Szeretném, ha több női énekes-dalszerző lenne itthon. Szeretném, ha a magyar zene behozná a lemaradását ezen a területen is. Ez egy sokrétegű probléma, mégis, szerintem jó, ha elkezdünk – férfiak és nők – közösen gondolkodni erről. Zenésznők, énekesnők, ti is kezdjetek dalt írni, elő a fiókból a dalkezdememényekkel. Fontos a hangotok.
Tudom, hogy nem könnyű. Legalábbis nekem nehéz út vezetett odáig, hogy magamat dalszerzőnek merjem hívni. Amennyire tudom, kevés magyar női énekes-dalszerző van a nálam idősebb korosztályban, olyan tehát, aki maga írja és énekli dalait. (Majd egy másik, a mostaninál objektívebb írásban adatot gyűjtök és összefoglalom azt is, ez itt most a szubjektív…). Ezért én az utam elején magányos voltam, fájt, hogy furcsán néznek, fájtak az atyás fejcsóválások, ugyan, hagyd már… Mégis, mentem, és vágtam új ösvényt a bozótban. Mesterre éhező, bizonytalan lényem vágyta volna a magyar inspirációt. Nem találtam ilyen, angolul írót-éneklőt viszont igen: Joni Mitchellt. Sok dala gyógyír volt a fájdalmamra, kicsit mint annak idején a Psyché versek – lám, ez utóbbi egy férfiköltő tollából…
Ezt a mélységet akartam a dalaimnak adni én is, akartam, hogy változzon általuk az életem. És ha másoké is, annál jobb, de elsőre a sajátomért ment a játék. Megállíthatatlan lett bennem a dalcsinálás szándéka. A férfi fejcsóválások okozta fékező sebnél erősebb lett idővel a vágy, hogy írjak és énekeljek őszintén arról, amit belülről jónak és igaznak hallok.
Később arra is rájöttem, hogy az egyedüllét és kánon nélküliség szabadság is egyben. Felbátorodtam, a dalaim jobban megteltek élettel, igazán azzal, pont azzal, amit mondani akarok, Mivel nő vagyok, csak nőként tudom a világot dalokká sűríteni. A világ más táján már rendben van, ha egy nő dalt ír, a saját testéről, lelkéről énekel, csak rá jellemző, egyéni módon. Remélem, lassan mi is hozzászokunk ehhez.
Igen, lehet énekelni a szexualitásról, (nemcsak a “szexi a fenekem” mélységig), a generációs láncban hordozott tudásról, a kapcsolatok mélységéről, szülésről, születő és meg nem születő gyerekekről, vérről, csókról, nehéz apa-viszonyról, nehéz anya-viszonyról, dühről, szégyenről és törékenységről, exekről, a hivatalos kapcsolaton kívüli vágyról, az őszinte vágyról általában, igazából mindenről lehet énekelni, egyszerűen lehet énekelni arról, ami van belül van.
Zeneileg is kialakítottam egy nyelvet. Megtanultam bánni a hiányosságaimmal is, és a dal egységességének szolgálatába állítani nemcsak azt, amit tudok, hanem azt is, amit nem.
Nálam fiatalabb női énekes-dalszerzők már vannak, kívánom, hogy legyünk még többen. Egy nő másképp ír, és szerintem erre a másképpre szükség van. Nem a férfiak által írt dalok helyett. Azok mellé.
Nem vagy, hanem és.
Az én feminizmusom, ha van ilyen, az és-ről szól, férfiak és nők együttműködéséről. És a végső lökést ahhoz, hogy ennek hangot adjak írásban is, egy zenei díjkiosztó gála adta.
Vette a tévé is, és mivel szeret a kamera, igen, gondolom ezért, az első sorba ültettek. A szék kényelmetlen volt, a műsor meg hosszú, nem volt nehéz biodíszletnek érezni magam az első néhány szám után. De mivel még csak egyszer voltam ilyen eseményen, reménnyel ültem le arra a székre. Sőt, a – képzeletbeli – ridikülömből fejjel kikandikált házi kedvencem: a kíváncsiságom is. Nőiesen kereszteztem combjaimat, kihúztam derekamat, kihúzott szempilláim heves érdeklődessel pillogtattam. Rövid idő után azonban azt vettem észre, hogy kíváncsiságom máshol szaglászik. Nyughass, van mit szagolni a színpadon is, mondtam neki, mindenféle trükkökkel igyekeztem a műsorhoz láncolni, én csitítottam, ő nyüszített. Végül elszakadt a póráz, ő győzött: azon vettem észre magam, hogy zavaromban vadul kacérkodom a tőlem pár székkel odébb ülő kedvenc slammeremmel, és finom cinkossággal flörtölök a leghátsó sorban ülő – igazán kedvenc – férjemmel.
A színpadon eközben idősebb és fiatalabb férfiak adtak elő gyerekkorom rádióműsorait idéző dalokat. Néha külön énekeltek a generációk, néha együtt, ilyenkor éneklés közben kanos lendülettel összekapaszkodtak, és lapogatták egymás hátát, mintegy átadva a zenei pályafutás stafétabotját egymásnak. Láttam magam előtt a kis Sokol rádiót, meg a tündéri kislányt, amint a magyar popdalok szövegét jegyzi le soronként. Igazán a nyolcvanas években éreztem magam. A nosztalgiázás édes volt a lelkemnek, mint egy habcsók-karika. A fiatalabb fiúegyüttesekben, bár nagyon jól játszottak, szintén volt valami nosztalgikus nekem, dübörgött az elmúlt évszázad.
Volt egy csomó eljátszott és elénekelt hang, mégis, a hallásért felelős sejtjeim hamar elvesztették éberségüket, csak ilyen lankadt állapotban bírták épségben megúszni a gálát. Több szereplő egyenlő jobb műsor, avagy a sok a több, ez a műsorszerkesztési elv nem az én kenyerem, egyre kívülállóbbnak éreztem magam. Hallósejtjeim egy pár percre azonban visszanyerték éles figyelmüket, volt egy férfi – lám, férfi – énekes, nagyon tisztán énekelt, egyszál zongora kísérte. Fellélegeztem ebben a csendességben.
De aztán sok lóerővel robogott tovább a műsor, férfiak, macsók, kanok, dandy-k, megmondós rapperek vonultak ki.
Egy csomó hímnemű lény.
Nő eddig egy se volt.
Azon vettem magam észre, hogy ezeket a hímeket nézve már egy jó ideje énekesnőkről fantáziálok, fénylőn nőies jelenségekről, kitátott szájakról, pontosan elénekelt, valódian átélt érzelmekkel megtöltött hangokról, velőtrázó dikcióról, a színpadot beterítő nőstény örvényről. De nem volt nő. Nemhogy női műsorszám, de női díjazott is csak elvétve akadt ebben a három óras estében. Egy kedves színésznő-énekesnő megköszönte a férfinak, aki elindította az úton, és megírta a dalait, egy másik fiatal énekesnő megköszönte férfi alkotótársának, hogy vele van, a harmadik díjazott nő helyett meg egy férfi vette át a díjat.
Hol vannak a nők? Hol vannak a női előadók, a kiváló énekesnők, hol vannak a női dalszerzők? Fantáziám végigpásztázta a nagy magyar énekesnők életet. Férfiak írták nekik a dalokat. Azon is elidőztem, vajon ők maguk miért nem lettek szerzők? Pedig néhányan közülük beszéltek arról, hogy volt ilyen vágyuk… Vajon hogy ment ez? Mondták nekik az átkosban az élet-halál dalszerző urai, hogy magácska csak ne írogasson szövegeket és dallamokat, Marcsika, Tercsike, mert az úgysem lesz olyan jó, mint amit ír a Palcsika, Fercsike. Maga csak menjen ki rövid szoknyában a színpadra, adja oda a húsát, hangját, s mindenét, és majd a – szintén javarészt férfiakból álló – zsűrik, kiadók, rendezők, zeneszerzők, szövegírók, hangmérnökök kezükbe veszik a maga karrierjét, szépen elegyengetik a göröngyöket az útjából, magácska csak viselkedjen, majd ők megmondják, mit kell csinálnia ahhoz, hogy még előbbre jusson…
Valójában fogalmam sincs, hogy ment ez régen. Csak azt tudom, hogy hiányoztak nekem aznap este a színpadról nők. Persze nem az előadó/dalíró nemétől függ az, hogy megérint-e egy dal, vagy sem. De az aznap esti aránytalanság engem nagyon felkavart, mert egy ilyen gála tükröt tart annak, ami itthon a zenében most épp van. Én egy patriarchális, múltba kapaszkodó rendszert látok, amelyre ráférne a vérfrissítés, meg egy kevésbé egyoldalúan megálmodott zenei gála is, ha már az a gála az egész szakmát hivatott ünnepelni. Persze lehet, hogy pont ez volt a koncepció, mégis, az én ízlésem szerint elfért volna néhány női előadó a férfiak mellett aznap este. Melléjük, nem helyettük.
Nem vagy, hanem és.
Szerző: PALYA BEA
Fotók: NAGYILLÉS SZILÁRD
A női dalszerzőkről szóló cikkünkből kiderül, mekkora a női szerzők aránya itthon, és melyik műfajokban a legaktívabbak.
Categories: Hírek
Leave a Reply