A dal csak rezgő levegő, mégis képes egy másik világba vinni – Desmond Child-interjú

Desmond Child, magyar-kubai származású dalszerző-producer, 70 amerikai top 40-es sláger szerzője már nem ismeretlen a magyar közönség számára. Számos egyéb díja mellett az Artisjus életműdíjának is birtokosa; amikor ezt tavaly átvette, hosszú beszélgetés készült vele (lásd videónkat). Most ismét Budapesten járt, többek között mesterkurzust tartott fiatal dalszerzőknek. Beszélgettünk vele mesteréről, Bob Crewe-ról; arról, hogyan erednek a dalszerzés mesterségbeli fogásai a történetmesélés emberi szükségletéből; az elmúlt évtizedek legfontosabb zenei fordulatairól; a szerzők megbecsültségéről.

Olvastam, hogy önéletrajzot ír. Ez a zenei pályájára koncentrál, vagy általában az életére?

Ez egy valódi önéletrajz lesz, ami az életemről szól. Idén leszek 64 éves, és még mielőtt elkezdek felejteni, meg kell írnom mindent. Ráadásul a fiaim 15 évesek, és azt akarom, hogy ha én már nem leszek, akkor is meglegyen minden, úgyhogy ha elolvassák a könyvet, akkor megtalálnak benne. A legjobb olyan társszerzővel dolgozom, aki zenészek önéletrajzain dolgozott: David Ritz, aki korábban Marvin Gay, Ray Charles, Aretha Franklin könyveiben segített. Szóval nagyon szerencsés vagyok, hogy elég érdekesnek találta az életemet ahhoz, hogy együtt dolgozzunk. Olyan önéletrajz lesz ez, amiben én beszélek, rengeteg interjút fogunkkészíteni, aztán együtt rakjuk össze.

Desmond Child

Fotó: Fegyverneky Sándor

Amikor tavaly itt volt és előadást tartott fiatal dalszerzőknek, sokat beszélt Bob Crewe-ról. Hogyan kezdett vele dolgozni?

Volt egy zenekarom, a Desmond Child and Rouge, két albumot készítettünk a Capitolnak, és volt már egy slágerem, amit Paul Stanley-vel és Vini Poncia-val írtam a Kissnek, az I Was Made for Lovin’ You, ami egy csomó országban No. 1 sláger lett. A Desmond Child and Rouge-t a barátnőmmel, Maria Vidallal alapítottam (aki egyébként Gina a Livin’ on a Prayer szereplői, Tommy és Gina közül), viszont ekkoriban jöttem rá, hogy inkább meleg vagyok, nem hetero. Úgyhogy emiatt szétesett a zenekar, és arra jutottam, hogy akkor szólóban folytatom tovább. Ekkoriban találkoztam Bob Crewe-val, aki egy nagyon színpompásan öltözködő dalszerző-producer volt, egy igazi zseni. Ő írta az összes dalt a Four Seasonsnek. Szóval Bob Crewe egyfajta meleg apafigura lett számomra, és tőle tanultam meg a dalszerzést. Majdnem két évet töltöttem vele. Ennek nagy részében történeteket mesélt a régi időkről, hogyan oldott meg mindenféle problémákat – akár művészi problémákat, akár üzletieket. Ő volt az elsők egyike, akik demókkal járták a rádióállomásokat, és ha egy adó lejátszotta egy számukat, akkor lemezeket nyomtak belőle, és megpróbálták ezeket a lemezboltokban eladni – vagyis gyakorlatilag feltalálta a független promóciót.

Szóval egy zseni volt – azt még nem is mondtam, hogy fantasztikus képzőművész is volt. Gyakran idézte Picassót, aki – bár ezt sokan nem tudják – verseket is írt, és amikor megkérdezték, hogy erre mi szüksége van, amikor ő a világ legnagyobb festője, akkor azt mondta: „egy művésznek minden partot be kell járnia”. [Az idézetnek nem találtuk nyomát.] Bob Crewe kreativitása sem ismert határokat. Ezért van, hogy amikor zeneszerzőkkel, zenészekkel dolgozom, akkor azt szeretném elérni, hogy művészként tekintsenek magukra, legalábbis elsősorban, és csak másodsorban egy szakma művelőjeként.

