A Spotify producerekkel instrumentális számokat készített, amiket aztán nem létező művészek nevében töltenek fel, és igen jó helyekre raknak egyes playlisteken – állította a Music Business Worldwide tavaly. Egy év után újra előkerült a kérdés, és néhány nap alatt kiderült, hogy főleg svéd producerek, illetve egy production music cég áll az álnevek mögött. Mi ezzel a baj, ha egyáltalán bármi?
A Music Business Worldwide tavaly nyáron írt egy cikket arról, hogy a Spotify producerekkel írat zenéket, amiket aztán mindenféle kitalált művészek nevében töltenek fel. A zenéket bizonyos instrumentális stílusokban rendelik meg, és aztán olyan playlisteken kapnak nagyon előkelő helyeket, mint pl. Peaceful Piano, Deep Focus, Sleep, Ambient Chill, Music For Concentration. Ezeknek a „funkcionális zenét” tartalmazó playlisteknek milliónyi követője van. A Spotify amolyan kiadóként működik ezeknél a zenéknél – sugallta a lap -, csak éppen erről a felhasználókat nem tájékoztatja.
A MBW eredeti cikkéhez a Spotify nem kívánt kommentárt fűzni. Azonban nemrég a Vulture cikkében újra előkerült a vád, amire a svéd cég a Billboardban reagált, kategorikusan tagadva mindezt.
Erre a MBW egy válaszcikket közölt ötven „nem létező művész” nevét nyilvánosságra hozva. Ezek együttvéve kb. 520 milliiós hallgatottsággal bírnak. A lap azt írja, hogy forrásaik elárulása nélkül nem tudják minden kétséget kizáróan bizonyítani, hogy ezek valóban a fent leírt módszerrel kitalált „művészek”, azonban legalább egy producerrel beszéltek, aki ilyen zenéket ír, illetve több – nevét szintén elhallgató – kiadói forrásuk is beszélt erről, meglehetősen kemény szavakkal. Azt, hogy ezek „nem létező” (hamis, fake) művészek, a lap azzal támasztotta alá, hogy csak a Spotify-on léteznek, és sehol máshol nem lehet rájuk találni a neten: nincsenek más stream oldalakon, nincsenek a Facebookon, Twitteren, YouTube-on stb. stb.
Az ügy úgy folytatódott, hogy mind a Music Business Worldwide, mind a Music Ally – továbbá sok kommentelő – a hangfelvételeket azonosító ISRC kódok alapján megpróbált rátalálni, kik készítik ezeket a zenéket. Mint kiderült, hogy több előadó mögött is egy svéd producerduó áll, a Andreas Romdhane – Josef Svedlund páros, akik Quiz & Larossi néven olyan sztárokkal is dolgoztak, Kelly Clarkson, Geri Halliwell, Diana Ross, az Atomic Kitten, az Il Divo, a Westlife stb. A következő körben a svéd production music cég, az Epidemic Sound elismerte a MBW-nek, hogy több kiemelt zene tőlük származik – szerintük a „nem létező művész” megnevezés sértő.
A production music cégek működése röviden az, hogy a szerzőktől különböző hangulatokhoz, filmjelenet-típusokhoz (autós üldözés, romantika stb.) passzoló zenéket rendelnek. Ha a szűrőjükön átmegy egy szerzemény, egyben kifizetik a szerzőt, és utóbbiak gyakran már nem is kapnak több pénzt, pl. jogdíjat a tényleges felhasználások után. A filmek, reklámok vagy YouTube-videók készítői számára éppen ezért kényelmes tőlük venni a zenéket, mert igen egyszerűen – és gyakran: olcsón – megoldható a jogosítás szokásos menetéhez képest. A MBW-nek az Epidemic Sound azt nyilatkozta, hogy a bevételeken fele-fele arányban osztozik a szerzőkkel, viszont a jogok teljesen náluk vannak.
Jól látszik, hogy a fenti „funkcionális” playlistek ennek a zenefelhasználási módnak logikus kiterjesztését jelentik. Mi akkor itt a gond? Két megközelítés van. A Music Business Worldwide szerint lényegében arról van szó, hogy a két cég együttműködése feltehetően jóval kevesebb kiadást jelent a Spotify számára, mintha „normális” (nem production music) kiadók számait tennék a playlistekre. Az Epidemic Sound tagadja, hogy közvetlenül együtt dolgoznának a stream szolgáltatóval: szerintük egyszerűen ilyen jók a szerzőik által írt zenék, hogy megéri őket feltenni a playlistekre. A MBW viszont legalábbis sejteti, hogy szerintük ennél jóval szorosabb lehet az összefonódás.
Ráadásul azzal, hogy sok százmilliós hallgatottságot hoznak a nagyon promotált, kedvező díjazású számoknak, a jogdíjak felosztásakor másoknak kevesebb jut. Hiszen közismert módon az összes bevételt osztják fel a teljes hallgatottság arányai alapján. Eszerint a sok százmillió stream már komoly tétel lehet, és ha a nevezett számokért valóban kevesebbet fizet a Spotify, akkor ezzel összességében csökkenti a kiadóknak fizetett jogdíjak mennyiségét. „Felvizezik a sörünket” – fogalmazott erről egy kiadói forrás a lapnak.
A Music Ally viszont úgy fogalmaz véleménycikkében, hogy ahogy egyre több részlet napvilágra került, úgy lett egyre kevésbé botrányos az ügy, hiszen kiderült, hogy valódi emberek által írt zenékről van szó, a nem létező művészek valójában csak álnevek. A lap szerint teljesen logikus, hogy a népszerű, de hagyományosan nem sok zenész által művelt „funkcionális zene” playlisteket a Spotify megpróbálja rendszeresen frissíteni, és a production music cégek meglátták ezt az új piaci igényt. Ami majd izgalmas lesz, írja a lap, ha a mesterséges intelligencia szoftverek olyan minőségű altató, nyugtató stb. zenéket tudnak írni, amik már jól betöltik ezt a funkciót.
A Vulture a témát felmelegítő, tulajdonképpen a botrányt elindító cikkének témája egyébként „a rendszer kijátszása”, vagyis olyan – amúgy néhány esetet leszámítva nem tiltott – praktikák, amikkel egyes (ahogy a cikk írja: nagyon tág értelemben vett) művészek ráveszik a gyanútlan, valami másra kíváncsi hallgatókat, hogy az ő zenéjüket hallgassák, néha egészen nagy „sikereket” elérve. Ilyen az, amikor egy népszerű dalhoz hasonló című számmal áll elő valaki, vagy egy aktuális sláger egyik sora az ő új számának a címe – így például Kendrick Lamar Humble című slágerén élősködik egy bizonyos King Stitch Sit Down, Be Humble című száma.
Kétes, de akár pénzügyileg is értelmezhető sikert lehet elérni olyan számcímekkel, amikre valószínű, hogy keresni szoktak az emberek. Különösen mókás példa Matt Farley-é, aki egyébként nem egy ilyen elősködő művész, hanem komolyan gondolja, hogy a célja: mindenről dalt írni. Annyira, hogy már több mint 18 ezret írt, köztük például, amint a Vulture idézi, 93-at Pennsylvania állam különböző városairól. Egyik formációjával hírességekről ír dalt (ez persze jól hozza az eltévedt kattintásokat), és amikor kifogyott az A-, B- és C-listás celebekből, akkor annyira kitágította a „híresség” fogalmát, hogy például a Vulture több szerzőjéről is írt már dalt. Szintén fura, de érthető és a maga módján sikeres „küldetés” például a Happy Birthday különféle nevekkel kiegészített verzióit szállító zenészeké. A gyakoribb nevek egész jó számokat hoznak, például a Happy Birthday Matthew 400 ezer streamet ért el a Spotify-on.
Ami viszont tiltott, az a „csendes album”, amit a rajongók alvás közben „hallgattak” (a Vulfpeck trükkjéről mi is írtunk: a 20 ezer dollárt, ami összegyűlt, mielőtt a Spotify eltávolította a Sleepify című albumot, turnéra költötték); vagy bármilyen olyan alkalmazás, ami automatikusan „meghallgat” zenéket.
A Vulture cikke szórakoztató példák gyűjteményének tűnhet, azonban a szerző figyelmeztet: mindezek együtt hozzájárulnak a zene elértéktelenedéséhez, és ahhoz, hogy a hallgatóknak egyre nagyobb mennyiségű nem kívánt szeméttel (a spam zenei megfelelőjével) kell szembenéznie. „De talán ez nem is olyan rossz: a hallgatók régóta élvezik az ingyenes vagy nagyon olcsó stream előnyeit, míg a zene elértéktelenedésével csak a művészeknek kellett megküzdeniük. Most már a zenehallgatók is érzik ennek a hatását. Ez ugyan senki számára nem ideális, de legalább mindenki együtt szenved” – fogalmaz keresű iróniával a cikk.
Categories: Hírek
Leave a Reply