2016-ot írunk, és csak most kezd lassanként körvonalazódni, hogy a szerzői jog szerint mikor szabad linkeket használni az interneten. Az Európai Bíróság már három fontos ügyben hozott ítéletet, részben megnyugtatva a kedélyeket, részben felborzolva a területtel foglalkozó szakemberek idegeit.
Jómagam azonos címmel már 2003-ban írtam egy jogi elemzést a hiperlinkek jogi megítéléséről. Bár korábban ilyen szakcikk magyar nyelven még nem született, a linkek maguk közel egy évtizede léteztek már, az internet alapvető építőanyagaként. Egyetértés mégsem volt a megítélésben, sőt: akkoriban még a kérdéseket is alig-alig kezdték el feltenni velük kapcsolatban.
A linkek egyfelől tekinthetők egyszerű hivatkozásnak: mint amikor odaszólunk egy barátunknak, hogy olvassa már el ezt a cikket, mert érdekes. Másfelől mégis teljesen másról van szó: a linkek révén akár egyébként meg sem található (vagy nehezen megtalálható) tartalmakhoz juthat el bárki egyetlen kattintás révén, sőt: a beágyazott linkek esetében az olvasó észre sem veszi, hogy nem az adott tartalomszolgáltató saját anyagát nézi.
A konfliktusok a linkek körül már 1995-ben elkezdődtek, a Skóciához tartozó Shetland szigetén, ahol a hagyományos helyi újság és egy akkoriban indult online hírportál között lett per abból, hogy a portál a nála nem megtalálható híreknél a versenytárs újság honlapján a cikkhez irányította az olvasót. És hogy ez miért volt gond? Mert a linkkel a konkrét címre kattintó felhasználók kikerülték a lap főoldalát, csökkentették annak olvasottságát, és ezzel a legértékesebb reklámfelület értékét.
Érdekes, hogy ez a pofonegyszerű konfliktushelyzet ma, 20 évvel később is napi problémát jelent – de már a hírportálok és a keresőszolgáltatások (Google, Bing), illetve az online platformok (Facebook, Twitter) viszonylatában. A hírportál főoldalát a látogatók akár több mint fele kihagyja, és a keresőből vagy a közösségi médiából rögtön a konkrét cikkhez jut el. Ezzel pedig az „első kattintáshoz” kötődő reklámbevételek sem a tartalom gazdájánál csapódnak le, hanem az említett globális online szolgáltatóknál. Akik, mint tudjuk, nemcsak a szerzőknek, kiadóknak nem fizetnek érdemi összegeket, hanem az adófizetésüket is úgy optimalizálják, hogy azzal milliárdos összegeket spórolnak meg.
A most őszi, legfrissebb jogesetben, amit a prűd jogász szakma máris csak GS Media néven nevez (pedig Playboy-fotókról szól az ügy), nem erről a konfliktusról esik szó. Itt a képek hivatalos megjelenés előtti közzétételéről van szó egy ingyenesen elérhető online helyen, amit egy holland cég link útján tett elérhetővé. Az ő linkelésük azért okozott problémát a kiadónak, mert segített abban, hogy egy egyébként nyilvánvalóan jogsértő forrást még többen érjenek el.
Az Európai Bíróság abba az irányba vitte el az értelmezést, hogy a linkek használatát attól függően teszi jogszerűvé vagy jogellenessé, hogy a link céljánál található helyen a tartalmat jogszerűen (tehát a jogtulajdonos engedélyével) tették-e közzé, úgy, hogy az bárki számára szabadon hozzáférhető. Ha igen, akkor a link használata nem minősül „nyilvánossághoz közvetítésnek”, szabadon végezhető. Ha nem, akkor további kérdéseket kell vizsgálni. Nagyon leegyszerűsítve: a szóban forgó esetben az illegális Playboy-képforrást linkekkel terjesztő cég jogot sért, mert profitorientált cégként tudnia kellene azt, hogy nyilvánvalóan jogsértő forrású tartalmat terjesztett.
Ezzel a megoldással csak két bajom van. Egyrészt, egy pofonegyszerű kérdésre („szabad-e linkeket használni?”) egy rémesen bonyolult képlet, táblázat alapján lehet csak választ adni. Másrészt, az Európai Bíróság által használt okfejtés semmilyen nemzetközi normából nem következik, holott a nyilvánossághoz közvetítési jogra fontos világméretű egyezmények vannak. Európa szerzői jogászai viszont nem tehetnek mást: alkalmazkodunk az új, légből kapott elméletekhez, és újra tanuljuk a terület szabályait…
SZÖVEG: Tóth Péter Benjamin
FOTÓ: J.A. (Dal+szerző)
Categories: Hírek
Leave a Reply