Bob Crewe segített nekem egy single-szerződéshez jutni, még csak nem albumszerződés volt, és még ezt is szívességként tudta csak kijárni; ugyanis mihelyt feloszlott a zenekarom, ismét amolyan senki lett belőlem. Két dalt írtunk együtt, amik single-ként megjelentek, amolyan George Michael-hangzású blue-eyed soul volt még George Michael előtt, romantikus, Careless Whisper-szerű dalok, de nem arattak sikert. Akkoriban lett menedzserem is, aki segített a dalszerzői karrieremben. Szóval úgy tűnt, hogy sikeresebb vagyok abban, hogy másoknak írok dalokat. A dalaim bukása után elváltak az útjaink Bob Crewe-val. Vele dolgozni nagyjából olyan volt, mintha jedi-iskolába jártam volna, és eljött az idő, hogy saját lábamra álljak. És ezután rögtön jöttek is a dalszerzői sikerek – és ezt csakis neki köszönhetem, annak, hogy megtanultam a dalszerzői technikákat, egy sláger felépítésének titkait, olyasmiket, amikről nem lehet könyvben olvasni. Vagyis olvashatsz erről könyveket, de azért az nagyon más, amikor magától a mestertől lesheted el, hogyan kell csinálni.

Tavaly tavasszal beszélt arról, miket tanult Bob Crewe-tól: az ellentétek feszültségéről, az archetípusokról, a sorok egymásra épüléséről, a rímek, alliteráció stb. szerepéről. (Részletesen lásd ezt a cikkünket.) Ezek mit jelentenek ön számára: szabályok, vagy csak amolyan tanácsok, technikák?

Legjobban úgy lehet megfogalmazni, hogy irányjelzők. A szabályok arra vannak, hogy megszegd őket, másfelől viszont segít, ha elsajátítottál valamiféle struktúrát. Ezek az irányjelzők a történetmesélés alapjaiból vezethetők le. Ha nem tudnánk történeteket mesélni, akkor még azt sem tudnánk, hogy élünk. Még egy madárnak is van története: tojásból kelt ki, elhagyta a fészket, rovarokra vadászott, megölte egy macska. Időben és térben létezünk, dolgok történnek velünk, így aztán történeteket mesélünk. Így tanulunk, így élünk túl. Honnan tudod, hogy egy hídról nem leugrani kell, hanem átmenni rajta? Egy történetből. A dalok is történetek. Négy percre belépünk a dal világába, és megáll az idő. Néha akár még a dal születésének pillanatához is vissza tudunk térni. Van, amikor ezt nem teszi lehetővé a túl feltűnő produceri munka, de ha mondjuk egy Adele- vagy egy Ed Sheeran-dalt hallgatsz, akkor elhiszed, hogy „igen, ez szívből jön”.

Persze van egy csomó olyan zene, ami nem ilyen. Ott vannak az egyenes felépítésű elektronikus tánczenék, amik nem történetet mesélnek, inkább fizikai hatásra építenek – és ez teljesen rendben is van. Vagy az instrumentális klasszikus zene – bár az is igaz, hogy egy szimfónia is egy utat jár be, van egy íve. Mondhatni zenei módon mesél történetet, például az ismétlődő motívumok által, amikor azt mondod magadnak: „ó, ezt a témát már hallottam, most a hegedűk játsszák, korábban pedig a fúvósok játszották”.

Másfelől amikor egy dalt hallgatsz, akkor te is alkotótárs vagy. Senki nem írna dalokat, ha nem gondolná, hogy valaki meg fogja hallgatni, mert ez a dal célja: hogy érzelmeket ébresszen, megfogjon. Ha meghallgatsz egy dalt az 1930-as évekből, átérzed azoknak az időknek a hangulatát. A dal semmi más, mint rezgő levegő, és mégis képes egy másik világba vinni – a képzelőerőd segítségével. Ezért van, hogy ez a hallgató részéről is egy kreatív folyamat, egy világ megalkotása, még akkor is, ha a legtöbbször erre nem is gondolunk.

Mindebből az következik, hogy amikor dalt írunk, akkor meg kell ragadnunk és meg kell tartanunk a hallgatók figyelmét, és erre szolgálnak a történetmesélés különféle eszközei. Nagyon sok ilyen van. Például a történet helyes felépítése: nyilván nem a végével kezded, mert akkor miért hallgatná valaki végig az egészet? Be kell húzni a hallgatókat. Ebben segít, ha sok tapasztalatot szerzel, ismersz technikákat. Rájössz, hogy erősebb lesz a dal, ha úgy indulsz neki, hogy egy határozott képed arról, mit akarsz mondani. Vagy ha van egy erős címed, akkor minden ebbe az irányba fog mutatni. Vagy legalább egy nagyon jó hook. Például: Dude (Looks Like a Lady). Megvolt a cím, megvolt a hook, és ezután minden, amit írtunk [Steven Tylerrel és Joe Perry-vel], arra szolgált, hogy ez a poén minél erősebb legyen – és működött is. Ráadásul még a látvány is ráerősített, hogy minél ütősebb legyen, hiszen egy nőnek kinéző férfi énekelte. Ezért is fontos, hogy amikor egy meghatározott művésznek írsz dalt, akkor tudd, hogy mi az ő története, és azt belefoglald a dalba; vagy legalábbis tudjad, hogy milyen archetípusba tartozik, aki elmondja a dal történetét.

Ha ezeket betartod, akkor legalábbis valószínűbb, hogy az eredmény sikeres lesz. Hiszen gondolj csak bele, milliárdnyi dal van, amiket senki nem fog meghallgatni, és több ezernyi közülük az enyém – de nem elég érdekesek ahhoz, hogy bárki odafigyeljen rájuk. De fontos volt megírnom őket, mert így jutottam el a jók megírásához.

Erről beszélt tavaly is: azt mondta, hogy dalírás közben mindig rengeteg választási lehetősége van, és a rossz dalok tapasztalata arra jó, hogy ezeket leszűkítse. Mondana erre egy példát, valami olyasmit, amit egy rossz dal megírása alapján tanult meg?

Lássuk csak… Annyi rossz dalt írtam, nehéz rájuk emlékeznem, nem is akarok, meg nem is emlékezetesek, épp ezért rosszak… Például azt tanultam meg, hogy néha azt hiszed, hogy jó címet találtál ki, mert olyan frappánsnak tűnik, és azt hiszed, hogy a jól megválasztott szavakból majd magától kijön valami. De aztán kiderül, hogy nem, hogy az egész csak üresen cseng. Ez például olyasmi, amit a próbálkozások alapján tanulsz meg felismerni. Lássuk csak, hátha eszembe jut-e valami példa… Egyszer régen volt egy modell, 180 centinél magasabb, gyönyörű lány, és nagyon mély hangja volt, kb. mint Chernek. Akartunk neki írni egy dalt, és az jutott eszünkbe, hogy Boyology – merthogy fiatal volt, talán 17 éves, szóval az volt a téma, hogy „biológia helyett boyológiát szeretnék tanulni”. De akárhogy dolgoztunk rajta, mindig csak hülyeség lett belőle, olyan idióta volt a kiindulópont. Ja igen, és Cookie volt a neve. „Boyology by Cookie” – ebből nem jöhetett ki semmi jó. [nevet]

Ha a divatos hangzásokat, produceri trükköket stb. mind lehántjuk, akkor mennyit, hogyan változott a dalszerzés az elmúlt évtizedekben?

Az utolsó nagy újdonság a rap és az urban stílusok megjelenése volt. Ezek nagyon nagy gyakoroltak a popzenére. Az egész kultúra, ami rá épült, a témák, amikről szóltak: ezek igazi újdonságot jelentettek. Vagy az, ahogy programozták a dobritmusokat. Emlékszem, amikor először láttam New York utcáin a srácokat, ahogy egészen elképesztő módon táncoltak ezekre az ütemekre, azt mondtam: ez az, ez lesz az új nagy dolog. Idén Jay-Z-t beválasztották a Dalszerzők Dicsőségcsarnokába, ő volt az első rapper, aki bekerült, és teljesen jogosan.

Korábban elég sok ilyen nagy fordulatnál ott voltam. Amikor az I Was Made for Lovin’ You-t írtam a Kiss-szel, az volt az első „diszkó-rock” szám: a kemény gitárok alatt egy diszkóalap szólt. Ez máig egy népszerű dal, de ha most meghallgatod, egyáltalán nem tűnik diszkósnak, mert annyi dal alkalmazta utána a „four on the floor” ütemeket. De ettől még ez egy innováció volt. Aztán amikor Bon Jovival kezdtem dolgozni, megváltoztattuk, hogy miről szól a hard rock. Addig javarészt arról szóltak a rockdalok, hogy „a Sunset Stripen hajkurásszuk a csajokat”. Mi hoztuk be a történetmesélést (mint a Livin’ on a Prayer), a vallomásos történeteket, és ráadásul R&B-s basszusokat tettünk a rockdalokba. Ebből egy igen nagy hatású pop-rock mozgalom nőtt ki a nyolcvanas években, amikor a legnagyobb sikereimet arattam.

Aztán jött a Nirvana, és mindenki három akkordot játszott, a cipőjét bámulta és depressziós dolgokról énekelt – míg Bon Jovi sokkal inkább felemelő témákkal foglalkozott. A reagani „én-generációt”, amelyik mindig arról beszélt, hogy „sikerülni fog”, leváltotta az X generáció, akik ehelyett azt mondták: „vesztes vagyok, senki vagyok”. Ez volt akkor a menő zene, és ez különféle formákban máig fennmaradt – és az én karrierem beleállt a földbe, a zenekarok, akikkel dolgoztam, nem értek el olyan sikereket, mint korábban. Elmentem Miamiba, újra megtaláltam a latin gyökereimet, latin klubokba jártam, és megismerkedtem Ricky Martinnal. Mindazt a himnikus, rockos, történetmesélős tapasztalatot, amit addig a Kiss, Bon Jovi, Aerosmith stb. dalain dolgozva szereztem, vele behoztam a latin zenébe. The Cup of Life, Livin’ la Vida Loca, She Bangs, Shake Your Bon-Bon: ezek a dalok hozták el a századvégi nagy latin robbanást. Itt van most például a Despacito: az ilyen sikerek feltételeit mi teremtettük akkor meg.

Szóval több nagy popzenei fordulatnál is ott voltam, de az urban zenéből eddig kimaradtam. De szeretnék felzárkózni. Nem panaszkodom, hiszen 2015-ben volt egy slágerem Zedd-del, de az urban zenében is szeretnék megjelenni, mert az emberek ezt akarják most hallgatni. Nagyszerű lenne mondjuk Beyoncéval, Jason Derulóval, Bruno Marsszal dolgozni. Vagy például ha Lady Gagával írnék dalt, szerintem neki is tudnék valami újat mutatni.

Soha nem akarok nyugdíjba vonulni. Clive Davis 85 éves, és minden nap bemegy dolgozni. [Clive Davis zeneipari legenda, az Columbia Records vezetője volt, majd az Arista alapítója stb., jelenleg a Sonynál van.] Úgyhogy én is dolgozni akarok még húsz év múlva is, amikor annyi leszek, mint ő, hiszen ő a példaképem.

Ahogy már mondtam, ne ismerj határokat, tudj mindenféle irányokba mozdulni, légy olyan, mint egy kaméleon, aki felveszi a környezete színét – ennek a rugalmasságnak köszönhetem, hogy túléltem ebben a szakmában. Nem vagyok purista, a meglepő párosítások híve vagyok. Most az internet miatt minden nagyon felgyorsult, és követni kell, hogy mi történik, meghallgatni mindent, ismerni azt, hogy kik mozgatják éppen most a szálakat. Ez nehéz meló, sok időt igényel. Szóval próbálkozom, szeretnék még slágereket írni, szeretnék még sokat keresni – hiszen minél tovább élsz, annál több pénzre van szükséged.

Sokáig az számíthatott a legnagyobb elismerésre, aki a maga dalait adta elő, és aki mások számait énekelte, azt lenézték. Ebben érez valami változást, növekedett a szerzők presztízse?

Mindannak a zenének, amit hallgatsz, 95%-át nem az írta, aki előadja. Lehet, hogy az előadó is a szerzők között van, de mellette ott van még öt másik is, olyan „senkik”, mint én. És nem látom, hogy megkapnánk az elismerést, hiszen még azért is harcolnunk kell, hogy feltüntessék a nevünket. Most sikerült elérnünk, hogy a Pandorán legyen „digital liner notes”, vagyis egy számnál megnézhesd, hogy kik a szerzők. Talán a Spotify-nál is sikerül ezt kiharcolni. Mert ha fel sincs tüntetve a neved, onnantól már csak egy lépés az, hogy fizetséget sem kapsz – hiszen miért adnának pénzt senkiknek?

Nagyon aggasztó a zene értékének a csökkenése, és ez ellen közös erővel kell fellépnünk, mégpedig a törvényhozásban. A nagy tech cégek az általunk megalkotott tartalmakon csilliárdokat keresnek, és ebből alig valami jut nekünk. Nem tudom, mit gondolnak, a jövőben ki fogja előállítani azt a tartalmat, amin pénzt kereshetnek, ha nekünk miattuk nem lesz jövőnk, nem tudjuk fenntartani a családunkat, a stúdiókat, nem tudunk dolgozni. Honnan lesz új tartalom? Az én dalaimat fogják játszani újra meg újra meg újra? Hm, talán nem is olyan rossz jövőkép ez… [nevet]



Kategóriák:Hírek

Címkék:,

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: