Szakácsi Gábor a kilencvenes évek elején alakult, azóta kultikussá lett punkzenekar, a C.A.F.B. frontembere volt. Az együttes egyre ismertebb lett szűkebb műfaján kívül is, Szakácsi Greg (ahogy általában ismerik) azonban súlyos függőséggel küzdött. 1999-ben költözött Seattle-be, hogy szakítson a drogokkal; bár eleinte nem így tervezte, kint maradt, és 2004-ben zenekart is alapított Sledgeback néven. Nemrég Budapesten járt, amikor koncertezett, nagylemezen dolgozott és egy EP-t is kiadott a C.A.F.B.
Ezt a történetet elég sok interjú feldolgozta, mi másról kérdeztük. Mivel Szakácsi Greg a magyar undergound zeneipar kilencvenes évekbeli működését, és az amerikai undergroundot is jól látja, mindkettőben elért sikereket, ezért mi ezekre voltunk kíváncsiak. Beszéltünk a kiadók szerepéről itthon és Amerikában, és arról, miért olyan nehéz érvényesülni a zenében odakint.
Rengeteg kiadót megjártál, több lemezed sorsa igen csak kalandos, kezdve az 1992-es Utcastílus demóval, ami csak 1999-ben jelent meg. Miért?
Akkor az volt az elképzelésünk a punk-rockról, hogy felveszed a demót, és do-it-yourself stílusban terjeszted. Kézről kézre terjedtek a lemásolt szalagok, először a baráti körben, aztán ahogy elkezdtük játszani a Fekete Lyukban, már készítettünk hozzá fénymásolt borítót is. A rendes kiadást anyagilag sem tudtuk volna megoldani, és nem volt összeköttetésünk sem. Az volt az elképzelésünk, hogy csináljuk a zenét, aztán történik, ami történik. 1993-ban lett egy menedzserünk, D. Kiss Gábor; aztán Fliegauf Benedek vette át ezt a feladatot, aki később filmrendező lett. Ő segített hozzá minket egy szerződéshez a Trottel Recordsnál, Rupaszov Tamás kiadójánál. 1993-ban nála jelent meg az első hivatalos anyagunk, a Ne bízz senkiben.
A kilencvenes évek elején elég nagy káosz volt a kiadók terén, rengeteg kiadó indult és szűnt is meg.
Igen, mindenki fel tudott már venni demókat és tudott terjeszteni, és kitalálta, hogy akkor csinál egy kiadót. De csak pár olyan volt, ami igazán kiadónak volt nevezhető, ezek egyike volt a Trottel. De nem csak akkor volt káosz: ha belegondolsz, Amerikában 70 dollárért ki tudsz váltani egy vállalkozói engedélyt, és el tudsz indítani egy kiadót egy óra alatt.
Teljesen mindegy, hogy milyen kiadónál vagy, ha az elég figyelmet fordít a zenekarodra. Viszont lehetsz az EMI-nál is, ha fiókba rakják a kiadványodat. Az egyik ismerősöm, aki a Sledgebackben játszott, Guy Lacey a kilencvenes évek elején a War Babies tagja volt. Ez elég komoly együttes volt, például az Alice In Chainsszel, Soundgardennel is turnéztak, a Pearl Jam későbbi gitárosa is megfordult náluk. Kaptak egy szerződést a Columbia Recordstól, ha jól emlékszem, három évre és három albumra. Egyetlen lemezük jelent meg hivatalosan, a többit fiókba rakták. Viszont ha egy kisebb kiadónak jók az összeköttetései, jó a promóciója és elég figyelmet fordít egy zenekarra, akkor sokkal nagyobb előnyökkel járhat a zenekaroknak.
A mai világban nagyon sok mindent meg tudsz csinálni saját magad. Ha van elég erőd, energiád és kis anyagi háttered, turnézhatsz, kiadhatod a zenédet, és így szépen lassan elkezd terjedni a híred. A kiadók manapság leginkább hitelezőként működnek. Azt mondják: ennyibe fog kerülni a kiadás, ennyibe a promóció, ennyibe a turnézás. Előleget kapsz, de ezt aztán levonják abból, amit kerestél, és minden egyes kávét felszámolnak. Csak miután megtérült az, amit rád fordítottak, utána kapsz pénzt. De ezt mind magad is meg tudod oldani. Úgyhogy tényleg csak annyi a különbség, hogy a nagyobb kiadóknak több az összeköttetésük, és bizonyos dolgokat olcsóbban vagy ingyen el tudnak intézni, amiket te nem tudnál.

Fotó: Pogonyi Nóra
Titeket keresett nagyobb kiadó?
Egyszer volt szó az EMI-ról még a Sledgebacknek nagyon az elején, de egyetlen tárgyalás volt csak. Nem nagyon bízom a nagyobb kiadókban.
Visszatérve az itthoni történetre: a Zanza című lemez hozta meg az országos ismertséget, ami a Premier Art Recordsnál jelent meg.
Ez egy nagyon érdekes cég volt. A Kormorán együttes tagja, Gál Péter hegedűs-énekes kezdte a kiadót a Németh Gáborral, aki a Bikini, Skorpió, és más zenekarok dobosa volt. Ez egy kis kiadó volt, de ugyanolyan összeköttetésekkel, mint egy multinacionális cég, pont a szakmai háttér miatt. Ezért volt nagyon szerencsés húzás, hogy hozzájuk kerültünk. Ez úgy történt, hogy 1997-ben szerettünk volna felvenni egy demót. Összeszedtünk egy kis pénzt, és bementünk a Németh Gábor stúdiójába a Petőfi Csarnokban. Már nagyjából kész is voltunk, amikor bejött Gál Péter megbeszélni valamit Németh Gáborral. Pont ment az anyag, és mondta Gál Péter, hogy mi ez, milyen jól hangzik. Németh Gábor bemutatott minket, beszélgettünk kicsit, Gál Péter meghallgatott több dalt, és behívott minket az irodába a következő hétre. Be is mentünk, átbeszéltünk egy-két dolgot. Akkor már sejtettük, hogy lehetséges, hogy ebből összejön valami. Megbeszéltük a srácokkal, hogy megpróbálunk simulni, egy normális lemezszerződést szerettünk volna kötni. Talán két héten belül alá is írtuk.
A Zanza lett az első lemezünk, ami mondhatjuk, hogy ismertté vált. Elkészült az első nagy költségvetésű videoklip az Engedj be című számhoz; a Petőfi Csarnokban játszottunk a Sing Sing együttessel; országszerte turnéztunk. Ki tudtunk lépni valamilyen szinten az undergroundból – de ez így nem pontos, mert underground együttes maradtunk, nem mondanám, hogy befutottunk, csak valamennyire ismertté váltunk. A kiadó ehhez tudta hozzásegíteni a zenekart, hogy országos szinten ismertté tette a nevünket, mind a sajtóban, mind a szakmai körökben. Anyagilag ebből nem láttunk sokat.
Korábban az Indexnek azt mesélted, hogy egy kiadónál kikötötték, hogy a C.A.F.B. hivatalosan nem rövidítés, csak négy betű. Ez a Premier Art Records volt?
Igen. Kérdezték a tárgyaláson, hogy mi ez a négy betű, mondtuk, hogy egy angol rövidítés, Cops Are Fucking Bastards. Azt mondták, hogy megmaradhat a négy betű, csak nem lehetne-e valami mást mondani. Azzal az ötlettel álltak elő, hogy négy zenei hangot jelöljön, ami talán meg is található egy dalunkban. Mondtuk, jó – de ettől függetlenül a rajongóink nagy része tudta, hogy miről van szó. Aztán jöttek a direkt belemagyarázások, a Prosectura énekese előjött azzal, hogy Cuccos A Fiú Bugyija, meg Cifra A Faszom Bazdmeg, meg hasonló dolgok.
Aztán ez a kapcsolat sem tartott sokáig.
Nagyon sokszor keveredtem balhéba a kiadóval. Például tévés interjúkban olyan stílusban beszéltem, hogy ebből problémák keveredtek. Elkezdtük gyűjteni a rosszpontokat. Odáig, hogy amikor felvettük nekik a következő lemezt, a Minden-hatót, akkor arra azt mondták, hogy nem adják ki, mert túl kemény a hangzás. De szerintem emögött az volt, hogy annyi problémát kreáltunk magunk körül – aminek a nagy része miattam volt –, hogy nem akartak a zenekarral dolgozni. Úgyhogy akkor átkerültünk a Hammerhez.
Szóval igaz, hogy az elején megfogadtuk, hogy rendesek leszünk, de aztán ez körülbelül öt percig tartott. (nevet) A koncerteket mindig lejátszottuk, de például volt egy kábítószer-ellenes koncert a Pecsa szabadtéri színpadán, talán 1998 nyarán. Voltak családok, gyerekek. Mindenki playbackezett, de mi nem, úgyhogy eleve hozzájuk képest rosszul szóltunk. Én meg nagyon be voltam tépve; akkor már kicsit erősebben fogyasztottam különböző ajzószereket. Felmentem a színpadra, a gyerekek, szülők elé, és üvöltöztem,hogy ne kábítószerezzetek, mert úgy fogtok kinézni, mint én. Az ilyen eseteknek az lett a visszhangja, hogy nem lehet bánni a zenekarral, és elkezdett a zenekar imidzse szépen leépülni, ami nekem köszönhető.
Szóval alapvetően mindent úgy csináltunk, ahogy nem kellett volna. Mai fejjel azt mondom, hogy aki zenélni akar, inkább gondolja át kétszer, hogy milyen lépéseket tesz, és ne tegyen olyanokat, amiket én csináltam. Nem kell megszokni, hogy állandóan részegen menj a színpadra. Ez meglátszik, a zene minőségét rontja, a zenekart széthúzza, az imidzsét rombolja, és a legfontosabb, hogy kiépíted magadat a zenéből. Annyit csinálj, amennyi jól esik, de én nem hiszem, hogy az, ha valaki be van rúgva, meg állatkodik a színpadon, minden esetben jó. Lehet jó, ha egyszer összetörsz egy gitárt, de amikor ez mindennapos dologgá válik, akkor saját magadat rombolod le, és az embereket magad körül, és ebből nagyon nehéz kilépni.
Voltak olyan időszakok, amikor ha megláttam a gitárt, akkor az jutott eszembe, amit a színpadon csináltam betépve. Át kellett tennem magamban a zenét a másik oldalra, hogy inkább a gyógyszerem legyen, ne a rossz dolgaim tükre. És mindez a mai napig meghatározza minden mozdulatomat, az életvitelemet, mert be kell tartanom különböző szabályokat ahhoz, hogy normálisan tudjak létezni.
Szakítani akartál a drogokkal, ezért mentél Seattle-be. Amikor újra elkezdtél zenélni, elég hamar beindultak a dolgok a Sledgebackkel. Ez hogy jött így össze?
Szerettem volna zenélni, csináltunk a barátaimmal egy zenekart Sledgeback néven. Megírtunk pár számot, és néhány hónappal a megalakulásunk után, 2004 őszén volt az első koncertünk a Central nevű seattle-i klubban (a Nirvana is játszott ott). A Sliver Records tulajdonosa szervezte ezeket a koncerteket keddenként, és utána odajött, hogy egy számunkat elkérje egy válogatáshoz. Ennek olyan visszhangja volt, hogy aláírt velünk egy szerződést, és még ősszel meg is jelent az első nagylemezünk. Ma is ennél a kiadónál vagyunk. Nincs náluk túl sok zenekar, ezért tudnak figyelni mindenre, és baráti kapcsolat is van közöttünk. Érzik a zenekart, tudják, hogy miről van szó. Sőt, már én is munkatárs vagyok, segítek az A&R-ban, hozhatok zenekart, és ha a tulajdonosnak tetszik, akkor szerződést is aláírhatok velük.
Egy mélypont volt a kapcsolatban: a második nagylemezt egy európai kiadó is szerette volna megjelentetni bakeliten, de a Sliver azt mondta, hogy ez jogilag nem megoldható. Ebből lett egy egy-másfél éves mélypont kettőnk között, de aztán helyreálltak a személyes kapcsolatok. Ez az európai kiadó a holland Rebellion Records volt, akikkel levélben kommunikáltunk. Elsősorban promóciós szempontból volt előnyös, mert rákerültünk több Európában, illetve később világszerte megjelent válogatásalbumra, amik vitték a zenekar hírét.
A 2005-ös Vans Warped Tourra is a kiadó által kerültetek be, ugye?
Egy ilyen nagy fesztiválra kapcsolatok nélkül lehetetlen bekerülni. Az első lemezt a Hot Topic is terjesztette, ruhákat és alternatív zenéket is árultak, és az ő révükön keresztül kerültünk a Warped Tourra. A zenekar első két évében nagyon sok másik fesztiválon is játszottunk, sok turnéra mentünk, sok világhírű zenekarral játszottunk. Mindez a kiadó nélkül nem mehetett volna. Ezt tudja adni pontosan a kiadó: az összeköttetéseket, az embereket.
Ez volt a punk máig utolsó nagy felfutása, és a Warped Tour ezen belül az egyik csúcs. Azóta hogyan változott a műfaj?
Igen, a kilencvenes évek végén kezdődött ez a hullám, és az előző évtized második felében csengett le, úgyhogy mi pont benne voltunk a közepében. Mostanában kicsit változott a műfaj, ami nem baj, az egy egészséges dolog. De a Warped Tour a mai szemmel visszanézve nem volt igazán egy punkhoz közelálló fesztivál. Manapság inkább Európában erősödött meg a műfaj. Amerikában is nagy a piac, de szétszórt; Európában minden közel van, és nagyobb az embertömeg, szóval a zenekaroknak jobban megéri eljönni ilyen helyekre. Emiatt itt van a központ. Emellett néhány amerikai nagyvárosban vannak még nagyobb punkfesztiválok.
A hvg.hu-n megjelent interjúban azt mondtad, hogy nagyon nehéz Amerikában érvényesülni a zenében. De nektek, úgy látszik, elég jól ment.
Igen, viszonylag jól ment, mert szerencsénk volt. Tényleg annak köszönhetjük, hogy jó időben voltunk jó helyen, jó kiadóhoz kerültünk. Általában véve azért nehezebb érvényesülni Amerikában, mert nagyon sok a zenész, főleg az olyan helyeken, mint Seattle; és mindenkinek jó a felszerelése, jól szól. Sokkal több pénzbe kerül a PR is. A turnézásban pedig a legfőbb nehézség a távolság. Márpedig ahhoz, hogy ismertté válj, turnézni kell, nem elég még a rádió sem. És ha elindulsz, két-három hetet mindenképpen el fogsz tölteni a turnén. És nem két órát utazol egy koncertre, hanem a nyugati parton mondjuk tizenkettőt. Amikor Seattle-ből indulunk, három órát utazunk Portlandbe, utána már tizenkettőt San Franciscóba, utána megint hatot Los Angelesbe. És akkor még csak a nyugati partról beszéltünk, nem is mentél az ország közepére vagy a keleti partra.
Ezek a távolságok az embereket fizikailag, idegileg, pszichésen kiégetik. Egy mikrobuszba vagy zárva a cuccal minimum két és fél héten át. Nem dolgozol, vagy elköltöd az összes szabadságodat. Aztán lerobban a mikrobusz, nincs pénz a szállásra, elfogy a merchandise és nem tudsz miből pénzt csinálni… Nem tudsz csak hétvégenként játszani, és hétközben nagyon meg kell promotálni a koncerteket, hogy eljöjjenek. És mindenhol máshogy kell hozzáállni, kicsit más a közönség, a klíma; az elején azt sem tudod, hogy hol melyik rádiót kell felhívni. Szóval egyrészt ezt kell kibírni, másrészt nagyon sok pénzbe kerül az előkészítés. De ahhoz, hogy bekerülj az országos médiába, ezt többször is végig kell csinálni. Úgy, hogy közben hamar le is kritizálnak.
Ezt mondják a magyar közönségről is, hogy nagyon kritikus.
Ez mindenhol megvan. Azért nehezebb a magyaroknak, mert egy magyar hallgatók az adott zenekart az amerikaiakhoz hasonlítja. Mondjuk meghallgatják a Macskanadrágot, ami egy ismert magyar punkzenekar, és utána egy amerikai szinten ugyanannyira ismert zenekart, mondjuk a Pennywise-t. És azt mondják, hogy „ó, mennyivel jobban szól, mennyire ez meg az”. De arra nem gondolnak, hogy sokkal nagyobb háttere van a kinti zenekarnak. Ráadásul az angol nyelvet annyira megszokták az egész világon, hogy az helyettesíthetetlen, és eleve úgy hallod, hogy jobban szól az a rockzene, ami angolul van – ez amúgy szerintem egyáltalán nem igaz.
Pedig nem rosszabbak a magyar zenészek, nem rosszabb a hozzáállásuk. Hanem annyira erős az amerikai piac, az amerikai zeneipar, hogy mindenki ahhoz próbál hasonlítani mindent, és azt nehéz megközelíteni. A saját országunkban, a saját szintünkön kellene nézni a zenekarokat, és támogatni őket lefikázás helyett. Ha lenne támogatás, az pszichésen segítené őket, előrébb tudnának lépni és még jobban tudnának szólni. Nagyon erős embernek kell lenni Magyarországon, hogy eljussál bizonyos szintekre. Mint ahogy a Tankcsapda: gondolom, őket is nagyon sokan fikázták annak idején, de nem érdekelte őket, végigcsinálták, megvolt az erejük, hogy végigháborúzzák saját magukban. És most már nagyon jól szólnak, most már tudod őket egy amerikai zenekarhoz hasonlítani. De ilyen zenekarból van kettő vagy három Magyarországon.
Indexnek azt mondtad, hogy ha valaki zenéből szeretne élni Amerikában, akkor minden mást fel kell adnia ezért. Szerinted, ha te ezt elhatároznád, akkor meg tudnál élni belőle?
Ha nagyon akarnám, akkor meg tudnám csinálni. Az, hogy meg is fogom-e csinálni, más kérdés. Most nem, de ez akár hónapokon belül is megváltozhat. Föl tudok venni annyi hitelt, hogy meg tudjam finanszírozni a visszatérő turnét: kibérelni egy mikrobuszt, megcsinálni a merchandise-t és kifizetni a menedzsmentet, akik leszervezik a koncerteket. Aztán a merch eladásból, az ajtónál bejött pénzből végül vissza lehet fizetni a hitelt, és talán még marad is valami; aztán legközelebb több. Ahhoz, hogy mindebből meg tudj élni, az kell, hogy legyen egy alap közönséged otthon, és olyan időben kell lenned, amikor érdeklődés van a műfajod iránt. Annyi nehézségem lenne, hogy a Sledgeback mostanában nem volt olyan aktív. Ha egy kicsit visszavonulsz, akkor újra kell építeni sok mindent: hiszen például az emberek, akiket régen ismertél, eltűntek a szakmából. És kell egy új lemez is, amivel turnézni lehet. Egyébként az lenne az álmom, hogy eljussak az amerikai zenekarommal Magyarországra, valamint Németországba, Csehországba, Szlovákiába: mindenhol többen kérdezték, hogy mikor jövünk már át.

Fotó: Pandur-Balogh Norbert
Categories: Dalszerzőkről, Hírek
Leave a Reply