Minden dal egy kisgyerek – Schram Dávid producerrel beszélgettünk

Kuvaiti gyermekkor, skatulyázó magyar valóság, hangmérnöki tanulmányok Ausztráliában, munka a hazai underground krémjével, kanadai letelepedés. Zene, spiritualitás, pszichológia. Rendhagyó Skype-interjúnk során egy rendhagyó produceri lét rejtelmeiről beszélgettünk Schram Dáviddal.

DSZ: A FreshFabrik zenekar gitárosaként te magad is zenészként csöppentél bele a zenei életbe. Hogyan jött az irányváltás a producerkedés, a hangmérnökség felé?
Schram Dávid: A zenével való kapcsolatom azért régebbről gyökerezik. Tízéves voltam, amikor megjött a kedvem a gitározáshoz, viszont a szüleim nem nagyon lelkesedtek az ötletért. A tizenötöt tapostam, amikor beütött a Nirvana, a grunge, éreztem, hogy ezt már nem lehet bírni; elkezdtem gitározni. Csinálgattam hobbiszerűen, időközben a Warpigs zenekar gitárosa, Újhelyi Gyuri nagyon jó barátom lett. Ő mutatott be a FreshFabriknak, akik épp gitárost kerestek. Zenészként szálltam be, de már akkoriban is foglalkoztatott a stúdiótechnika. László Viktor, a Sexepil basszusgitárosa volt a producerünk, rengeteget tanultam tőle. De hogy miért lettem producer és hangmérnök? Ez egy érdekes kérdés. A lemezünknél, ami huszonegy éves koromban jelent meg, a hangmérnök nem nagyon volt képben, a végeredmény borzalmas csalódás volt számomra. Akkor eldöntöttem, hogy engem érdekel a stúdiótechnika, a felvétel, és, hogy jó lenne segíteni azokon az embereken, akik szeretnék megvalósítani a dalaikat. Úgy gondolom, hogy minden dal egy kisgyerek, akire oda kell figyelni, nevelni kell, és akkor szépen kibontakozik. Megéreztem, hogy ez a küldetésem. Elmentem Ausztráliába, elvégeztem egy kétéves hangmérnökiskolát, majd 2002-ben hazajöttem, és elkezdtem dolgozni a szakmában, a Warner Musicnál. Rengeteg popprodukciót kaptam, amikből sokat tanultam, és Pásztor Lászlóval dolgozhattam együtt, aki a Neoton Família dalszerzője. Kinyitotta a fülem rendesen. De a pop egy idő után megette a lelkem. Abszolút nem dobbant a szívem érte. Az olyan produkciókat preferáltam, mint a Junkies, a Superbutt, a Heaven Street Seven, tehát inkább az indie vonalat.

SCHRAMDAVID_SchramAndras_web

Schram Dávid hangmérnök, producer (fotó: Schram András)

DSZ: Nem volt nehéz, hogy tulajdonképpen félretetted a zenész énedet amiatt, hogy más zenéit „felneveld”?
SD: Ez egy olyan dolog, amivel napi szinten küzdök, még most is. Itt Kanadában nem nagyon volt hangszerem, de pár hónappal ezelőtt vettem egy csodálatos akusztikus gitárt. Tegnap például kimentem a parkba, gitároztam egy kicsit, de egyszerűen lusta vagyok gyakorolni. Nincs folyamatosan kézben, ezért nem élünk szimbiózisban. Emiatt kicsit távolabb vagyok a zenétől ilyen szemponból. De a hangmérnökség egy borzasztóan komplex dolog, eléggé leköti az időmet. Melóznom is kell egy dekoratőr cégnél, ez a civil foglalkozásom, mellette futtatom a bizniszemet, ami teljesen más alapokra helyeződött, kifutottak a magyar produkcióim. Egy online platformon gyűjtök projekteket, Kanadából, Los Angelesből is jönnek felkérések. Ez a Soundbetter nevű oldal , ahol hangmérnökök kínálják a szolgáltatásaikat világszerte.
DSZ: Pedig már elképzeltem, hogy a magyar ügyfeleiddel is megoldjátok a táv-munkakapcsolatot Skype-on.
SD: Nem először jöttem el az országból, és minden egyes alkalommal elveszítem a magyar klientúrámat. Azt érzem, hogy a magyarokban van egy ilyen beidegződés, hogy ha nem vagy a közelükben, akkor nem „vagy”. Például van egy zenekar, amelyet az indulásuktól kezdve producáltam. Most Ligeti Gyurival dolgoznak, aminek örülök, mert Gyurit és a munkásságát is szeretem, viszont keverni tudnék nekik, de arra sem vagyok felkérve. Részben megértem, mert szeretnek ott lenni a helyszínen, szeretik, ha kibontakozik előttük a folyamat. Amennyire fájdalmas, annyira el is fogadom.

DSZ: Egyszer már megfogalmaztad, hogy a producerkedésnek is van bőven pszichológiai vonatkozása. Lehet a személyes kontaktust hiányolják, hogy nem tudsz jelen lenni minden egyes momentumnál.
SD: Produceri, felvételi szinten a fizikai jelenlét nyilván szükséges, és nagyon fontos a pszichológia. Az én produceri részem úgy néz ki általában, hogy összejövök a zenészekkel, lemegyek a próbájukra, és megpróbálom megérteni, hogy mit akarnak közvetíteni. Megpróbálok egyensúlyt teremteni. Leegyszerűsíteni a dalt, ha túl bonyolult, bonyolítani, ha túl egyszerű. Ehhez fel kell vennem a csoportdinamikákat, nem lehet távolból csinálni. A keverés része viszont működhet úgy, hogy elküldik a zenét, mert van tapasztalatom abban, hogy hogyan kell megszólalnia.

DSZ: Mikor kiköltöztél, hogyan kezdted kiépíteni az ottani körödet? Azért Magyarországon teljesen más, itt körülhatárolhatóbb a zenei közeg, előbb-utóbb szinte mindenki tud mindenkiről.
SD: Az az igazság, hogy most vagyok itt tíz hónapja, és nem elsődleges priorrítás az, hogy zenei körökben mozogjak, pénzügyileg kellett megvetnem a lábam. Most van egy fix melóm, fix bevétellel. Az említett website-hoz csinálok egy-két zenei projektet, illetve Facebookon felraktam egy hirdetést, hogy szívesen elvállalok egy produkciót ingyen. Ennek köszönhetően megtalált egy olyan ember, aki azóta cimborám lett, rengeteget tanulok az ő bölcsességéből. Spirituális típus, akárcsak én, tök érdekes, hogy így egymásra találtunk. Az ő dupla albumán dolgozom most is.

DSZ: Ő kicsoda, azt lehet tudni?
SD: Itt Calgaryban egy zenész figura, Michael Hill, akinek van egy Septembryo nevezetű projektje. Anime magazinokba is ír sztorikat. Egy konceptlemezen dolgozunk, ami a vonzás törvényéről szól, és ehhez is lesz egy ilyen rajzos magazin, plusz egy-két videó arról, hogy hogy készül a lemez. Ez a találkozás teljesen átprogramozta az életem, a gondolkodásmódom. Sorban találnak meg a jó történések, melók.

DSZ: Alapvetően miért költöztél ki? Azt tudom, hogy kint él a testvéred, innen jött az ötlet?
SD: Ez egy nehéz dolog. Nekem otthon volt feleségem, és van egy kilencéves gyermekem egy másik kapcsolatból. Viszont mindig is utazó cigány voltam. Gyerekkoromban Kuvaitban éltünk, aztán hazajöttünk a szocialista rendszerbe, amibe nem nagyon tudtam beilleszkedni. Első élményem az iskolában, hogy hat-hét évesen, vigyázban állva néztük végig Brezsnyev temetését. Olyan dolgok történtek, amiket nem tudtam hova rakni, nagyon késleltetve kezdtem megérteni az iskolát. Aztán ugye elmentem Ausztráliába, majd visszajöttem, és egyszer csak jött a lehetőség, hogy menjünk Kanadába. Valahogy mindig azt éreztem, hogy korlátok vannak, csak egy bizonyos szintig tud eljutni az ember Magyarországon. Nemcsak a szakmán belül, hanem úgy általában. Mindenki próbál leszabályozni. Felveszek egy bakancsot, egy military kabátot, rögtön leskinheadeznek, beskatulyáznak. Aztán kijöttem ide, és azt kezdtem érezni, hogy leszarják az emberek, hogy van orrbavalód. Leszarják, ha télen van egy nap jó idő, és te fogod magad, leveszed a cipődet és mezítláb végigmész a parkban. Rád szólnak, de csak azért, hogy azt mondják, mennyire király vagy. Sokkal jobban insprirálnak. Nem beszélve arról, hogy ennek a földnek van egy iszonyatos energiája. Közvetlenül a Sziklás-hegység lábánál élek, nagyon erős, ősi energiákat érzek. Másfajta stressz van, napi, pénzügyi dolgok okán, de nincs politika. Otthon megőrjít, ahogy szétmegyünk, nem vagyunk egységben. Itt sokkal erősebb az emberek közösségi szelleme. Ha pedig egyedül vagy, kimész a szabadba, és azt érzed, hogy ott van a természet neked, egy vagy vele. Nagyjából ezért két hónapja eldöntöttem, hogy Kanadában telepedek le, már nem akarok mozogni. Ez gyakorlatilag egy újjászületés. Egyelőre bármi, amit kitervelek, az testet ölteni látszik, beválik az emlegetett vonzás törvénye.

DSZ: Így, hogy megváltoztak a körülmények, az inspiráció forrásai, érzel változást a zenéiden, a munkáidon is?
SD: A zenéimen alapvetően nem hinném. Inkább az az érdekes, hogy azokkal a produkciókkal, amiket itt kapok, nagyon könnyen tudok dolgozni. Angolszász zenén nőttem fel. Otthon is nagyrészt azokkal foglalkoztam, de mivel magyarok játszották, ezért volt egy blokk, amit át kellett törni ahhoz, hogy kvázi angolszász típusúak legyenek. Ezek a zenék, amiket itt kapok, tök jól meg vannak hangszerelve, körülbelül háromszor gyorsabban tudok velük haladni, mint az otthoniakkal. Mindezt azért, mert nekik ez a természetes, bele van kódolva a DNS-ükbe az angolszász zene. Mi, magyarok próbálunk megfelelni ennek, szeretjük is, de nincs belénk kódolva.
DSZ: De nem gondolod, hogy ez felszereltség és pénz kérdése is?
SD: Nem, inkább az attitűd az, ami más. Ezek az emberek élik, mi pedig tanuljuk ezt a fajta muzikalitást Magyarországon. Próbáljuk átadaptálni. Valakivel ez könnyebben megy. Petruska Andris például elég erősen húzza magával az angol vonalat, bár érdekes módon megpróbálja beilleszteni a magyar folkot, népzenét ebbe az egészbe, és tök jól működik. De voltak olyan produkciók, amikkel vért izzadtam ahhoz, hogy sallangmentesek, letisztultak legyenek.

DSZ: És mi alapján szelektálsz? Van, amit semmiképp sem vállalnál el?
SD: Morális okok miatt mondanék nemet, de ilyen eset még nem fordult elő. Próbálom valahogy elszeparálni a lelki kapcsolódásomat ezektől a zenéktől, mert egy időben nagyon erősen kötődtem hozzájuk, eggyé váltam velük. Ez egy nagyon furcsa szituáció. Egyrészt diszkonnektáltam kicsit a családomtól, másrészt mivel túlságosan kapcsolódtam a dalokhoz, ezért túl arrogáns voltam a zenészekkel, azt gondoltam, hogy nekem van jogom bizonyos dolgokat átvariálni. Ezt a balance-ot meg kellett tanulnom.

DSZ: De azért most is a szíved csücskei a számok, amiken dolgozol…
SD: Mindegyik. Gondolj bele, ha valaki megír egy dalt, és szeretné kiadni, megmutatni másoknak, az egy fantasztikus dolog, rengeteg energiát tudnak beletenni az emberek. Nyilván azon belül az időn belül, amit a projektekkel töltök, eggyé válok velük, de utána nagyon gyorsan diszkonnektálnom kell tőlük, mert például volt idő, mikor állandóan csak azok a dalok jártak a fejemben, amiken éppen dolgoztam.

DSZ: Kicsit olyan vagy, mint egy szülészorvos, aki világra hozza a dalt, aztán útjára engedi.
SD: Hát igen, így kell. Utána nem nevelhetem, gondoskodhatom róla tovább, mert nincs rá kapacitásom érzelmileg. Volt idő, mikor túlságosan involváltam magam, túl szubjektív lett az egész. Most próbálok egy objektívebb képet kreálni, az ösztönös, egyszerű részleteket megfogni, amitől kerek lesz a történet. A lényeg, hogy mi az a csomag, az a lendület, amit ad a lelkednek. Megvannak a fókuszpontok. Az énekes fókuszban van, a szöveg is. A többi akkor kap fényt, ha fénybe kell kerülnie.

DSZ: Volt olyan időszak, mikor az általad producált számok tették ki a Petőfi Rádió kínálatának jelentős részét, de azóta sok víz lefolyt a Dunán. Kanadában hogy működik a rádió, a média szelektációja ilyen szempontból?
SD: Teljesértékűen nem tudok nyilatkozni, mert még nem nagyon látom át, hogy kiket kell megtalálni, hogyan működnek a döntések, de nyilván a pénz dominál. Cserébe rengeteg rádióállomás van: new country, old country, alternatív, rock, jazz. Lefednek egy csomó stílust, időszakot. Mindennek megvan a helye. Viszont itt eljuttatni rádiókhoz zenéket már csak azért is nagy munka, mivel széltében 5500 km az ország. De alapvetően inkább a nemzetközi vizekre fókuszálok. Országon belül nem akarom helyhez kötni magam, és akkor fontos lesz, hogy a nemzetközi klienseim el tudjanak érni. Most nem igazán tervezek, inkább befogadok, bevonzok dolgokat.

DSZ: Bár nincsenek tervek, bevonzások vannak, de azért mikre számítasz a közeljövőben?
SD: Fogalmam sincs. Nagyon szeretem a hangmérnöki munkát, a keverést, ez egy privátabb dolog, szeretek producálni, emberekkel időt tölteni, zenekarokkal mozogni. Azok a pillanatok nekem olyanok, mintha egy kis család lennénk. Próbálok egy kicsit kaméleon lenni, felvenni azokat a színeket, amiket látok a zenekaron belül. Próbálom összetartani a dolgot, mert néha vannak feszültségek, meg kell felelni az időkorlátoknak. A legjobb ilyen élményem a legutolsó felvételem volt, amit a SuperSize Stúdióban készítettünk, a Junkie Jack Flash zenekarral. Ezek a fiúk gyakorlatilag a fiaim lehetnének, úgy is hívtak, hogy „apa”. Cuki volt, mert annak ellenére, hogy így hívtak és odafigyeltem rájuk, ugyanakkor el is tudtunk hülyéskedni. Próbálom az ilyen rezgéseket felvenni, mert fontos, emberileg is, hogy eggyé válj a produkcióval. Persze nyilván azokban a helyzetekben, ahol elvesztik a fejüket a zenészek, meg kell húzni a határt, mert neked az a feladatod, hogy a produkciót megcsináld, felelősséggel tartozol érte. A pszichológia nagyon jól működik benne. Alapvetően a hosszú távú tervem az az, hogy itt Kanadában pszichológiát tanuljak. De mellette megmarad a zene is. Szeretném, ha egy idő után a hangmérnökség válna a civil foglalkozásommá.

DSZ: A pszichológia iránti vonzalom is a producerkedésből fakad?
SD: Negyvenévesen kezdem azt érezni, hogy nagyon tudok az emberekkel beszélgetni, inspirálni őket. Azt hiszem, az az életfeladatom, hogy egy segítő legyek, és ezt a producerkedés mellett a pszichológián keresztül tudom a legjobban manifesztálni.

DSZ: Záró kérdés; mitől jó producer egy producer?
SD: A legfontosabb, hogy ne önmagadat próbáld megvalósítani, hanem a dalt. Sok ember esik abba a hibába, hogy a saját egóját akarja hízlalni azáltal, hogy producerkedik. Így a zenék az ő manifesztációjukká válnak. Szerintem attól jó producer egy producer, ha sikerül elcsípnie az igazi esszenciáját a dalnak, az igazi karakterét az előadónak. Mi vagyunk az objektív lencse. Egy segítő, aki azért dolgozik, hogy egy dal manifesztálódjon. De az igazság az, hogy néha az embernek a sarkára kell állnia, és kényelmetlen helyzetbe kell hoznia a másikat ahhoz, hogy kimozdítsa őt a kényelméből. Mert én azt gondolom, hogy kényelmes dolgokból nem sok jó született. A kényelmes, az középszerű. A pillanatnyi kényelmetlenség mindig szül egy nagyobb dolgot. Én ebben hiszek.

Interjú: Steszkó Zsanett
Fotó: Schram András

Az interjú eredetileg a Dal+Szerző magazin 2017/02. számában jelent meg.

SCHRAM DÁVID

Schram Dávid hangmérnök, producer először gitárosként bukkant fel a kilencvenes évek pesti underground­jában: a FreshFabrik zenekarban 1996-tól 1998-ig játszott, vele készült a Nerve című album. Később is dolgozott a zenekarral, de már mint producer. Az ezredforduló környékén Ausztráliában tanulta a hangmérnöki szakmát és ott is szerzett gyakorlatot. Hazaköltözése után, 2002-től Magyarországon dolgozott egészen 2008-ig, ezúttal a Warner Music Hungary hangmérnökeként hasznosította kinti tapasztalatait magyar előadók lemezein. Első teljes munkája, ahol a felvétel, a keverés és a produceri teendők is mind az ő kezében összpontosultak, a Heaven Street Seven 2004-es Szállj ki és gyalogolj című lemeze volt. Az eltelt évek során Schram gyakorlatilag mindenféle műfajban dolgozott a mainstreamtől az undergroundig, Harcsa Veronikától a Sexepilig, a Mongooz and the Magnettől az Uzipovig, a Kistehéntől a Hippikillerig, a Shell Beachtől a Blahalouisiánáig. Jelenleg a kanadai Calgaryban él és dolgozik.

KEDVENC 5 PRODUCERI MUNKA
HS7: SZÁLLJ KI ES GYALOGOLJ (2004)
UZIPOV: BAZALTKOCKÁK (2014)
BIN-JIP: HEAVY (2014)
PETRUSKA: KAPUNYITÓ (2016)
JUNKIE JACK FLASH: II. (2016)



Kategóriák:Dalszerzőkről

Címkék:, , , ,

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: