“Csak kávé legyen és villanyáram, a többi jön magától”. Moldvai Márkkal beszélgettünk

A kilencvenes évek közepén tűnt fel az electropop szubkultúrában Populär nevezetű formációjával, majd az abból kinövő Neo már jelentősen tágította a határait zeneileg és az ismertséget tekintve egyaránt. Ezután, szakítva a szintetikus popzenével, alapító tagja lett az eklektikus világzenét játszó Mitsourának, valamint a színház és a filmek felé fordult. Mindeközben eddig legalább 60 lemezen közreműködött zenei producerként, hangszerelőként, társszerzőként és/vagy hangmérnökként, amik közt a rádiópoptól az alternatívon át a jazzig és világzenéig sok minden megtalálható. 

Moldvai Márk: Nagyon korán eldőlt, hogy zenész leszek. Soha nem is akartam más lenni. A legkülönbözőbb féle zenéket hallgattam, de klasszikus zenét tanultam annak rendje és módja szerint, majd konziba jártam klasszikus-ütő szakra. De a közeg nem volt az igazi. Nagyon nem. Főleg, miután a tanáraimat próbáltam meggyőzni a Kraftwerk jelentőségéről, amit ők megvető értetlenséggel fogadtak. Az ördögűzés legkülönbözőbb praktikáit próbálgatták rajtam, de nem sikerült eltántorítani a sötét oldaltól, ami beszippantott. A korszellem óriási hatással volt rám, a könnyűzenében szerintem érdekesebb és fontosabb dolgok történtek akkoriban, nem beszélve a zenetechnológia forradalmi fejlődésről és az elektronika elterjedéséről. Leginkább olyan figurák nyűgöztek le, mint a kortárs és az avantgárd popzene határán egyensúlyozó médiaművész Laurie Anderson vagy a misztikus stúdiómágus-producer Brian Eno. Az alkotók új generációja jelent meg, akikre leginkább a studio-artist kifejezés a legmegfelelőbb. Egyre biztosabban éreztem, hogy nekem ez lesz a testhezálló kifejezési mód, ráadásul a színpad igazán soha nem vonzott.

A komponálás, a hangszobrászat, a stúdiótechnika annál inkább. Ami engem a zenében igazán érdekel, annak a hangfelvétel-készítés a legmagasabb rendű formája. Vagy inkább – kevésbé patetikusan – az egyetlen formája. Brian Eno híressé vált mondata, miszerint „nekem a stúdió a hangszerem” a legpontosabban definiálja azt, amivel foglalkozom. Látni a nagy egészt, felállítani egy koncepciót egy bizonyos üzenet közvetítésére és mindent ez alá, vagy inkább köré rendezni. Tudom, sok zenésznek unalmas, fárasztó és néha frusztráló a stúdiómunka, nekem épp ellenkezőleg. Végtelenségig képes vagyok pepecselni dolgokkal.  A filmzeneszerzéshez pedig úgy keveredtem, hogy mondhatom, világéletemben filmzenét írtam fiktív, belső filmekhez, úgyhogy ez adta magát.

Moldvai Márknak a színházi világhoz is erős kötődése van. Édesapja zenész, aki a nyolcvanas évek közepén a legendás kaposvári Csiky Gergely Színházban is dolgozott (majd később Németországban több színházi produkció létrehozója), nővére színésznő, de még édesanyja is készített néha jelmezeket darabokhoz.

moldvaymark_nagyillesszilard

“Talán a jó filmzene az; ami működtet egy filmet. Amivel átélhetőbb lesz, mint nélküle. Se több, se kevesebb”- Moldvai Márk, zenei producer, zeneszerző (fotó: Nagyillés Szilárd – Dal+Szerző)

MM: 8–10 évesen színházi próbákon ücsöröghettem sokat. Mai fejjel úgy látom, ez felbecsülhetetlen tapasztalat. Belém ivódott ez a közeg. Volt olyan darab, amit vagy ötvenszer láttam, és kívülről tudtam a szövegkönyvet. Olyan is volt, amiben doboltam. Ekkor megesett, hogy elaludtam az éjszakába nyúló előadás végére, és az apám a karján vitt ki a meghajlásra, nem kis derültséget okozva. Nővérem is statisztált már ekkor. Szóval nyomon követhettem, átélhettem azt a csodát és egyben kínszenvedést, amíg létrejön egy előadás. Láttam nagy színészeket fantasztikusan és pocsékul is játszani. Nagy rendezőket, ahogy negyedóránként idegösszeomlást kapnak. Világosítók, zenekari árok, díszletezők, ügyelők, jelmezek… csak ámultam, tiszta mesevilág! Na meg hallgatni a vitákat, értelmezéseket, fergeteges poénokat a büfében. És aztán látni a bemutatót követően, hogyan működik mindez estéről estére, mint valami hatalmas, precíz szerkezet. Néha csikorog, néha szárnyal, de mindig működik! Megtapasztaltam, milyen ereje tud lenni annak, amikor különböző művészeti ágak közösen hatnak. Azt hiszem, innen datálható, hogy produkció-fetisiszta lettem.

Márk első filmzenéjét a nullás évek talán legfontosabb magyar mozijához, a Kontrollhoz írta még a Neo tagjaként. Ahogy a film, úgy a soundtrack is rendkívül sikeres lett, számos nemzetközi díjat besöpört, és bár ezután kivált a duóból, azért jó néhány felkérést kapott további filmes munkákra, amiket azonban akkor visszautasított.

MM: Új, számomra felfedezetlen zenei területek felé kalandoztam, ezért a Neóból kiléptem, és létrehoztuk a Mitsourát Miczura Mónika énekesnővel közösen. Már nem érdekelt többé a tisztán szintetikus hangzás, inkább az organikus ügyek. Ezen dolgoztunk gőzerővel, ez volt a legfontosabb projekt, de azért filmekkel is megkerestek közben. Nem tetszettek. Ezekben az években élte fénykorát szerintem itthon a tök semmitmondó, megélhetési filmkészítés. Olyan film is akadt, amit nagyon szerettem volna csinálni, például a Fehér tenyér, de azt meg nem én kaptam. Régi nagy álmom, a színház viszont rettenetesen vonzott. Tasnádi István íróval és Jeli Andrással írtunk egy trashrevü-musicalt a Színház és Filmművészeti Egyetem egyik színészosztályának (Rovarok – a szerk), amit később kőszínházi keretek közt is bemutattak, valamint részt vettünk a Krétakör Feketeország című előadásának létrehozásában is. A Krétakör társulatában megvolt minden, ami a színházban jó. Egy okos, elhivatott, bátor és szabad társaság volt némi poszt-hippikommuna romantikával. És rettenetesen aktuális volt minden, amit csináltak. Imádtam. A darab aztán Franciaországban és Amerikában is nagyot ment, oda sajnos nem vittek magukkal, mivel a koncepció az volt, hogy a zenei betéteket a színészek maguk adják elő, vagy felvételről szóljon. Később a Vígszínházban is csináltunk egy darabot (Három testőr – a szerk). A színház azonban mégis inkább egzotikus kitérőnek bizonyult a munkásságomban, mivel beláttam, hogy az én habitusomnak inkább a filmkészítés fekszik. A színház a pillanat művészete, kevésbé kontrollálható egy sor dolgot, ráadásul a színészi kvalitás nyilván mindig fontosabb a zenei kvalitásnál, ami zenés daraboknál sok kompromisszummal jár, a hangzás a legtöbb helyen esetleges stb. Visszatértem tehát a stúdióba a zenei produkciókhoz.

Produceri és szerzői munkák, filmbetétdalok és dokumentumfilmek után aztán jöttek ismét a nagyjátékfilmek, legutóbb az idei év egyik legnagyobb mozis közönségsikere, a Sopsits Árpád rendezte Martfűi rém. Most pedig a jövő februárban mozikba kerülő Kojoton dolgozik, amelyet az elsőfilmes Kostyál Márk jegyez rendezőként.

MM: Kifejezetten szeretek olyan filmen dolgozni, ami elsőfilmes rendezőé. A Kontroll is ilyen volt Antal Nimróddal. Valami hihetetlen lelkesedés és várakozás van a levegőben ilyenkor, ami rendkívül inspiráló. A Kojot igazi jutalomjáték, megtaláltuk hamar a közös hangot. Nagyon tetszett, hogy az első megbeszélésen színekről beszélgettünk a rendezővel a zene kapcsán. Azt mondta, a zene legyen opálos. Agrár ízekkel. És nem azt, hogy legyen ilyen vagy olyan, mint az XY filmben. Ezt szeretem. Bár ő is használt mood-zenéket a vágás alatt (meglévő, a rendező által kedvelt zenék, amik segítenek ritmust és hangulatot adni a jeleneteknek ebben a fázisban – a szerk.), amit nem szeretek, mert a rendező megszokja, megszereti és aztán mindenáron ragaszkodik hozzá, hogy a majdan elkészülő filmzene nagyon hasonló legyen. Ő azonban meglehetősen könnyen engedi ezeket el, és ad teret egy esetlegesen teljesen más zenei megközelítésnek.

A legszerencsésebb, ha a zenészt már a forgatás előtt kiválasztja a produkció. Olyankor ott lehetsz az első kapavágásnál, magadba szívhatod az atmosz­férát, személyesebb a viszonyod a filmmel, hallod az instrukciókat, rögtön világos a rendezői szándék, és több időd is van az egészre. Ez most nem így történt, a filmet már leforgatták, mikor megkerestek, de persze sok beszélgetéssel mindezt pótoltuk. Ennél a filmnél ki kellett lépnem a komfortzónámból, de ez mindig izgalmas és hasznos dolog. Mivel eldöntöttük, hogy ez most egy erősen gitárcentrikus zene lesz, én pedig nem vagyok gitáros, kellett egy ember, aki folyamatosan ott ül velem és az ötleteimet megszólaltatja különböző akusztikus, elektromos, olykor egzotikus gitárokon. Jeli Andrást hívtam segítségül, akivel korábban több színházi darabban dolgoztunk együtt. A munka közben aztán ő is olyan lelkes lett, hogy ötlet-realizáló gitáros szerepén egy idő után túllépve saját elképzeléseivel is előrukkolt. Nem mellékesen rendkívül jól szórakoztunk.

Nagyon szeretem az olyan hangszereket, amiken intonálni kell, mert az intonáció (akár pontos, akár direkt félreintonált) folyamatos változást, lebegést, bizonytalanságot okoz. Nem statikus, ez pedig jelentős emocionális többlet. Sosem lesz két hang ugyanolyan. A Kontrollban például a trombita és a meleg, bús szárnykürt volt az ellenpont a hűvös elektronikával szemben. Az olyan technikák használata pedig, mint például gitár esetében az ebow (elektromos vonó), vagy a slide gyűrű még tovább fokozza ezt a hatást. Az egyik legeredetibb soundunk a Kojotban egy akusztikus slide-gitárból jött (Weissenborn), aminek a húrjait vécélánccal és filctollkupakkal turbóztuk.

Ismét kiderült számomra, hogy azért jó filmzenét csinálni, mert teljesen eszement és indokolatlan zenei ötletek, amiket sose csinálnál meg, egyszer csak értelmet nyernek és funkciójuk lesz. Kevés kivétellel ki az az ember, aki 2016-ban ír egy italo-western himnuszt? De ha egy jelenet azt kívánja, hát csinálsz egyet és aztán rájössz, hogy igazából mindig is akartál egy italo-western himnuszt írni.

Moldvai azt is vallja, hogy a filmzeneszerzést megtanulni elméletben nem lehet, csak ha az ember megcsinált legalább 8–10 filmet. Persze elengedhetetlen alapfeltétel a széles zenei horizont, az érzékenység, némi dramaturgiai érzék és a végtelen alázat.

MM: Hogy mitől jó egy filmzene? Ez egy izgalmas kérdés. Vannak nagyon jó zenék, amik nem jók egy filmben, és vannak filmzenék, amik kiragadva, külön hallgatva esetleg nem túl izgalmasak, a filmet viszont tökéletesen működtetik. Kedvenc példám az Egészséges erotika „filmzenéje”, ami mindössze egy idegesítő, kvarcórahangú dobgép kattogása. Egy bizarr, kelet-európai szatírához tökéletes és irgalmatlanul eredeti választás. Talán a jó filmzene az, ami működtet egy filmet. Amivel a film jobb lesz, átélhetőbb lesz, mint nélküle. Se több, se kevesebb. Minden más másodlagos kérdés. De ahhoz, hogy az ember ezt elsajátítsa, ráérezzen a helyes arányokra és érezze, hogy akkor most ide bármilyen csábító is, az adott jelenet szempontjából a legjobb választás az lesz, ha semmilyen zene nem szól, ezt kizárólag gyakorlati szituációkban lehet megtanulni. Mondok egy példát. Amikor a Veszettek zenéjén dolgoztam, volt egy jelenet, ahol a negatív hősünk először jelent meg a vásznon, amint megérkezik a városba egy fekete motorral. Na, gondoltam, magas labda, ez a gonosz irtó gonosz lesz, és nagyon meg fog érkezni. Bízzátok ide! Vittem büszkén az elkészült zenét megmutatni a rendezőnek, Goda Krisztának, és vártam a hatást, hogy akkor most kifekszik. Hát nem feküdt ki. Kérdeztem, Kriszta, mi a baj? Nem tetszik? Ez??? Mondja, hogy tök jó, meg minden, de az ég szerelmére, nem a Godzilla érkezik a városba, csak a Fenyő Iván! Kissé elsokalltam, igaza volt.

Vagy amikor egy kiadósabb félóra után már émelyegsz a saját zenédtől, annyira túlterhelted a vásznat hangokkal. Letisztulni, pontosan megragadni hangulatokat, ez szép és jó nagy kihívás.
Csak kávé legyen és villanyáram, a többi jön magától. Szerencsés esetben.

interjú: Szabó Sz. Csaba, fotó: Nagyillés Szilárd (Dal+Szerző)

MOLDVAI MÁRK – Zenész, zeneszerző, zenei producer.

A Popu­­lär és a Neo zenekarok alapí­tótagja. Előbbivel egy – Új arcok a feszületen (1995) –, utóbbival két albumot – Eklektogram (1999), Lo-Tech Man, Hi-Tech World (2002) –, és számtalan slágert (The Pink Panther Theme, Persuaders, Aiiaiiiyo, Diskhead) jegyzett.
A Neoval csöppent a filmzeneszerzésbe a Kontroll című, több nemzetközi sikert is elért, Antall Nimród-filmmel. 2003-ban Miczura Mónika énekesnővel létrehozta a Mitsourát az etno-jazz-elektronika szentháromságában született világzenei produciót. Két lemezük jelent meg: Mitsoura (2003) és Dura Dura Dura (2008).
Mindezek mellett keresett zenei producer. Csak néhány név a teljesség igénye nélkül, akikkel zenei producerként dolgozott: Jónás Vera Experiment, Jamie Winchester, Zséda, Heaven Street Seven, Besh-o-drom, Magna Cum Laude, Dob­rády Ákos, Lukács Miklós trió, Lantos Zoltán Mirrorworld, Bin-Jip, Szalóki Ági, Palya Bea, Dés András Quartett.
Az utóbbi években több magyar nagyjátékfilm zeneszerzője.

KONTROLL (2003)
A HÓPÁRDUC TALPRA ÁLL (2011)
A VITORLÁZÓ (2013)
VESZETTEK (2015)
A MARTFŰI RÉM (2016)
KOJOT (2017)

Az interjú a Dal+Szerző magazin 2016/04. lapszámában jelent meg.



Kategóriák:Dalszerzőkről

Címkék:, , ,

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: