Ne a nyugatot figyeljétek, figyeljenek ők minket! – a BuSH konferenciája

„Ne a nyugatot figyeljétek, figyeljenek ők minket!” – mondta Szép Fruzsina a Go West című beszélgetésen, mire a közönség spontán tapsban tört ki. Ez volt a Budapest Showcase Hub (BuSH) konferencia részének hangulati csúcspontja. Előtte számos hasznos gyakorlati tanáccsal, iparági információval és nem utolsó sorban szórakoztató anekdotával lehetett gazdagabb a fesztiválra regisztrált 380 szakmabeli, köztük 150 külföldi. (A koncertekről több lap is írt beszámolót, a BuSH Facebook-profilján lehet böngészni a reakciókat.)

Személyes kapcsolatokra épülő iparág, a showcase-ek jelentősége

Szintén Szép Fruzsina foglalta össze az egyik legfontosabb tanulságot: „ez az iparág a személyes kapcsolatokra épül”. Nem véletlenül beszélnek mondjuk „a fesztiválok családjáról”. Mint mondta, egy menedzsernek személyes kapcsolatokon keresztül kell „felépítenie magát és azt a ’terméket’, amit képvisel”. Erre a legjobbak ezek a showcase fesztiválok, szakmai találkozók. Továbbá azért is fontosak számára – és általában a zeneipar számára – ezek az események, mert leszerződtethető új zenekarokat leginkább showcase-eken szokott felfedezni. A Lollapalooza Berlin (amelynek Szép Fruzsina a fesztiváligazgatója) 10-12 emberrel szokott menni a nagyobbakra, hogy (majdnem) minden fellépőt meg tudjanak nézni. „Azt akarom látni, hogyan izzad a zenekar a színpadon, és hogyan tartja a kapcsolatot a közönséggel” – magyarázta, hogy miért ragaszkodik ahhoz, hogy koncerten lásson egy zenekart, mielőtt mérlegeli, hogy működne-e az általa szervezett fesztiválon. (Ha valaki e-mailben akarja vele felvenni a kapcsolatot, akkor is mindenképpen vár linket legalább egy élő videóra.)

A showcase-ek jelentőségét mások is hangsúlyozták. Toomas Olljum arról beszélt, hogy milyen fontos volt az általa menedzselt Ewert and the Two Dragons – mára minden idők legsikeresebb észt zenekara – pályáján az Eurosonic-fellépés. De egyben a türelem fontosságát is kiemelte. Elmesélte, hogy 2009-ben ismerte meg az Eurosonic programszervezőjét, és zenekara csak 2012-ben lépett fel először a fesztiválon. Addigra viszont már olyan sokan ismerték a menedzsert a szakmában, hogy sokaknak a fejében volt, hogy „azt az észt zenekart meg kell nézni”. (Ráadásul az első napon léptek fel, amikor még kevés koncert volt. Először azt hitte, ez szerencsétlen időpont, aztán kiderült, hogy kifejezetten jó, mert aki ott volt, az nem nagyon tudott máshová menni. Ráadásul a másnapi reggelinél is természetesen adódott beszédtémaként az előző esti koncert.) Azt is hangsúlyozta, hogy nem érdek-, hanem valódi emberi kapcsolatokról van szó a szakmán belül. Szép Fruzsina is sokat beszélt a bizalom szerepéről a zeneiparban.

A What it takes to make it című beszélgetésen a nagy független kiadószövetség, a [PIAS] régiós vezetője, Tony Duckworth hangsúlyozta, hogy sokan célnak tekintik a showcase-eket, holott igazából csak eszközök, amiket akkor lehet jól kihasználni, ha már nagyon sok minden készen áll a fellépés időpontjában: megvannak a kapcsolatok és megvan a csapat, amely építhet egy feltűnést keltő koncertre. Ezért arra is figyelni kell, hogy ne menjen túl korán egy zenekar showcase-ekre, illetve először kisebbeken próbálja ki magát. De a befutás után sem kell abbahagyni: a rengeteget turnézó, számos fesztiválra meghívott bosnyák Dubioza Kolektiv is jár még showcase-ekre. (Tony Duckworth a Recorderen olvasható interjúban beszél a régió kilátásairól, többek között arról, hogy szerinte az utóbbi években érezhetően jobbak lettek az itteni zenekarok, és pár éven belül szerinte várható egy nagy befutás.)

Persze nem csak showcase-ekről jöhet az áttörés. A litván Carnival Youth menedzsere, Guna Zučika például arról mesélt, hogy a zenekar első megjelentetett számára (amit igazából azért tettek fel a Spotify-ra, mert egy koncert előtt kellett valami) ráakadt egy kevéssé ismert dalok után kutakodó reklámügynökség, és bekerült a Carlsberg sörmárka skandináv piacra szánt reklámjába. Ez is egy olyan lehetőség, amelynek kihasználásához sok mindennek készen kell állnia a menedzsment oldaláról, különben elszáll.

A konferencián volt két zártkörű beszélgetés is a régió újságírói illetve programszervezői számára; ennek nem az volt a célja, hogy végleges eredményekre jusson, hanem a beszélgetés elindítása. Ezek nyilvános összefoglalóján hangzott el, hogy a régiós hálózatépítést kétféle módon lehet csinálni: egyrészt „az égből – tehát például az EU-tól – hullik a pénz, az emberek pedig sorban állnak”, de ebből aligha lesz hosszú távon gyümölcsöző együttműködés; másrészt személyes kapcsolatok alapján, alulról építkezve – és ez már elkezdődött. Például több, a régióban működő koncertszervező (köztük az A38) azt tervezi, hogy a nyugat-európai zenekarok elhozásának nehézségeit azzal orvosolják, hogy összeállva közös ajánlatot tesznek a nyugati ügynökségeknek, ami utóbbiaknak előnyös és megkönnyíti a munkájukat. A régiós előadók pedig – esetleg több országban körbeutazó – előzenekarként szintén profitálhatnak ebből.

Adatok

A személyes kapcsolatokhoz képest látszólag ellenpontot képez az adatok kérdése, amiről a zeneiparban az utóbbi néhány évben rengeteg szó esik. Simon Wheeler, az öt nagyon fontos független kiadót tömörítő Beggars Group digitális vezetője azt mondta, hogy manapság több adatot elemeznek, mint amennyinek a létezéséről két éve egyáltalán tudomásuk volt.

Ugyanakkor nem szabad túlzásba esni: egy kiadó nem „adatbázis-elemző cég” – fogalmazott Wheeler. Tudni kell, hogy mire érdemes használni az adatokat. Például egy új zenekar felépítésénél arra, hogy lássák: mikor érdemes szélesebb nyilvánosság elé vinni az előadót. Mint mondta, ha úgy kap nagy figyelmet egy dal – erre jellemző módon nem rádiós játszást, hanem a Spotify egy népszerű playlistjére felkerülést hozta példának –, hogy nem volt „előélete”, akkor a hallgatottság megugrását visszaesés követi: nincs miért visszatérniük a hallgatóknak az előadóhoz, és így szükségszerűen elfelejtik. Másfelől ha szépen emelkedő játszásokra következik egy nagy lehetőség, akkor azt nem visszaesés, hanem további növekedés követi. Minden előadónak kell egy történet, és ennek megalkotásában az adatok is segíthetnek.

Az adatok azt is megmutatják, hogy milyen futónak bizonyulhatnak egyes divatok az online világban. „Ami tavaly működött, idén lehet, hogy nem fog” – mondta Simon Wheeler. Két éve mindenki a playlist-készítésről beszélt; a nagy kiadók létrehozták és felfuttatták a saját playlistjeiket. Most viszont a stream oldalakon a nem a szolgáltató által gondozott playlistek a teljes hallgatottságnak kevesebb mint 2%-át adják (a Beggars katalógusa esetén ez egyébként magasabb, 10-15%). Wheeler azt is elmondta, hogy náluk már két éve a stream adja a bevételek több mint felét; mivel zenéik többsége az elkötelezett rajongóknak szól, fogyasztóik között sok van, aki előfizető és ráadásul vinylt vásárol.

Toomas Olljum (Ewert and the Two Dragons) azt hangsúlyozta, hogy mennyire fontos egy zenekar sikerében, hogy „jól bánjon a rajongókkal” (ezen belül is kiemelten a legnagyobbakkal, a „superfanokkal”), és az ő megtalálásukban kulcsszerepet tölt be az adatok elemzése. Ő többek között az adatgyűjtés és -felhasználás hatékonyságának tulajdonítja, hogy alig fél év alatt sikerült a pár száz fős klubokból a pár ezer fős helyekre juttatnia a zenekarát – mára pedig első, telt házas arénakoncertjük is megvolt.

Régió vagy külön országok?

A BuSH megszervezése mögött az a feltevés állt, hogy a régiónak össze kell fognia, egyrészt mert nagy „belső” piacot alkot, másrészt egységesen fellépve az export is hatékonyabb lehet (bővebben lásd interjúnkat). Mint a szervezők elmondták, sokan „kívülről” amúgy is egységként kezelik a régiót (lásd például a [PIAS] a CEE, vagyis Közép-Kelet-Európa ügyeivel foglalkozó irodáját.)

Sok beszélgetésben szinte kérdés nélkül elfogadták ezt az értelmezési keretet, és mint szó volt erről, tényleges szakmai kapcsolatok alakulnak a térségben. Ugyanakkor kétségek is felmerültek ezzel az elgondolással szemben. Az újságírók részéről például az, hogy nem nagyon lehet az olvasókat kattintásra bírni egy ismeretlen, a régió másik országából származó zenekarról szóló cikkel. Mint egyikük megjegyezte, olyan formátumok jelenthetnek itt megoldást, amelyek önmagukban annyira vonzóak, hogy nem baj, ha az előadót nem ismerik. Szintén a média részéről hangzott el, hogy „a régió” üres brand marad, ha nincs mögötte tartalom.

Ruud Berends, az Eurosonic nemzetközi marketingigazgatója szerint is különböző országokról, más- és másként működő piacokról kell beszélnünk a régión belül. Ezért például az exportirodákat országos – és nem nagyobb – szinten kell működtetni. (Berends egyébként elmondta, hogy hazájában, Hollandiában nincs ilyen iroda, de a külföldre hívott zenekarokat támogatják; az erre fordítható összeg viszont erősen politikafüggő, a költségvetést minden évben újra kell tárgyalni.)

Ugyanakkor arról is beszélt, hogy a nemzetközi befutáshoz lépésről lépésre vezet az út, és a hazai bázis kiépítése után érdemesebb inkább a szomszédban továbblépni, „piacról piacra haladva”. Enélkül a nagy showcase-ekre sem érdemes elmenni, mert azok nem lesznek többek, mint jó kis vakációk: nagy élmények, de tartós eredmény nélkül. És persze ott volt a 2016-os, kifejezetten a régiót a fókuszba helyező Eurosonic, a CEETEP csereprogram eredménye; Szép Fruzsina szerint itt az derült ki, hogy „a régió cool”.

A brandek történeteket mesélnek a zene segítségével

Az egyik legérdekesebb beszélgetés a brandek szerepéről szólt; résztvevői: Dirk Edingloh a Deutsche Telekom Electronic Beats nevű brandjétől, Andrea Krkac a Coca-Colától (aki többek között a Burn DJ-versenyéért is felelős volt, amelynek keretében ) és Carrie Grey, aki többek között a Converse cipőmárkával dolgozott. A zene mindannyiuk számára nagyon fontos, egyrészt mert „olyan mélyen megérinti az embereket, mint semmi más” (Andrea Krkac), másrészt mert az élet minden területéhez kapcsolódik, például az életstílushoz, vagy szűkebb értelemben a divathoz (Carrie Grey). A Converse például „a zene által lett az, ami”.

A beszélgetés legfontosabb üzenete az volt, hogy ma a brandek és zene kapcsolata egyre kevésbé korlátozódik az „adok egy csomó pénzt, te meg rakjál ki egy nagy logót a színpadon” hozzáállásra, már csak azért sem, mert „az emberek nem hülyék, és átlátnak a szitán”. Másfelől viszont a mai fiatalok már „brandekkel körülvéve nőttek fel”, vagyis nem utasítják el ezeket eleve (és nem kiáltják azt, hogy „eladta magát” a kedvenc zenekaruk), ha egy brand által elmondott történet, az általa képviselt értékek megfogják őket (Carrie Grey). A zene a történet elmondásának egyik igen fontos eszköze.

A brandek tehát egyre inkább „a tehetségek felkarolását” tekintik feladatuknak, és azt, hogy látványosan hozzájáruljanak a zenei színterek fejlődéséhez (Andrea Krkac). Ebben a szerepben tudnak leginkább hitelesnek tűnni a fogyasztók számára. Ezért igyekeznek megismerni a zenei kultúrákat, a résztvevőket, beszélgetni velük (Andrea Krkac elmondta, hogy neki van egy „music guruja”, aki figyeli az újdonságokat). Ha így rátalálnak egy előadóra, aki képviselhetné a brandet, akkor megnézik, hogy nekik mire van szükségük (stúdióidőre? arra, hogy elérjék a brand már meglévő közönségét?), másfelől meg persze hogy mivel járulhatnának hozzá a brand építéséhez.

Mindez azt is jelenti, hogy egyre kevésbé jellemző, hogy zenekarok kopogtatnak egy brand képviselőinél, és előadnak egy ún. pitchet, hogy miért őket kellene támogatni, illetve velük együttműködni. Ha valaki mégis ebbe a helyzetbe jut, akkor a beszélgetés résztvevői azt tanácsolták, hogy koncentráljanak arra, hogy 1) milyen átfedések vannak a zenekar és a brand által képviselt értékek között (így például a Deutsche Telekomnál érdemes valami technológiai, távközlési, közösségi stb. innovatív ötlettel előállni); 2) mit hoznak ők az együttműködésbe (pl. milyen a közönségük, milyen történet mondható el a zenéjük által). Tudniuk kell, hogy egyrészt a marketingesek számos megkeresést kapnak; másrészt (erről kevés szó esik) nemcsak „megvenniük” kell egy előadót, hanem „el is adniuk” a főnökeiknek, akik náluk jóval kevésbé követik a zenei történéseket.

brodka-bush

A lengyel, nemzetközi szinten egyre sikeresebb Brodka fellépése. (Illusztrációink fnyrzkny és sinco fotói a BuSH Facebook-oldaláról.)

A tech cégek útja a zenén keresztül vezet

Simon Wheeler, a Beggars digitális igazgatója megosztott a közönséggel többek között egy szórakoztató anekdotát is. Úgy került jelenlegi pozíciójába, hogy ő és a kiadócsoport vezetője, Martin Mills 1996-ban a Midemen találkozott egy frissen alakult digitális terjesztő cég vezetőjével. Mivel Wheeler volt az egyetlen a cégnél, aki egyáltalán tudta, mi az az internet, ő kezdett el foglalkozni a területtel. (Egy kérdésre pontosította: nem „értett” az internethez, hanem egyáltalán: tudta, mi az.)

Mint mondta, a Beggars digitális stratégiája rendkívül egyszerű: minden kiadvány legyen egyszerre mindenhol elérhető. Szerinte az exkluzív vagy egyes platformokon előbb, máshol késleltetve megjelentetett kiadványok nem jók senkinek: a fogyasztóknak, a piacnak, a kiadónak és a művészeknek sem. Azonban a végső döntés a művészé; ha ő mást akar, akkor „leülünk vele beszélni, elmondjuk, mi hogy látjuk”, de a végső szót ő mondja ki.

A beszélgetésben felmerült a kérdés, hogy vajon a tech cégek belépnek-e a kiadók területére (ennek jele például, ahogy az Apple Music az exkluzív kiadványok finanszírozásába, kreatív gondozásába is beszáll). Wheeler szerint „senkinek nincs istenadta előjoga, hogy kizárólag ő működhet kiadóként – bárki találhat és felépíthet tehetségeket”. Ugyanakkor úgy látja, hogy a tech cégek számára a zene csak egy kis falat. Az Apple médiacéggé szeretne válni, a YouTube a tévével szeretne versenyezni – ám érdekes, hogy ehhez a zenén keresztül vezet az út. (Simon Wheeler itt kikelt a YouTube ellen, amely a fogyasztóknak zenei szolgáltatásként adja el magát, amikor fizetni kéne, akkor viszont rájön, hogy csak egy UGC platform.) Szerinte „tehetségekbe befektetni mindig nagy kockázattal jár”, és az ilyesmi nem fér össze a tech cégek működési elveivel. Ezek mindig az agresszív növekedés útján járnak; a kiadók nem feltétlenül. A Beggars például egy magánkézben lévő, nyereséges cég, és jól megvan anélkül, hogy kényszeresen növekednie kellene. Simon Wheeler egyébként elmondta, hogy a zeneiparban dolgozni nagyon jó – feltéve, ha az ember nem akar rengeteg pénzt keresni, és persze megvan benne a zene iránti szenvedély.

bush-thanks

Közös jogkezelők: a régióban még fontosabbak, mint nyugati társaik

A régiós közös jogkezelésről szóló panelbeszélgetés legfőbb tanulsága, hogy van olyan területe a zeneiparnak, ahol ugyan a személyes ismeretségek kevésbé nyomnak a latba – de érdemes tájékozottnak lenni a lehetőségeket illetően. Alapvető, hogy a helyi szerzők, zenekarok számára a saját, nemzeti közös jogkezelő kollektíva jó bázist jelenthet. De, ahogy a beszélgetésben a közös jogkezelői nemzetközi szövetség, a CISAC európai igazgatója, Mitko Chatalbashev elmondta, a térségben nagyon különböző fejlettségűek ezek a szervezetek. Minél keletebbre megyünk, annál alapvetőbb problémákkal küzdenek, elsősorban a jogszabályok betarthatósága (és így a jogdíjbevételek) terén.

A közép-európai régió: a visegrádi négyek, a Nyugat-Balkán és a balti országok egészen más helyzetben vannak, mint a keletebbi területek. Itt a közös jogkezelők akár világszintű összehasonlításban is hatékonyak, és a felmérések szerint a zenészek megélhetésében is jóval nagyobb szerepet töltenek be, mint a nyugati társaik. Ennek fő oka a helyi zenepiacok éretlensége – mivel közvetlenül a közönség által fizetett szolgáltatásokból kevesebb bevétel érkezik, ezért a jogkezelőktől származó jogdíjaknak és kulturális támogatásoknak meghatározó szerepe van a zenei produkciók finanszírozásában. Ezt már Tóth Péter Benjamin, az Artisjus stratégiai és kommunikációs igazgatója mondta el, és a jogkezelést egy városi közösségi közlekedési rendszerhez hasonlította, amelyben mindenki megtalálja a saját útját. Ezzel szemben a zeneműkiadó (publisher) szerinte ebben a hasonlatban a taxi vagy utazási iroda, amely külön kiegészítő szolgáltatásokkal bővítheti az alapszolgáltatást.

A zeneműkiadók szerepét illetően egyébként régióban (még) sok a félreértés, és a nyugat-európai vagy amerikai piacokhoz képest Közép- és Kelet-Európában kisebb az elterjedésük. Pedig egy határon átívelő zenei karrierhez több ponton tud segítséget nyújtani egy zeneműkiadó: a helyi promóció mellett a jogi, jogkezelői adminisztráció feladatát is átvállalja – mondta Marta Zgrzywa, aki a régió legnagyobb zeneműkiadóját, a Schubert Music Publishinget képviselte a BuSH-on. Hogy pontosan kinek van szüksége publisherre, arra nincs konzerv válasz: minden zenei produkció esetén külön kell megvizsgálni, átbeszélni, hogy mivel tud hozzájárulni a sikerhez a zeneműkiadó.

Kis kiadók: szeretet és üzlet

Az óriás független Beggars érdekes ellenpontját képezte három kis csináld-magad kiadó: a horvát Burek, az orosz Full of Nothing és a magyar Dalmata Daniel. Mindhárom alapítót a zene szeretete vitte bele az „üzletbe”. Ivan Afanaszjev (Full of Nothing) elmesélte, hogy a finn Keijótól kérdezte, vásárolhatna-e tőle valami lemezt, mire kiderült, hogy a blues sajátos változatát játszó zenésznek nincs egyetlen kiadványa sem. „- És ha én kiadnék valamit? – Miért, neked van kiadód? – Hát, úgy tűnik, van.”

A Burek első kiadványa egy régi barátságnak köszönhetően a már (underground szinten) sztárnak számító Kink EP-je volt

Míg a Full of Nothing és a nemrég indult Dalmata Daniel egyelőre továbbra is „csak a (zene)szeretet” elvén alapul (az előbbi működésmódját Afanaszjev „teljes káoszként” jellemezte), addig Mario Kolonić Pytzek, a Burek vezetője azt mondta: amikor kiderült számára, hogy milyen befektetésekkel jár, ha szép borítót, jó maszterelést stb. szeretne a kiadványainak, akkor rájött, hogy muszáj üzleti alapra helyeznie a kiadót, üzleti tervet készíteni stb.

A kis kiadók jövőjével kapcsolatban Ivan Afanaszjev mondta a legérdekesebb felvetést. Szerinte mostanában a legizgalmasabb fejlemény az, hogy a kiadók „platformok” lesznek, vagyis „egy idea köré épülő kollektívák”; a megnyilvánulásuk lehet szinte minden, ami erre az ideára felhúzható: rádióműsor, klubest, ruházat, videók, mixek, no meg „rendes” kiadványok is. Példaként a NON, NAAFI és PAN kiadókat hozta fel.



Kategóriák:Hírek

Címkék:, , , ,

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: