigen lógtunk ki a sorból. De a tanárok és az osztálytársak ezt tök jól kezelték – bár néha persze előjött, de sosem volt kiemelt téma, hogy ki az apánk.
Somló Pál: Nekünk ez egy természetes közeg volt. Amikor kisebbek voltunk, Apu vitt minket minden koncertre. Mentünk Rapülők-turnéra, meg Demjén Rózsira, úgyhogy ezeket mi már átéltük egészen kicsi korunkban.
ST: Gondoltam, hátha elrepülnek, de nem repültek el. Mindig hazataláltak. (Nevet) Cipeltem magammal őket: amikor hat évig Dániában dolgoztam, akkor is hordtam őket ki-be.
SD: A hajón, amikor ott voltunk, minden egyes nap játszott a fater, ezért mi is minden egyes nap ott voltunk vele. Nemsokára ez vált a természetes közegünkké.
SP: Ami viszont elsőre nem volt annyira természetes, és épp most előkerült egy videó is róla: az “Annyi mindent nem szerettem még” Rapülők-változatában mi is rappelünk az eredeti felvételen. Kábé hatévesek vagyunk ott. Volt, hogy mi is mentünk haknizni, még a Friderikusz-show-ban is nyomtuk. Meg volt egy augusztus huszadikai fellépés, annak a videója is megvan.
ST: Gázsit nem kaptatok! (Nevetnek)

D+Sz: Ma már alig jelent bármit, ha hosszú a hajad, és nagyon bizarrnak kell lenned, ha feltűnésre vágysz. Lehet ma ugyanakkora spontán feltűnést kelteni, mint egykor?
SD: Már nem. Már itthon is sokkal multikultibb minden, bár a Nyugathoz képest még mindig nagyon kevés. De a húsz, pláne negyven évvel ezelőtti állapotokhoz képest most sokkal több és többféle a zene, egész műfajok jöttek létre.

D+Sz: Az LGT évtizedeken át mindig felfedezetlen területekre tudott benyomulni zenei értelemben, annyi volt még a zenei szűzföld. És nagyon fejlődött a technika is. Ti láttok még meghódítatlan fehér foltokat ezen a térképen?  
ST: Ma már nagyon más a könnyűzene jelentősége és szerepe, amit akkor. Mára ez hobbikultúra lett szerintem. Most már mindenki zenész tud lenni. Most már ez valahogy az alapműveltség része lett, mindenki zenére tanítattja a gyerekét.
D+Sz: Mindenki?
SP: Én úgy látom, hogy nagyon sokan zenélnek, de persze emiatt elveszhet az a kevés, aki tényleg tehetséges. Nagyon nehezen tűnik ki a sokból az igazán jó. De most is léteznek jó zenék és jó zenekarok, akik csinálják a dolgukat, eredetiek és őszinték. És végül is ez az, ami számít.

D+Sz: Az LGT mai távlatból olyan zenekarnak látszik, amelyik mindent elért Magyarországon, amit csak lehetett, ráadásul már fiatalon. Hogyan és hová lehet onnan továbblépni?
ST: Hát… A jogdíj már elfogyott, úgyhogy a nyugdíjban bízunk. (Nevet) Fura ez az egész, mert mi hozzászoktunk ahhoz, hogy volt egyfajta rendszer az életünkben: csináltunk két-háromévente valami új produktumot, egy lemezt, aztán elkezdtük bemutatni, körbevinni az országban – sőt, külföldön is néha. De mostanra nagyon megváltozott a zenészszakma szerkezete, rendszere és életformája is. Azzal kezdődött, hogy egy csomó kiadó tönkrement, még komoly nemzetközi cégek is. A lemezkiadás mint üzleti ág megszűnt létezni. Innentől kezdett ez az egész átbonyolódni, megváltozni. Mára ez oda jutott, hogy a könnyűzenéből nem lehet megélni, csak nagyon keveseknek sikerül. Csak a koncertekkel lehet pénzt keresni, nincs lemezeladás és nincs semmiféle jogdíj már.
SP: Ez Magyarországon súlyosabb, én Nyugat-Európában azt tapasztaltam, hogy ott még abszolút van a lemezkészítésnek létjogosultsága, sőt: presztízse.
ST: Ugyan már, a lemez már csak egy reklám. Erre való hivatkozással lehet csinálni élő koncerteket, akár turnét. Régen a lemez, a kiadvány maga egy önálló alkotás volt. Persze, hirdette is önmagát, mert a nagy, a kirakatban messziről látható, plakátszerű tasakok komoly reklámhordozók is voltak. Ha most ránézel egy CD-boltra (ami amúgy is alig-alig van már), a kirakatban ott vannak a lemezek, amikről nem is látni, hogy mik. Ha konrétan keresel valamit, akkor bemész. De ha csak úgy az utcáról odapillantasz, akkor a CD-k nem tudják úgy eladni magukat, mint a lemezek. Szinte láthatatlanok. Úgyhogy én abban reménykedem, hogy valahogy egyszer csak mégis visszatér a nagylemez.
SP: Jön vissza, vinilforradalom van.
ST: Hát én Londonban legutóbb nem láttam, pedig még kerestem is.
SP: Pedig ez most nagy divat!
ST: Más a divat és más az iparszerű működés, de bár igazad lenne.

D+Sz: Szerintetek sem reális célkitűzés a könnyűzenéből megélni?
SD: Semmiképpen sem az. A magam részéről nem is tekintem ezt célnak. Nem lenne rossz, de nem ez motivál engem. Sokkal fontosabb együtt játszani a zenésztársaimmal, a zenélés öröme. És szerintem nagyjából ez az, ami a legtöbb zenészt mozgatja.

D+Sz: De óriási különbség, hogy aki csak hobbiból zenél, sokkal kevesebb időt és elmélyülést tud rá szánni.
SP: Ez igaz, de nekem elvonási tüneteim vannak, ha egy hétig nem nyúlok gitárhoz. Én is örülnék, ha megélhetnék ebből, de nem megy. Az a pár produkció, akik a generációnkból megélnek a zenéből, nagyrészt eladja a lelkét és műanyagot árul.

D+Sz: De hát ez mindig is volt, már sokkal előbb. A futószalagon gyártott, műanyag zenét nem most találták fel.
SD: Igen, de azok mellett a progresszív, igényesebb zene is teret kaphatott. Az LGT jó példa: voltak slágereik, de sosem volt egy popzenekar.
ST: És nemcsak az LGT-re, hanem korábban a Kexre, később meg például az Európa Kiadóra, ezekre a megmondó zenekarokra az emberek odafigyeltek. Nekünk hatalmas lökést adott, hogy Dusán beszállt a zenekarba ötödik tagként mint szövegíró, és olyan eszméletlen okos szövegeket írt nekünk, hogy az emberek első hallás utána szájukra vették és a legközelebbi koncerten már tudva velünk énekelték. Ez is nagyon megváltozott. Mára a zene egyfajta dekoráció egy klubban vagy egy színpadon.
SP: A rapben van ma meg ez a megmondás.
ST: Amikor jöttek a Gesztiék a Rapülőkkel, akkor az egész ország felbolydult tőle, akkora találmány volt. Ráadásul a Geszti annyira eszméletlenül rímhányó szövegeket írt, hogy mindenki hanyatt esett tőle. Nagy forradalom volt ez az akkori zenészszakmában, mindenkit lesöpörtek.

D+Sz: Mikor írtatok utoljára zenét?
SP: Én a múlt héten, lent Balatonon.
SD: Én dobosként nem írok számokat vagy témákat, de a hangszerelésben persze részt veszek.
ST: Én nem írok zenét. Én szerzek. (Nevet) Utoljára asszem öt éve csináltam ilyen önálló produkciót, lemezt, de őszintén szólva nekem elment a kedvem attól, hogy lemezt csináljak. Egy lemezcsinálás egy nagyon-nagyon komplex, lelki, fizikai, baráti, bizalmi – és mellékesen zenei – munka. Az egésznek már csak a megszervezése is rengeteg feladat. Nekem ez a bonyolult folyamat évekig szokott tartani. Pedig nem is mindent én csinálok. Valaha ez úgy volt, hogy végül összeállt a lemez, megjelent és nagyon hamar jöttek a reflexiók, a válaszok az emberektől, hogy tetszett-e vagy nem tetszett. “Szia, hallottam a lemezedet! Nagyon szar lett, vagy mittudomén!” (nevet) A lemezeladási számok is gyors visszajelzések voltak. Akkor az ember elégedetten vagy elégedetlenül, de mindenképp azzal dőlt hátra, hogy volt értelme az egésznek, csináljunk két év múlva egy újat. De mára ez a hallgatók, fülek közötti viszony valahogy megszűnt. Nincs visszajelzés. Ha kiadok egy lemezt, nem tudok meg semmit arról, hogy tetszik vagy nem tetszik. Lehet, hogy az interneten sokan rákattintanak és mittudomén mennyi lájk már jó eredménynek számít, de ezt én nem veszem mérvadónak: a zenét nem úgy szeretjük, hogy gombokat nyomogatunk. Ma nincs visszajelzés, és emiatt a dolognak az a konklúziója, hogy amit csináltam, az szar, nincs értelme, mert nem tetszik az embereknek, nem mennek be a lemezboltba érte.
SD: Tényleg minimális a visszajelzés. A lemezedről jó esetben pár kisebb-nagyobb blogon megjelenik vmi kritika, ezek alatt meg néhány hozzászólás talán. Ami ugye nem sok… Persze az online jelenlét (pl. iTunes, Spotify, Soundcloud, Youtube, Facebook és sorolhatnám) ma már nélkülözhetetlenek, a videóklip pedig elengedhetetlen dolog egy zenekar vagy előadó életében. De jó videóklipet nagyon kevesen tudnak itthon létrehozni. Ennek különböző okai vannak: anyagi, ízlésbeli, kreatívitás-beli okok. A mi szcénánkban inkább a koncerteken van intereakció a közönséggel, és ott kapjuk a legtöbb visszajelzést, hogy most szar vagy nem szar, amit csinálunk. Jó érzéssel tölt el, ha látom, hogy örömet okozhattam/tunk annak a pár embernek, akik eljönnek egy koncertünkre. Ez itt Budapesten is maximum csak három-négyszáz embert jelent. Szerintem ennél több sajnos már nem is lesz ebben az országban, hacsak nem állunk át mondjuk a népzenére vagy a „telítetlen piacú” magyar alternatív zenére!
ST: Csinálhatnátok egy Aréna-koncertet most már lassan! (Nevet)
SD: Aréna büfét! (Nevetnek)
ST: Az én konklúzióm az, hogy a nem létező szakszervezet naponta osszon meleg ételt a rászoruló zenészeknek, és akkor talán újra lesz kedvünk lemezt csinálni! (Nevetnek)

INTERJÚ: HEGYI GYÖRGY
FOTÓ: NAGYILLÉS SZILÁRD / DAL+SZERZŐ

Az interjú megjelent a Dal+Szerző magazin 2013/03. lapszámában.

SOMLÓ TAMÁS
Az LGT énekese, basszusgitárosa, sza­­xo­fonistája 1973 óta, dalszerző, jogász, artista. Már általános iskolában kapcsolatba került a zenével, szülei zenetagozatra íratták be, ahol hegedülni tanult, majd egy zenetanárra, Heinemann Sándor, a Fővárosi Nagycirkusz karmesterének hatására iratkozott be az Állami Artistaképzőbe. Az itt alakult Luxor nevű társulattal nyolc évig járta a világot, majd a beathullám feltűnésekor visszatért kezdeti szenvedélyéhez, a zenéléshez. 1964-től az Omega szaxofonos-énekese lett, majd a Kex zenekarban énekelt, játszott szaxofonon és hegedűn. Baksa-Soós János kivándorlása után jött a Non-Stop majd egy közös LGT-turné során, Presser Gábor felkérte, hogy vegye át a távozó Freinreisz Károly basszusgitáros posztját – ekkor tanult meg basszusgitározni. 1992-ben jelent meg első szólólemeze, a Som-ló. 2004-ben jogi diplomát szerzett az ELTE-n és ugyanebben az évben megkapta a Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztjét is. Az LGT ötévnyi szünet után idén januárban tért vissza a színpadokra, legutóbb pedig az alsóörsi LGT Fesztiválon láthattuk .

SOMLÓ DÁNIEL
Dániel is zongorázással és gitározással kezdte, mint testvére, de tizenkét éves korábban letéve a gitárt inkább dobolással kezdett el foglalkozni. Első zenekara igazi sulizenekar volt a Lauder Javne Iskolában, a La Vida. Ezzel párhuzamosan a Shamrok nevű formációban is játszott, mely ugyanazokból a tagokból tevődött össze, mint a La Vida, de teljesen más zenét bemutatva. A gimnázium után elvégezte a Kőbányai Zeneiskolát, jelenleg pedig Pécsett végzi utolsó évét szociológus hallgatóként. A kamasz évek után session zenészként tevékenykedett, majd a Seenbe került, mely kisebb-nagyobb hallgatásokkal, de a mai napig aktív, most épp a Káli-medence egy hegyoldalában veszik fel új lemezüket. A Seen korábban teljesen beleolvadt az Esclin Syndóba, amely a szép sikerek ellenére három éve elbúcsúzott közönségétől. Jelenleg a Grand Mexican Warlock dobosa, de a zenélés mellett dolgozik is, az Eastaste nevű zene licenszcég A&R-osa, amellyel különböző nemzetközi produkciókhoz szolgáltatnak zenét Kelet-Európából.

SOMLÓ PÁL
Ikertestvérével együtt hétévesen kezdett el zongorázni tanulni, majd mindketten gitározni kezdtek. Pál maradt is a gitárnál, első zenekara, a Dániellel közös La Vida volt tizennégy évesen. Tizennyolc évesen kezdte el összerakni mostani zenekarát, melynek tagjai mind ismertek már különböző hardcore vagy metalzenekarokból, Dániel korábban például a Buried By Time-ban játszott. Jelenleg a Shell Beach nevű post-hardcore bandában játszik,tavaly év végén jelent meg második nagylemezük, a This Is Desolation, melyet idén digitálisan a német Redfield Digital is megjelentetett. 2013 igen eseménydúsan zajlik a zenekar számára, októberre ugyanis egy tizenkét állomásos európai turné van bejegyezve naptárukba. Diplomáját idén szerezte a Budapesti Kommunikációs Főiskolán, előtte pedig elvégzett egy hangmérnök képzést, így a zenélés mellett filmekben is dolgozik hangmérnökként, ő volt például a Vágtázó Halottkémek Akik móresre tanították a halált című dokumentumfilm hangmérnöke is.



Kategóriák:Dalszerzőkről

Címkék:, , ,

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: