Időről időre nekimegy egy – jellemzően a „poptimista” táborba sorolható – cikk annak az előítéletnek, hogy valamiképpen jobb, magasabb rendű az, ha egy előadó saját maga írja a dalait. A Noisey-n megjelent cikk annyiban megy tovább ezeknél, hogy iparági szakembereket szólaltat meg, illetve sok, korábban megjelent, szerzőkkel, producerekkel készült interjúból idéz.
Három előadóra fókuszál a cikk, az első Selena Gomez, aki (bár ezt a cikk nem említi) tinisztárként indult. „Senki nem nézi le Meryl Streepet, mert nem ő írta az Oscar-díjas filmjének a forgatókönyvét. Egyes énekesek egyszerűen nem dalszerzők, viszont ettől még nagyszerűen interpretálhatnak dalokat, vagy mondhatnak el történeteket. Ha ők nem lennének, mi sem lennénk” – idéz a cikk egy neves dalszerzőt.
Selena Gomez sokak szerint a mai pop „legjobb kurátora”, ami azt jelenti egy A&R menedzser definíciója szerint, hogy „különféle elemeket – legyenek azok szerzők, művészek, hangminták vagy bármi más – úgy tud összehozni, hogy azok egy meghatározott művészi cél szolgálatába álljanak”. Ez a művészi cél az olyan érzelemkifejezés, amit a hallgató elhisz neki, valódinak érez. Egy másik szerző szerint Selena Gomez „tudja, milyen hangzást akar, tudja, mi a menő és hogy mi az innovatív”. Például a 2015-ös Revival lemezén úgy tudott fülbemászó popdalokat előadni, hogy szembement az éppen aktuális EDM-trendekkel, és ezzel utat nyitott későbbi, szintén az uralkodó hangzástól eltérő slágereknek is.
Egy A&R menedzser szerint egyenesen az előadók kurátori tehetsége (és nem esetleges szerzői hozzájárulása, ha van) az. amitől valaki „kulturálisan igazán releváns művésszé lesz”. Ez utóbbi esetben „többről van szó, mint hogy csináltál néhány jó lemezt: téged fognak a színtér vezetőjének tartani, aki valami fontosat elindított”. Egyébként Britney Spears is jó példa az ilyen kurátori megközelítésre.
Selena Gomeznél nagyobb kritikai sikert élvez Beyoncé, de azért sokan támadják, mert például legutóbbi, Lemonade című lemezén rengeteg ember működött közre (mint arról részletesen itt írtunk, olyanokat is feltüntettek szerzőként, akiknek egy refrénjéből felhasználtak egy sort, megváltoztatva). A vele dolgozó szerzők, producerek egybehangzó beszámolói szerint Beyoncé a neki bemutatott dallamokból, alapokból, demókból darabonként „ollózza össze” a végleges dalokat. „Fog két dalt, azt mondja: tetszik ez a két sor, ezt a dallamot a verzében és a bridge-ben fogom használni, és kellene írni egy új középrészt” – mondta az egyik szerző.
Az, hogy valaki ezzel a módszerrel épkézláb slágereket tud összerakni, „egy olyan ritka képesség, amiről nem sokan beszélnek, nem sokan tudnak, bár Beyoncé és Drake zenéjében egyre láthatóbbá válik” – mondja egy szerző.
Ha ilyen fontos ez a kurátori képesség, miért tartunk még mindig ott, hogy ezt nem ismerik el, és leszólják azokat, akik nem maguknak írják a dalokat? Valószínűleg szerepet játszik ebben a popzenével szembeni előítélet: a „futószalagon gyártott sztárok” képe, illetve az, hogy a popzene „célja” a pénzkereset, nem a művészet. Valamint legalább részben a nőkkel szembeni előítélet is, főleg, hogy mostanában a legtöbb sztár énekesnő, illetve a popban a dalszerzők között is sok nő van (bár a csúcson inkább férfiak állnak, például Max Martin). Vessük össze az énekesnők miatti fanyalgást azzal, hogy Elvis Presley, aki szintén mások által írt dalokat énekelt, maga a Király.
Categories: Hírek
Leave a Reply