Dönci egészen hirtelen ment el. Megszökött előlünk. Mint ahogy egész élete a szökésről szólt. A város egyik legjobb gitárosa volt – sokaknak a legjobb, akinek tudása, zeneisége Radicshoz, Tátraihoz mérhető. Dönci. Kilenc éve nincs közöttünk az Európa Kiadó, a Balaton, a Vad Chanson, az Ámen, vagy éppen a Vidámpark gitáros-dalszerzője, aki idén lenne hatvanéves.

Megszökött, ám dalain, karizmatikus figurájának halványuló emlékén túl mégis hagyott itt valamit. Egy kéziratot, melynek Odüsszeiája hosszú éveken át tartott fiókból fiókba, winchesterről winchesterre, míg a szerkesztő Vass Norbert végleg könyvképes állapotba nem rendezte, hogy a Jaffa Kiadó az idei Könyvhétre megjelentesse. A Szökésben című könyv szívszorító életrajz és egyben szociográfia a hatvanas-nyolcvanas évekről és annak undergroundjáról Dixitől a Hit Gyülekezetéig.

Dénes József és Víg Mihály (Fotó: Szilágyi Lenke)

De adjuk át a szót a barát és alkotótárs Víg Mihálynak.
„Én voltam a legautentikusabb rock and roll fej a nyolcvanas években” – állítja magáról Dénes József, ismertebb nevén Dönci, a pesti underground fenegyereke. Dolgozott nyomdai segédmunkásként, öltözőőrként és könyvárusként is, de elsősorban mégiscsak gitáros volt. Számára a zene jelentette az életet. Ám amikor érezte, hogy közeledik az utolsó dal, lecsavarta az erősítőt, és befelé kezdett fülelni.
És írt egy könyvet. A hetvenes- nyolcvanas évek jassznyelvén, prédikátori éleslátással az igazán lényeges dolgokról. A gyógyszerezős korszakról, a Kassák klub-os bandákról és a Hit Gyülekezetében eltöltött éveiről. A Sváb- és a Szabadság-hegyről, Amszterdamról, Nagy-Britanniáról, és arról, milyen jó volt mégis mindig visszatérni a golyóluggatta, málló ferencvárosi falak közé. Arról, milyen érzés volt bekerülni a „pasarétiek” zenekarába, és miképp ismerkedett meg a „szakállas szürkeállománnyal”. Arról, mi történik, ha egy férfi úgy istenigazából beleszeret egy nőbe, és micsoda, ha a nő már nem szereti többé. Legfőképpen pedig arról, képes-e beilleszkedni egy örök kívülálló bármilyen közösségbe, vagy kilökődik, mint a bőr alá fúródó szálka? Lehetünk-e egy életen át szökésben? Hogy mennyire ismerjük fel a köztünk élő zsenit, döntse el a hálás utókor.

-AJM-
Fotó: Szilágyi Lenke

Részlet a könyvből:
1975-ről

Ez az időszak egyébként minden tekintetben a visszarendeződésről szólt. A legkiválóbb zenészek disszidáltak, a nagy Syrius haldoklott, Radics Béla külvárosi kultúrházakban vegetált, a V’73 Kovács Kati kísérőzenekaraként talált kiutat egzisztenciális problémáiból. A Kisrákfogó és a Dimenzió már nem volt képes továbbvinni az elődök progresszivitását: profizmusuk begyakorolt rutinmunkává vált, ihletük a részletkérdések csiszolására korlátozódott. Szakcsi művészetében az lett megfigyelhető, hogy amikor egyedül játszik, csodálatos, ha duóban muzsikál, még mindig nagyon jó (Johnny Lambizivel hallottam az FMK-ban egy kitűnő koncertjét), a triói is elég klasszak, de a kvartettjeiben már nem érvényesült mindaz, ami a zenei világában egyedülálló. Felteszem, ez a honi dzsesszben kibontakozó beltenyészet miatt alakult így. A rádióban a legigénytelenebb dalocskák harsogtak, melyek közül talán a Sajtból van a hold, az Iskolatáska és a Törökméz voltak a legemlékezetesebbek. A Skála Kópé, a lángossütödék és a gebinesek aranykorát éltük. A tudomány, a művészet, a gazdasági és az üzleti élet jelesei tömegesen keresték a kiutat elképzeléseik megvalósításához külföldön. A szürkeállomány távozásával az elbunkósodás, a középszerűség hangja erősödött fel.
(…)
Különös, de ez alatt az egy hónap alatt annyi minden történt, hogy szinte egy átrendeződött világba tértem vissza. A bulizások elmaradtak, a város elcsendesedett, elterpeszkedett. Ami addig fontos volt, az eltűnt, az uralkodó hangok pedig az őszi utcán magányosan kopogó léptek lettek. Aki eddig Frank Zappát hallgatott, az áttért Edgar Varèsére. Szokássá vált könyvtárba járni, és állandó partnerkapcsolatot létesíteni; angolt tanulni és csendesen a disszidálásra készülni. Emelkedett a cigaretta-, csökkent az alkoholadagom. Vettem egy Tesla magnót, és elkezdtem gyűjteni a felvételeket. Lépteim lelassultak, ruháim alapszíneiben pedig a barna és a fekete dominált.
A Zeneakadémián Stockhausen, Penderecki, Ligeti, Kurtág és Witold Lutosławski műveit tűzték műsorra, a sztár pedig André Watts, egy fekete zongorista volt, aki romantikus darabokat adott elő. A rádióban a Szól a rádió szólt, és hírzárlat volt érvényben. Újságot alig olvastak a körülöttem élők. A szélhámosok és szerencsevadászok korát éltük. Ismét divatba jött Karády. Zeneiskolába kezdtem járni, de egy év múlva abba is hagytam, mert elégedetlen voltam azzal, amit és ahogy tanítottak.

Olyan könnyűzenei koncert, amire érdemes lett volna elmenni, egyszerűen nem volt. Bozsóval – jobb híján – a Muszty–Dobay-páros által vezetett VÁZA Klubba jártunk le, ahol a folk irányába terelgették a fiatalokat. A tea és zsíros kenyér mellett a serdülők rengeteg gyerekdalt is bebifláztak ott. Bár az akol nem villantott fel előttünk valódi zenei perspektívát, érdekes hangszerekkel ismerkedtünk meg, és az autentikus bluest is szívesen gyakoroltuk. Akadt néhány outsider is ott. Molnár Péter lanton és gitáron játszott régi magyar és középkori zenét. Zöld szemei démonian csillogtak, csontos kun arcához Liszt Ferenc-frizurát, vékony, kék ajkaihoz bajuszt növesztett. Elegánsan öltözködött, és hosszú, széles sállal, meg kalappal tette extravagánssá az összhatást. Kiválóan játszott a hangszerein, és több nyelven is beszélt. Mindez csodálatosan hangzik, de a lényét ellentmondásos és baljós vonások is beárnyékolták.

DÉNES JÓZSEF: SZÖKÉSBEN
DÖNCI VISSZAEMLÉKEZÉSEI
JAFFA KIADÓ, 2016
COPYRIGHT © DÉNES JÓZSEF JOGUTÓDJA, 2016
SZERKESZTETTE: VASS NORBERT

A cikk megjelent a Dal+Szerző magazin 2016/02. számában.

Categories: Hírek

Tags: dénes józsef, dönci, irodalom