“Saját magam producere leszek” – Hiennel beszélgettünk

Az először a Megasztár negyedik szériájában feltűnt, majd szólóban hatalmas sikereket elérő énekesnő még mindig csak 23 éves, de úgy döntött, kezébe veszi az irányítást, és jelenleg a világ egyik legmenőbb egyetemén, a zene fellegvárában, az amerikai Berklee-n tanul ösztöndíjjal. Többek közt erről, a producerkedésről, a zeneszerzésről és az új elektronikus irányról beszélgettünk a zenéért szenvedélyesen rajongó Hiennel.

D+SZ: Egészen kiskorodban elmélyülhettél már a zenében, hiszen zenei általánosba jártál. Honnan jött ez az ötlet?
Hien: Egy elemi általános iskolába jártam, csak mellette jártam zeneiskolába. Vagyis amikor vége volt a sulinak, én mentem szolfézsra, zongorára és hegedűórára. A szüleim 6 évesen írattak be. Már egészen kiskoromban nagy rajongója voltam Vanessa Mae hegedűművésznek, ezért kitaláltam, hogy én is hegedülni szeretnék. A szüleim rábeszéltek, hogy először tanuljak meg zongorázni, így a hegedűt csak másodikban kezdtem el. Nagyon szerettem a zenesulit, mert valahogy jobban megtaláltam önmagam, kikapcsolódásként éltem meg.

D+SZ: Nem érezted sose kényszernek, hogy neked zenét KELL tanulnod?
H: Nem éreztem sosem, egyszerűen nagyon szerettem. A szolfézsóra például olyan szempontból volt nehéz, hogy nagyon szigorú volt a tanárunk. Először nem is mertem énekelni. Aztán egyre jobb voltam, a tanár is szeretett, és úgy fél év után kezdtem el rendesen énekelni. Nagyon jó tanáraim voltak egyébként, ennyi idő távlatából is így gondolom.

D+SZ: Mi a legkorábbi zenei emléked?
H: Az első élményeim énekesekkel voltak, van rólam videó például, ahogy Aerosmith-re táncolok 3 évesen. Micheal Jackson is ilyen volt. Anyukámék sok vietnami zenét is hallgattak.

D+SZ: Vannak példaképeid?
H: Nem tudnék egyet kiemelni, mert nagyon sok zenészért rajongok. Más, hogy a zenéje tetszik, a filozófiája, vagy amit tett eddig az emberiségért, ez a három teljesen más téma nálam, de példaértékűnek talán az utóbbit tartom a leginkább. Mint énekesnő, úgy Whitney Houston a példaképem. Zeneszerzők közül a filmzeneszerzőket szeretem a legjobban, például John Williamst. Aki az elmúlt időszakban a legjobban megragadott, az Tigran Hamasyan, ő egy örmény jazz-zongorista, aki keveri az örmény népzenét, a jazzt, és néha az elektronikát, a rockot és még a metált is. Ez így kimondva borzasztóan hangzik, és ha nem tudnám, ki az, és valaki ezzel hívna el a koncertjére, biztosan nem mennék. (nevet) De az elmúlt 10 évben ő volt a legnagyobb példaképem, pedig nem ilyen zenét csinálok egyáltalán. Számomra ő az, aki újdonságot hozott a zenébe, és az is tetszik, ahogy a saját népzenéjét belecsempészi. Volt szerencsém nemrégiben fellépni is vele, ami hatalmas élmény volt. Sound designer példaképem is van, aki elektronikus zenét csinál: Suzanne Ciani. Ő volt az első női sound designerek egyike, aki igazi pionírnak számít.

D+SZ: A Megasztárban még egy kedves kislányként tűntél fel, de sokan támadtak is, hogy ilyen fiatalon bekerültél egy ilyen műsorba. Te ezt kiskamaszként hogy élted meg?
H: Szerencsére nagyon biztos pont volt a családom és a legjobb barátaim – ők majdnem a születésemtől kezdve az életem részei, mert a szüleink is jóban vannak, szinte testvérként tekintünk egymásra. Ez sokat segített, hogy ne kérdőjelezzem meg a helyemet a versenyben. Nem éltem meg traumaként. Ráadásul visszamentem a suliba a Megasztár után, és teljesen normális életet éltem.
D+SZ: Ettől függetlenül azért viszonylag hamar fel kellett nőnöd, hiszen remekül kihasználtad a Megasztár adta népszerűséget, és a karriered építésébe kezdtél. Megbántad ezt valaha, maradtál volna inkább egy kicsit még gyerek?
H: Nekem a Megasztár nagyon tetszett: kiraktak egy színpadra, kisminkeltek, ruhákat adtak rám, kaptunk egy olyan exkluzív figyelmet, amit egy zenész csak évek után ér el esetleg. Amennyire ez ijesztő volt, annyira vonzó is. Utána kaptam a Tom-Tom Recordstól egy lemezszerződést, akikkel azóta is együtt dolgozom, szóval nem akartam várni. A suli mindig fontosabb volt, ezt a szüleim is mindig hangsúlyozták. Nehéz volt a kettőt összeegyeztetni, az biztos, de nem akartam megszakítani ezt a dinamikát.

D+SZ: A Megasztárban még mások dalát énekelted, 2013-as második, Sweet Talk című lemezeden pedig már zeneszerző voltál. Mikor és hogyan jöttél rá, hogy csodálatos énekhangod mellett ehhez is tehetséged van?
H: Egészen kiskorom óta éreztem azt, hogy szeretnék valamit mondani, még ha nem is tudtam pontosan megfogalmazni, hogy mit. Büszke vagyok az első lemezemre, és tényleg csodás dalszerzőkkel és zenészekkel dolgozhattam együtt, de éreztem azt, hogy ez még nem teljesen én vagyok. Kerestem azt az utat, amivel jobban ki tudom fejezni magam. Sokszor, mikor csak úgy leültem a zongora elé, eszembe jutottak dallamok, és ekkor jöttem rá, hogy ez az én utam.

D+SZ: Sokszor nyilatkoztad korábban, hogy hamar önállósodtál, hogy kitapasztaltad, milyen emberekkel, csapattal, zenészekkel szeretsz együtt dolgozni. Milyenekkel?
H: Nekem nagyon fontos, hogy amellett, hogy szakmailag profi, emberileg is jól kijöjjünk. Elég nehéz ezt receptszerűen leírni, mert a megérzéseimre szoktam hallgatni. Fontos számomra, hogy valaki kedves és jó ember legyen. Ez elég egyszerűen hangzik, de nekem ez alap. Az is kell, hogy szenvedélyesen szeresse, amit csinál. Szerencsémre egy ilyen kiadó talált meg, egy ilyen menedzser. Az is fontos, hogy nagyjából hasonló legyen az ízlésünk, nemcsak zeneileg, hanem hasonló emberek közt mozogjunk. Hogy hasonlítson a személyiségünk.

D+SZ: Most kik a zenészeid, és őket hogy találtad?
H: Nemrég változott az a csapat, akikkel itthon együtt játszom, ugyanis elkezdtem nyitni az elektronika felé, ezért olyan zenészekre volt szükségem, akik valamennyire otthon vannak ebben. Aki stabil pont, illetve zeneszerzőtársam is, az Erdős Szabolcs gitáros. Most az A38-on még velem játszott Weisz Nándor, Alpár Balázs és Reviczky Balázs. Még tesztelgetem, melyik formáció tud a legjobban szólni, és ez nem arról szól, hogy ki mennyire jó zenész, hanem hogy az a zene, amit én csinálok – és ami eléggé változik mostanában –, milyen felállásban a legjobb. Kint pedig mindig változik, kikkel dolgozom együtt. Van most egy kinti legjobb barátom, a művészneve Ampzer, vele több dalon is dolgozunk együtt. Van egy másik nagyon jó barátom, aki már végzett a szakomon, vele most csináltunk egy dalt a Coachellára. Az ő művészneve Wiggz, vele úgy kezdődött az egész, hogy nem beszéltünk semmit, csak elkezdtünk jammelni, és megírtunk egy dalt. Az ő ismerősén keresztül kért fel minket Thomas Jack – aki egy house DJ/producer –, és a mi dalunkkal nyitotta az egyik színpadot a fesztiválon. Sajnos ezt a hálószobámból, pizsamában néztem végig, de így is hatalmas megtiszteltetés volt.

D+SZ: És miért pont az elektronika irányába indultál el?
H: Érdekes, mert korábban annyira nem vonzott ez a műfaj. Amikor a Berklee-n ki kellett választanom a szakomat, hallottam az electronic production & design képzésről, ami érdekesen hangzott. Észrevettem azt, hogy különböző hangszínek engem mennyire izgatnak. Erdős Szabival is azért szeretek annyira dolgozni, mert nagyon fontos neki, hogyan használja az effektjeit a gitárján. A hangszínek nagyon megadták a karakterét azoknak a daloknak, amiket írtam. Aztán elkezdtek érdekelni a zajok, például ha sétálok, figyelek a falevelek hangjára, vagy ha belerúgok egy botba, akkor arra. Kíváncsi lettem, hogyan lehet ezeket rekreálni szintetikusan. A másik fele pedig az, hogy nagyon sok jó producerrel dolgoztam, mint Diaz vagy Szakos Krisztián, akiket tényleg borzasztó tehetségesnek tartok, de valahogy senki nem tudta 100%-osan belerakni azt, amit én kigondoltam. Ez nem azért van, mert ők nem elég jók, egyszerűen az én fejemben pontosan tudtam, milyen hangokat akarok hallani. Ez persze egy folyamat, még nem tartom magam producernek, mert nem csinálom régóta, de elhatároztam, hogy saját magam producere leszek. Ebből a két dologból pedig valahogy egyértelműen következett, hogy ezt kell csinálnom.

D+SZ: Az első és a második nagylemezed közt még egy szembetűnő különbség, hogy a magyar szövegről angolra váltottál. Ekkor már tudatosan készültél külföldre?
H: Nem, én csak szerettem angolul énekelni, és valahogy ehhez a műfajhoz nekem jobban passzolt. Persze szeretem, ha többen érthetik, amit éneklek, de nem volt tudatos.

D+SZ: Aztán mégis külföldre mentél a Berklee Egyetemre. Mennyire volt nehéz döntés, hogy kiköltözz Amerikába?
H: Imádom az itthoni életemet, de vágytam valami újra, hogy inspirálódjak. Nagyon szerettem volna én is és a családom is, ha van diplomám, de amikor felvettek a Műszaki Egyetemre, akkor elbizonytalanodtam, hogy biztosan ezt akarom-e. Úgy döntöttem, hogy nem szeretnék vegyészmérnök lenni. (nevet) Elhatároztam tehát, hogy zeneiskolába megyek, és megkerestem azt, ami a legjobban illene hozzám. A Berklee nekem egy álom volt. Szerettem volna azt is kipróbálni, milyen egy olyan országban élni, ahol nem vagyok ismert.

D+SZ: És bejöttek a számításaid, inspirálónak tartod a környezeted?
H: Persze, a Berklee a zene fellegvára. Folyamatosan új emberekkel, új kultúrákkal találkozunk. Olyan fiatalokkal vagyok ráadásul összezárva, akik ugyanolyan elhivatottak, ugyanannyira rajonganak a zenéért, mint én.

D+SZ: Egész nap a zene vesz körbe. Ha hazamész, mennyire van energiád, inspirációd a saját dalaiddal foglalkozni?
H: Ez nem olyan, mint egy átlagos iskola, hogy mikor bent vagy, tanulsz, aztán otthon szeretnél kikapcsolódni. Sokszor, ha valamit tanulok, azt szeretném azonnal alkalmazni vagy kipróbálni a saját zenémben. Amikor házi feladatot csinálok, valahol már a saját zenémet csinálom meg, csak olyan technikákat alkalmazok, amiket ott tanulok. De persze nem jó folyamatosan ebben a buborékban lenni, szeretek például múzeumokba járni, más területekről inspirálódni. Még mielőtt kiköltöztem, elhatároztam, hogy majd szeretnék más iskolákból megismerkedni emberekkel, akik kutatók, építészek, és ugyanúgy rajonganak azért, amit csinálnak, csak egy másik területen. Van egy építész barátom, aki nemrég végzett a Harvardon, és imádja a zenét, hasonló az ízlésünk is, így sokat jártunk együtt koncertre, mert a patterneket, amiket az építészetben használ, azokat a zenében is látja. Én pedig mutattam neki újdonságokat, így kölcsönösen inspiráltuk egymást. Ezért is szeretem Bostont, mert egy nagyon intellektuális város, és sok olyan emberrel találkozhatsz, akivel nagyon jó beszélgetni, és sokat tanulhatsz tőlük.

D+SZ: Most, hogy változóban van a stílusod, hogy zajlik a dalszerzés? Van olyan, hogy valamit kifejezetten a magyar vagy az amerikai piacra szánsz?
H: Nem mondanám. Azért is volt jó, hogy kiléptem kicsit ebből az itthoni dobozból, mert amikor zenét írok, már annyira se érdekel, mint régen, hogy mi az elvárás, hogy mi az, amit fognak játszani a rádiók. Most inkább próbálok kísérletezni, ez persze jól vagy rosszul is elsülhet, mindenesetre nagyon szabad. Amikor filmekre vagy vizuálra csinálok hangot, a folyamatban találok olyan kis kincseket, amiket tudok alkalmazni a saját zenémben.

D+SZ: Szöveg vagy zene születik előbb?
H: Mindig a zene. Még nem írok szöveget, de a következő szemeszterben fogom az első ilyen tantárgyamat felvenni, mert nagyon szeretnék. Régebben a dallamok, harmóniák születtek meg először, most sokszor viszont inkább hangszínek, és abból a hangulatból kiindulva jön a zene. Kint rengeteg dalt szerzek, hiszen kötelezve is vagyok rá az iskolában – ez persze veszélyes is lehet, mert ha az ember kényszerből csinál valamit, sokszor nem jó dolgok születnek belőle. Ezért kérdőjelezik meg, hogy egy művészeti iskola jó-e. De nekem megvan erre a szabadidőm, amikor tudom, hogy ez rólam szól. A legtöbb Berklee-n végzett barátom azt mondja, használjuk ki ezt az időt, mert annyira inspirálva vagyunk, hogy ez egy nagyon intenzív időszak lehet alkotás szempontjából.

D+SZ: Van olyan már megjelent dalod, ami eredetileg egy házi feladat volt?
H: A legutóbbi dalom, amit Ampzerrel közösen csináltunk, a Be Mine, az is egy háziból indult. De egyébként is egyre többször fordul ez elő, hiszen amikor megcsinálom, amellett, hogy próbálom teljesíteni a követelményeket, igyekszem olyat csinálni, ami tényleg jó. Egyrészt bemutatjuk az egész osztály előtt, másrészt szeretném hasznosan kihasználni ezt az időt is. Hiába van kész egy házi feladat technikailag, ha még nem érzem jónak zeneileg, akkor több napot töltök el vele. És amikor kész lesz, úgy érzem, hogy valamit kezdeni is kell vele.

D+SZ: 2012-es lemezed óta csak különálló dalokkal jelentkezel. Ez koncepció, hogy kerülöd az albumformátumot, vagy csak szeretnéd minél előbb kiadni ezeket magadból?
H: Inkább az utóbbi. Emellett tudom, hogy most változom, így nem ennek van most itt az ideje, hogy leülök és összerakok egy lemezt. Annyira sokféle zenét csinálok, hogy inkább dalokban gondolkodom.

D+SZ: Mit kell tudni a sound design szakról, amit csinálsz?
H: Nehezen tudom elmagyarázni. (nevet) Sokat dolgozunk hardver szintetizátorokkal. Nyilván az alapokból indulunk ki, hogy milyen egy hangjel, milyen féle hangjelek vannak, ezeket kell először megtanulni (és fel is venni), de (sokat) tanulunk az akusztikáról is. Szoftver szintetizátorokról is tanulunk, hogyan működnek, mi a felépítése, hogyan lehet új hangszíneket kikeverni. Van egy másik produceri szak, a contemporary writing & production, ami olyan, mint a sound designer és a dalszerzés között valami. Oda azok mennek, akik „csak” írás szinten szeretnének producerelni zenéket, ők meglévő hangmintákat, hangszíneket használnak. A sound designer szakon viszont a hangokat is általában te csinálod meg a nullából. Most lesz például egy sampling órám, amikor megtanuljuk, hogyan kell hangokat felvenni akár a természetből, és azokat modulálni. Volt két kurzusom is arról, hogyan használjuk a modular szintetizátorokat. Illetve amit nagyon várok, hogy most ősszel bekerültem egy olyan kurzusra, ahová kiválasztottak 8 sound designert és 8 filmzeneszerzőt, akik együtt fognak dolgozni. Aztán a következő évben derül ki, hogy milyen irányban specializálódik a szakom. Háromfelé lehet osztani: vannak, akik inkább a programozás felé mennek, vannak, akik zenész producerek lesznek, és vannak, akik új hangfalrendszereket találnak ki például, új akusztikai megközelítésekkel foglalkoznak.

D+SZ: Téged melyik érdekel a legjobban?
H: Mind a háromból kötelező órákat felvennünk alapszinten, de hozzám a középső áll a legközelebb, mert írni szeretnék és hangszíneket kreálni.

D+SZ: Azt el tudod képzelni, hogy másoknak írsz zenét?
H: Abszolút. El is kezdődött ez a folyamat. A lakótársam barátnője operaénekes, de elkezdett a populáris zene felé nyitni. Házibulikban néha szokott olyan lenni, hogy a nem énekesek megkérnek, hogy tanítsak nekik r&b hajlításokat, és ő ennek a szemtanúja volt egyszer, és akkor mondta, hogy neki ez kell! Úgyhogy tulajdonképpen az énektanára lettem. Jelenleg egy feldolgozáson dolgozik, amit megkért, hogy én hangszereljek meg. Ez volt az első ilyen, én vettem fel, én voltam a hangmérnök, én keverem a dalt. Nagyon szívesen csinálnék még ilyet, vagy akár filmekhez vagy más projektekhez.

D+SZ: A producerkedés hogy fér meg az énekesi karriereddel?
H: Az a szerencsém, hogy nagyon jó viszonyban vagyok a menedzseremmel és a kiadómmal, nagyon támogatóak. Amikor megtudták, hogy felvettek, velem örültek, és azt mondták, ők később is itt lesznek nekem, és számíthatok rájuk. Még mindig teszteljük, hogy ez a rendszer hogy tud jól működni, hiszen nyilván nem tudok annyira itthon jelen lenni a zenei életben, de ezt úgy oldjuk meg, hogy abba a pár hétbe, amikor itthon vagyunk, sűrítjük a történéseket. Nehéz ez, mert amikor kint vagyok, minden erőmmel a sulira koncentrálok, de azon vagyunk, hogy ezt megoldjuk. A közösségi média például tök jó arra, hogy folyamatosan jelen legyek. És reménykedem is, hogy elsősorban a zeném a fontos a közönségemnek, annak pedig nincsenek földrajzi határai.

D+SZ: Az új elektronikus iránnyal szerinted elindulsz kicsit az underground világába?
H: Nem tudatosan, de kicsit elindultam efelé. Például amikor elküldjük egy dalomat a rádióknak, akkor azt kapom vissza, hogy tetszik, de nem igazán rádiós szám. De az underground és a mainstream közötti határ engem nem érdekel, szerintem egy zene legyen jó és hiteles. Az, hogy ez most pop vagy nem, az mindegy.

D+SZ: Két év múlva végzel a Berklee-n. Hogyan tovább?
H: Szeretnék majd valamikor hazajönni, de azért az iskola után még megnézném, mi van ott Amerikában. Meg akarom csinálni az artist vízumot, szeretnék minél több emberrel kollaborálni, minél több embert megismerni, akikkel esetleg később is tudok alkotni. Hogy pontosan meddig és hogyan lesz, nem tudom, egyelőre sodródom az árral.

Interjú: Biczó Andrea
Fotó: Nagyillés Szilárd (Dal+Szerző)

Hien

Nguyen Thanh Hien gyermekkora óta játszik hegedűn és zongorán. A nagyközönség előtt a Megasztár tehetségkutatóban tűnt fel 14 évesen. A versenyben a hatodik helyen végzett, majd egy évvel később, 2009-ben jelentkezett első szólólemezével, ami a Játék az egész címet viselte. Az ezt követő kislemezdalát már maga írta, illetve szövegeiben angolra váltott. Második albuma a 19. születésnapján jelent meg, Sweet Talk címmel. Egy évvel később bekerült A Dal elődöntőjébe The Way I Do című dalával, és még ugyanebben az évben felvételt nyert a világ egyik legjobb könnyűzenei egyetemére, a Berklee College of Musicra Bostonba, ahol rengeteg ismert zenész tanult, többek közt Sting és Diana Krall is. Tanulmányait 2015-ben kezdte meg Electronic Production and Design szakon, ezzel egy időben pedig megnyerte A nagy duettet. Itthon popsztárként már sikerült felépítenie egy karriert, de elkezdett nyitni az elektronikus zene felé is. Legutóbb idén januárban jelentkezett Bemine című, a korábbiakhoz képest sokkal kísérletezőbb dalával.

A cikk eredetileg a Dal+Szerző magazin 2017/02. számában jelent meg.



Kategóriák:Dalszerzőkről

Címkék:, , ,

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: