“Nem idő kell hozzá, hanem pillanat” – Interjú Molnár Tamással

 

Ő írja a dalszövegeket a legtöbb hazai popelőadónak, dalai rendszeresen bekerülnek a Dal döntőjébe is, munkásságáért idén Artisjus Junior-díjra jelölték. De nem csak az írásban aktív: 13 évig az Anti Fitness Club énekese volt, jelenleg szerzői estjein és új, Jetlag nevű zenekarával keresi a kihívásokat. Molnár Tamással beszélgettünk.

D+SZ: Idén jelöltek Artisjus Junior-díjra, de az Anti Fitness Clubbal is rengeteg díjat vihettél haza. Mit jelentenek számodra ezek az elismerések, melyik volt számodra a legfontosabb/maradandóbb?
MT: Elsősorban nyilván nem azért ír dalokat, vagy áll színpadra az ember, hogy díjakat zsebeljen be, aztán teletegye velük a polcot. Persze mikor kimondják a nevedet, jóleső érzés, de például a közönség szeretete egy koncerten sokkal többet jelent számomra. Ha elismerésekben részesítenek, azzal kézzelfoghatóvá teszik a produktum jelentőségét, de ha érzéseket vált ki a hallgatóságból mindaz, amit létrehozok, érthető okokból felemelőbb. A korábbi zenekarommal nyert díjak kisebb része szakmai, nagyobb része közönségdíj volt, az Artisjus Junior-díj esetében viszont szakmai elismerésről beszélhetünk. A korábban említettek ellenére talán azért különösen fontos az Artisjus-jelölés, mert úgy érzem, a szerzők, alkotók kifejezetten kritikusak egymás munkáival szemben, ha viszont ők méltatnak, az talán jelenthet valamit.

D+SZ: Majd’ 200 dal szövegét jegyzed mint szerző, elég termékeny vagy. Hogyan folyik nálad a dalszerzés?
MT: Időnként elképesztően egyszerűen, máskor érthetetlenül nehezen. Általában éjszaka vagyok hatékony, leggyakrabban előénekelt kamu angolra írok ritmikailag illő magyar sorokat úgy, hogy annak legyen üzenete és elérjen a hallgatóhoz. Ha másoknak írok szöveget, két út közül választhatok. Vagy próbálok belehelyezkedni az előadó által (gyakran szavak nélkül) megfogalmazott üzenetbe, igyekszem az énekes karakterét erősítve, a dal hangulatát figyelembe véve megtölteni a részeket, amik végül koncepciók alapján épülnek egymásra. A másik út, ha megkeresem azokat a közös pontokat, melyek bennem és az előadóban is megvannak, és saját érzéseimet, élményeimet, hangulataimat vetem papírra úgy, hogy az az előadó szájából is önazonos lehessen. Az első azért izgalmas, mert erősen a fantáziámra bízza az alkotást, míg az utóbbi egy kitárulkozóbb, épp ezért valódibb kihívás.
Azoknál a daloknál, ahol én magam vagyok az előadó, arra törekszem, hogy a leghívebben írjam le a pillanatnyi érzéseimet. Pontosan érzi a közönség, ha az alkotásnál a tökéletességre törekvés és a művészeti szempontok megszállott érvényesítése a cél, meg azt is, ha egy dal végtelenül őszinte. Gyakran az öt perc alatt elkészült nóták sokkal jobban működnek, mint amiken heteket, akár hónapokat dolgozom. Ebből kiindulva bizton állíthatom, nem idő kell hozzá, hanem pillanat. Kellenek a B-oldalas nóták és a kidobott szerzemények ahhoz, hogy egy-egy olyan dal szülessen, ami valóban sokakat megérint. Csúnya hasonlattal élve ez kicsit olyan, mint az aranyásás: sok földet kell megmozgatni néhány csillogó porszemért.

D+SZ: Amikor másoknak írsz szöveget, ahhoz, hogy eltaláld, hogyan tudod megírni a hozzá illő szöveget? Instrukciókat kapsz vagy beszélgettek, hogy jobban megismered?
MT: Teljesen változó. Szeretem a személyes találkozókat, meghálálja később a dal, ha az előadó szemébe tudok nézni, sokat segít, ha konkrét ötlettel keresnek meg, de szívesen írok úgy is, ha rám bízzák a sztorit. Ha személyesen nem ismerem az előadót, tudom kicsit a közönség szemével nézni a produkciót, ami segíthet, hogy befogadható üzenettel lássam el, de olykor az énekeshez fűződő sok éves ismeretség, barátság teszi egyszerűbbé a témaválasztást. Van, hogy személyes találkozó vagy előadói instrukció nélkül azonnal érzem a karaktert és betalál a szöveg, de akadt olyan is, aki a sokadik szövegemet sem érezte magáénak. Kell, hogy működjön a kémia. Ha olyan előadóval van dolgom, aki valamilyen okból inspirál, nyilván én is nagyobb elánnal ugrom bele a munkába, míg ha teljesen hidegen hagy, könnyen válok dekoncentrálttá. A dalszerzés a legkevésbé sem egy egzakt tudomány. Talán ez volt a legszimpatikusabb, amikor elkezdtem ezzel foglalkozni. Jó hangszeres lehetsz, alapvető tehetséggel, rengeteg gyakorlással, kitartással, alázattal, de hogy egy dal mitől működik, sokkal kevésbé tanulható alapokon nyugszik. Talán ez a misztérium segít abban, hogy az alkotás időről időre lelkesítsen.

D+SZ: Volt olyan, amit sajnáltál odaadni másnak?
MT: Nem. Azt szoktam mondani, ahonnan ez jött, onnan jön majd még másik száz. Minden dalomból tanulok valamit, így akkor sem hiábavaló egy szerzemény, ha nem nyer különösebb publicitást.

D+SZ: Mire vagy a legbüszkébb?
MT: Általában mindig a legutolsó szerzeményemre. Ha visszanézem a diszkográfiámat, azért jócskán megmosolygom egy-két korábbi szövegemet, ami persze természetes. Amikor lemezben gondolkodom, kevés kivétellel a dalok, majd a hangszerelések készülnek el korábban, és csak legvégül a szövegek, hogy azok a legtovább aktuálisak maradhassanak. E pillanatban a Jetlagre vagyok a legbüszkébb. Ez egy idén indult friss projekt, melynek énekese, dalszerző frontembere vagyok. Egy dal és a hozzá készült videoklip jelent meg eddig Karszalagok címmel, amit rendszeresen játsszanak a rádiók és a zenetévék, és szépen kezdi magának felfedezni a közönség.

D+SZ: A Jetlag teljesen más lett, mint amit tőled megszokhattunk.
MT: Ez volt a cél. Új kihívásokra, új környezetre volt szükségem, hogy ismét motiváltnak érezzem magam abban, amit csinálok. Azt a lelkesedést akartam érezni, mint amit anno, amikor 14 évesen megalapítottam az AFC-t. Fontos, hogy egy alkotónak legyenek időszakai, hogy időről időre meg tudjon újulni és folyamatosan kihívásokkal állítsa szembe magát. Azt gondolom, a rock and roll nem pusztán a gitárközpontú zene, egy Marshall erősítő egy Gibson gitárral, feltekert gainnel, hosszú hajú gyerekekkel szűk nadrágban – mert általában ugye ez él az emberek fejében. Szerintem a rock and roll egy attitűd, aminek a középpontjában a folyamatos megújulás, a progresszív, rebellis, olykor forradalmi megközelítések állnak. Ezt a szemléletet követve értelemszerű volt, hogy valami tőlem váratlannal fogok előrukkolni, hiszen az alkotás lényege számomra, hogy megtaláljam a határaimat, majd átlépjem azokat. Így talán nem meglepő, hogy a RNR e pillanatban számomra a Jetlag. Azt gondolom, hogy egy rockzenekar után a komfortzónámból kilépve létrehozni egy electropop formációt, az olyan szintű megújulás, amit a szemléletem alapján nyugodtan nevezhetek rock and rollnak.

D+SZ: Hogyan indult a Jetlag?
MT: Együtt turnéztunk Czoller Bencével, a társammal, amikor ő még az A Hated Tomorrow-ban basszusgitározott, én pedig az AFC-ben játszottam,. Már akkor terveztük, hogy egyszer közösen csinálunk valamit. Mikor elkezdtünk dalokat írni, eleinte a gitár maradt továbbra is a középpontban, majd ahogy jobban belemerültünk a hangszerelésbe, éreztük, hogy ez ide kevés lesz. Újba akartunk kezdeni, így arra jutottunk, izgalmasabb volna nem pusztán komponenseiben változtatni a korábbi struktúrán, hanem bátrabban, már-már drasztikusan kísérletezni úgy, hogy az alapvető vokális dalfelépítést megtartjuk. Végül odáig jutottunk, hogy egyetlen élő hangszert sem tartalmaz a debütáló dal, és bár Bence és én is „papíron” gitárosok vagyunk, ezúttal végig szintikkel kooperáltunk. Négy stúdióban körülbelül tíz teljesen különböző hangszerelés született erre a dalra, mire eljutottunk ahhoz a verzióhoz, ami valóban váratlan helyzeteket szülhet. Nyilván ezzel azt kockáztattuk, hogy a korábbi követőink elfordulnak a Jetlag hallatán. Habár elképesztő tisztelettel állok szimpatizánsaink felé, nyilván nem csinálhatom életem végéig azt, amit egykoron megszerettek, elvárnak tőlem. Az nem én lennék.

D+SZ: A régi rajongóknak maradhatnak a szerzői estjeid.
MT: Abszolút, hiszen ezeken szóló előadóként lépek színpadra kedvenc szerzeményeimmel. Olyan dalok mellett, melyekben eredetileg is én vagyok az előadó, éneklem mások előadásában ismertté vált szerzeményeimet is, egészen minimál akusztikus környezetben. Ezek ülős koncertek, így az előadás és a néző viszonya is egészen más. Rendszeresen pályatársaim, barátaim teszik tiszteletüket a színpadon, így vendégeskedett már nálam többek között Papp Szabi és Pulius Tibi (Supernem), Kardos-Horváth Janó (Kaukázus), Szekeres András (Junkies), Czutor Zoli (Belmondo, Nyers), és a Soerii és Poolek is. Alapvetően azért kezdtem el a szerzői esteket, hogy egy sokkal intimebb környezetben mutathassam be az akusztikus hangszereléssel végtelenségig lecsupaszított dalaimat, így kerestem és találtam kihívást újra az előadásban. A második koncertemen megtöltöttem az A38 hajót, majd hosszabb időre Ausztráliába utaztam, hazatérve elkezdtem a Jetlaget, év végén pedig feloszlattam az AFC-t. Ebből is világosan látszik, hogy szerzői estjeim indították el bennem azt a folyamatot, ami eleinte az útkeresésben, később látványos megújulásban manifesztálódva segített, hogy újra hasonló motivációt érezhessek, amit az AFC-vel éreztem a kezdetekkor.

D+SZ: Ez elfogyott az Anti Fitness Club történetének végére?
MT: Az alkotásban igen, a színpadon persze sose. Egy ilyen zenekarral koncertezni elképesztően hálás szerep. Szerencsére a közönségünk hihetetlenül lelkes és szép számú volt, a dalaimat életre tudtuk kelteni, a zenésztársaimmal kölyökkorunk óta álltunk egy színpadon, így megvolt a vibe. Ettől persze vágytam olyan új dolgokra, melyeket ezzel a felállással nem tudtam volna hűen megvalósítani, egyszerűen ellentmondásokba ütközött volna.

D+SZ: 28 éves vagy, a zenekar majdhogynem az életed felében jelen volt.
MT: 13 éven át ezzel keltem, ezzel feküdtem, gyerekkori álmomat váltottam vele valóra. Így érthető okokból nehezen hoztam meg a döntést. Nyilván már korábban is megfogalmazódott bennem, hogy szerzői vagy szóló pályán kellene gondolkodnom a zenekar helyett, de amikor majdnem a fél életed benne van egy projektben, akkor nehezen raksz pontot a végére. Utólag belegondolva sokat segített ez a döntés abban, hogy új dolgokat fedezzek fel.

D+SZ: Mik a terveitek a Jetlaggel?
MT: Az a furcsa helyzet állt elő, hogy bár a napokban terveztünk kijönni az új dallal, a megjelenést csúsztatnunk kellett, mert rotációban játsszák a debütáló dalunkat a legjelentősebb médiumok. Bár a terveink ezzel csúsznak, ez mégis egy elképesztően szerencsés helyzet. Egy pillanatig sem gondoltam volna, hogy ezt egy nulla kilométeres projekt első dalával el tudjuk érni, aminek az elején még arcot sem adtunk. Idén összesen négy dalt tervezünk megjelentetni, így lehet, hogy már az év végén, de legkésőbb 2017 elején színpadra áll a Jetlag. Jövő nyárig tervben van egy nagylemez, ami reményeink szerint már helyet biztosít nekünk a nagyobb fesztiválokra is.

D+SZ: Emellett mivel foglalkozol még?
MT: Épp egy televíziós műsoron dolgozunk, amely ősszel kerül adásba. Olyan pozícióban vagyok, ami teljesen váratlan, ahol ismét kihívásokkal nézhetek szembe. Ezzel kapcsolatban sajnos részleteket nem árulhatok el. Amit talán mégis: semmi giccses bohóckodás, abszolút szakmai szempontból számítanak rám. A prioritás persze a Jetlag, de a dalszövegeken túl a dalokkal sem fukarkodok újfent, ha megkeresés érkezik, már- pedig érkezik.

Interjú: Nagy Kátya
Fotó: Kiss Krisztina

Az interjú eredeti verziója megjelent a Dal+Szerző magazin 2016/02. számában.



Kategóriák:Dalszerzőkről

Címkék:, ,

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: