Megkezdődött az Egyesült Államokban a digitális zenei szolgáltatások jogdíjtarifáinak megállapítása. Egy három bíróból álló testület, a Szerzői Jogdíj Bizottság (Copyright Royalty Board) hallgatja meg egyrészt a tech cégek, másrészt a szerzők képviselőinek javaslatait érveit. A folyamat végén megállapított jogdíjak 2018-tól, öt éven át lesznek érvényben.

A szerzők képviselői közül a Zeneműkiadók Országos Szövetsége (National Music Publisher’s Association, NMPA) tagjainak írt levelében meglehetősen kemény hangot ütött meg (a szöveget a Music Business Worldwide közölte). Sok ismerős elem is van itt, például sokszor elhangzott az elmúlt években a szerzők, előadók, kiadók részéről, hogy a tech cégek úgy termelnek hatalmas profitot on-demand szolgáltatásaikkal, hogy közben a szerzőknek, zenészeknek stb., akik ugye mindezt lehetővé teszik, a lehető legkevesebbet akarják fizetni.

Van azonban egy nagyon érdekes új elem a zeneműkiadók érvelésében. A tech cégek a zenét nem pusztán a szűk értelemben vett zenei szolgáltatásokban használják, hanem általában arra, hogy bevonzzák a fogyasztókat az “ökoszisztémájukba” (idézőjel az eredetiben), és más termékeket vagy szolgáltatásokat adjanak el nekik, legyen az iPhone, Beats fejhallgató, Amazon Prime előfizetés vagy az Amazon Echo vagy a Google Home hangfelismerő okosotthon-kütyüi. (A levél nem írja, de akár az is előfordulhat, hogy a zenei szolgáltatás veszteséges, de a bevonzott fogyasztók egyéb vásárlásain mégis profitot termel a cég – ez az ún. loss leader.)

Ha tehát fair jogdíjakra törekszünk, akkor nemcsak azt kell követelnünk, hogy “a szerző kapjon fizetséget minden egyes alkalommal, amikor elhangzik egy dala”, hanem figyelembe kell venni azt az értéktöbbletet is, amivel a zene vonzereje a tech cég általános növekedéséhez hozzájárul – írja az NMPA. “Ha az Amazon arra használ egy dalt, hogy eladjon egy Echót vagy egy Amazon Prime előfizetést, akkor a meg kell osztania a bevételt a dal szerzőjével” – olvasható a levélben.

Az azonban nem derül ki, hogy ezt hogyan képzelik el a zeneműkiadók. Valami olyasmi lehetne a megoldás, mint az üres hordozó díj, csak éppen az adathordozók mellett a szolgáltatásokra is kiterjesztve. Ahogy megvannak arra a módszerek, hogy megbecsüljék, a zene milyen mértékben járul hozzá az okostelefonok, tabletek eladásaihoz (lásd e cikkünket), ugyanezt a szolgáltatások előfizetésein is lehetne vizsgálni. Más kérdés, hogy az amerikai szerzői jogi rendszertől meglehetősen idegennek látszik egy ilyen megoldás, de ezt feltehetően az NMPA is tudja, és a tárgyalás elején egy maximalista megoldást dobott be. (Egy nyílt levélben amúgy arra kérik a tech cégeket, hogy ne ellenfélként, hanem üzleti partnerként tekintsenek a zenei világra.)

Másik oldalról az Apple azt javasolta a Forbes cikke szerint, hogy a rendszer drámai leegyszerűsítésével 100 stream után járjon 9.1 cent. (2006 óta ennyi az egy dal utáni mechanikai jogdíj.) Ez nagyjából a fele annak, amennyit a cég most fizet, bár egészen más számítási rendszerben (röviden: az összes bevételt osztják fel az összes lejátszásból való részesedések alapján). Név nélküli iparági források szerint az Apple a Spotify-t szeretné kikészíteni a javaslattal – nem is feltétlenül a mértékével, hanem a módjával. A Spotify ugyanis azok után a hallgatók után, akik nem előfizetők, jóval kevesebbet fizet – hiszen az általuk meghallgatott reklámok által termelt bevétel az előfizetési díjból származó jövedelemtől. (Az Apple Music nem kínál ingyenes opciót, csak hosszú próbaidőt.)

Kategóriák:Hírek

Címkék:üres hordozói díj, szerzői jogdíj, zeneműkiadó