„Termékeny kettősség” – Tornyai Péterrel beszélgettünk

A Dixit több szempontból „első darab” eddigi zeneszerzői munkámban. Így például abban is, hogy átszűrődik rajta az istenhit kérdése – mondja Tornyai Péter, aki intellektuális és szövevényesen izgalmas, illetve meglepetéseket, ugyanakkor spirituális üzeneteket is közvetítő műveit nemcsak a kritika ünnepli, de a pályatársak is elismerően beszélnek róla. Legújabb bemutatójának alkalmából beszélgettünk vele.

DSZ: Legújabb műve Krisztus kereszten elhangzó szavait járja körül, de azokat az e tárgyban emblematikus Haydn-művel ellentétben – vagy éppen azt kiegészítve – összekapcsolja a Teremtés szavaival. Ez nekem valamiféleképpen bibliai világok összekapcsolása, egyfajta transzcendens híd építése zenével.
Tornyai Péter: A keresztény hit két legfontosabb alapjáról van szó a Teremtés és a Passió aktusában, két olyan mozzanatról, amikor Isten cselekszik az emberért. És miközben a lényegi, szimbolikus tartalom a két esetben elválaszthatatlanul egymásra utal (teremtés és megváltás-újrateremtés), a felszíni történés „realitása” mintha ellentétes irányból látszana: az emberi születésre kifuttatott építkezés az egyik, az ember-krisztus halálában elvégeztetve a másik oldalon. Ez a gondolatilag és dramaturgiailag is termékeny kettősség, valamint a két szövegréteg részleteiben rejlő egymásra utalások hozták létre azt az alapot, amire Dixit című oratóriumom zenéje ráépülhetett.

DSZ: Sokat hallgattam a vonatkozó Haydn-művet gyermekkoromban. Önnek is régi, meghatározó, régi élmény? Valamilyen formában egy Haydn-hommage-zsal állunk szemben? 
TP: Zenei, stílusbeli utalás nem történik a darabban Haydnra (szemben például más szerzőktől származó jobban vagy kevésbé feltűnő idézetekkel), és azt is csak később konstatáltam, hogy a Dixitben pont két olyan bibliai szöveget vegyítek, melyeknek legfontosabb zenei feldolgozásai mind Haydnhoz kötődnek. Talán egy mélyebb, tudatalatti szinten mindez mégsem véletlen: annyi biztos, hogy Haydn az egyik legkedvesebb régi szerzőm, olyasvalaki, akinek nemcsak a műveit csodálom, de egész elképzelni vélt személyét is. Visszakanyarodva a konkrét kérdésre, A Megváltó hét utolsó szava című művel előadóként foglalkoztam sokat, számos alkalommal játszottuk a mű vonósnégyes-változatát a Classicus Quartettel, többek között a CentriFUGA kortárszenei műhely produkciójának keretében is, ahol a Haydn-tételek között hét mai zeneszerző kommentár-tétele hangzik el.

DSZ: Hívő ember lelkével alkot vagy „szerepben” van? Nemrégen Balogh Mátéval beszélgettem, és nemcsak egy templomi koncert élményéről mesélt lelkesen, hanem istenhitének zenében való megnyilvánítása mellett tört lándzsát. Kíváncsi lennék az ön spirituális gyökereire,  a vallási zeneirodalom hatására.
TP: A Dixit több szempontból „első darab” eddigi zeneszerzői munkámban. Így például abban is, hogy átszűrődik rajta az istenhit kérdése – és talán nem csak a téma miatt. A hité, ami személyes életemben mindig is fontos volt, de csak nagyon áttételesen tudtam kapcsolatba hozni azzal, amit alkotóművészként csinálok. Ez talán csak akkor lehetséges teljes harmóniában, ha az alkotásban nincs exhibicionizmus. De itt nem kell elmenni a keleti filozófiákig, nekem elég a keresztény Haydn vagy Bach példája. Az viszont ebben az esetben sem változik, amit minden zené(m)ről gondolok, hogy az nem kinyilatkoztatás, hanem kérdések felvetése. És ezért az sem zavar, hogy ugyanabban a darabban valaki a megváltás katarzisát, más épp a kételyek szorítását vagy az emberi tragédia kifejeződését érezte maga számára erősebbnek. Ez az alkotói attitűd sem szerep; nem érzem, hogy bármit is tudnék, de semmilyen emberi hit nem maradhat élő kételyek, állandó önmeghaladás nélkül.

DSZ: Konkrét „vallásos” darabok megírásától óvakodik.
TP: Igen, azért is, mert az a zenei világ, amit korunkban ezzel a jelzővel illetnek (rosszmájúbban: reklámoznak), számomra nagyon szegényesnek tűnik. Természetesen rengeteg kivétel van, és remélem, sikerül olyan ködösen fogalmaznom, hogy minden kedves kolléga magát ide sorolhassa, de például egy friss élményem, hogy egy olasz kortárs kórusmű hallgatása után beszéltük Sándor Laci barátommal – aki egyébként a spiritualitásnak életében és műveiben való harmonikus megélése szempontjából mindig példaképem lesz –, hogy vajon miért ugyanaz a pár félkonszonáns akkordfűzés jut eszébe bármilyen vallásos témáról mindegyik egyházi kórusszerzőnek Észtországtól a Mediterráneumig. Mintha az Úristennek az tetszene, ami minél több embert nem zavar meg a hallgatásnál?

DSZ: Ahhoz képest, hogy most éppen egy nagyon komoly témájú művel lépett elő, olvastam valahol, hogy első munkája egy vicc megzenésítése volt. Ez igaz? 
TP: Félig. Nem igaz, hogy az első lett volna, de azt hiszem, az első volt, ami már nem családi körben hangzott el. Akkor nagyon modernnek éreztem, visszanézve elég bárgyú ötlet volt, de szerzett néhány vidám percet a kollégáknak (értsd: a zeneiskolai tücsökzenekar tagjainak).

DSZ: Nagyon érezni munkáiban a humort, mind a dramaturgiában, mind a hangszerválasztásban, vagy ahogy egy témát akkurátusan és közben könnyedén körbejár. Játékos embernek aposztrofálja magát? Ahogy mondani szokták, „örök gyermek”? Vagy csak a műveiben?
TP: A zeneszerzést mindig játéknak fogtam föl, annak idején, amikor elkezdtem hivatalosan tanulni, meg is viselt egy ideig, hogy ezzel elveszni véltem a dolog „játékságát”, de aztán a legnagyobbak példáján hamar kiderült – gondolva pl. Kurtágra –, hogy szó sincs róla: a kísérletezés, új összefüggések keresése mindig is játék marad, a szó sokszor akár véresen komoly értelmében. Ha pedig a humor zenei létjogosultságára akarunk utalni, újra Haydnnál vagyunk. Gondolom, az is egyfajta játékosságból, barkács-kreativitásból vezethető le, hogy miért kezdtem el az utóbbi években rendes koncertdarabok mellett különböző audiovizuális installációk készítésével is foglalkozni. Ehhez persze kellett a Hermina Galéria alkotócsoportjának közege, ahol fiatal képzőművészekkel és zeneszerzőkkel dolgozunk együtt.

DSZ: Önmagából és másoktól is merít, mintha „szemplingelne” irodalmi, vagy éppen „remixelne” zenetörténeti utalásokat. Művei meglepetéseket rejtenek magukban sok hallgatás után is. Honnan ez a gesamtkusnwerkes attitűd?
TP: Nagy közhely, de a mai világ állandó intenzív sok érzékszervet párhuzamosan ingerlő, fizikai és időbeli távolságokat állandóan egybemosó és közben közös értékközéppontot nélkülöző közegében az lenne egy különlegesebb művészi viselkedés, ha mindettől el tudnánk zárni magunkat, és csak egy szűk sávban mozognánk. Igazán tudok tisztelni olyanokat, akiknek ez sikerül, de nekem valószínűleg nem ilyen az utam. Ugyanakkor a másik véglet sem; szinte semmilyen kapcsolatot nem tudok találni alkotóként magam számára például a kortárs könnyűzenével vagy az úgynevezett világzenével.

DSZ: Korábbi korok zenéjével annál inkább.
TP: Ez nyilván az aktív előadói – mára elsősorban brácsás – tevékenységemből származó napi kapcsolat miatt is így van. A zenei idézetek kapcsán viszont tanulságos megfigyelést teszek mostanában. Több darabomnál (köztük a Dixitnél is) kaptam olyan szakmabeli kritikákat, amik csak – vagy elsősorban – a felismerhető idézeteket kifogásolták, és ezek jellemzően olyan zenészektől érkeztek, akiket mesterként tisztelek. Ez természetesen első körben azt jelentheti, hogy én itt hibáztam, de talán azt is mutatja, hogy a mi generációnknak más a viszonya – szabadabb vagy felelőtlenebb? – a crosskulturális jelenségekhez, mint azoknak, akik megélték – előmozdítva vagy elszenvedve – a posztmodern fordulatot. Muszáj megjegyeznem, hogy véleményem szerint a magyar zeneszerzésre vonatkoztatva sokan félreértve használják a posztmodern kifejezést. Már ha a „poszt” nemcsak fizikai időbeliséget jelent, hanem olyasmire vonatkozik, ami nem létezhetne az előzménye nélkül.

DSZ: Ha mondjuk Purcell és Eötvös között kellene fontos szerzői bólyákra rámutatnia, kik lennének azok?
TP: Sokszor kellett, és meg is próbáltam válaszolni erre a kérdésre, de sosem sikerült kielégítően. Az imént például összeírtam gyorsan húsz nevet, aztán látom, hogy kimaradt Schubert. Az lehetetlen. Lehetetlen felsorolni, rangsorolni a bólyákat, mert nem marad víz úszni. Ezért inkább megemlítek néhány élményt az elmúlt évemből, random, minden szisztemalizálás nélkül, amelyek egészen biztosan megváltoztattak vagy megerősítettek bennem valamit. Szent Ágoston olvasása a sienai arborétumban, Vidovszky hatzongorás darabja, az új Enyedi Ildikó-film, Varró Dani Minden olyan mint minden című verse, Balogh Máté Ursonate-előadása ebbe a kategóriába tartoznak.

interjú: Prieger Zsolt
fotó: Nagyillés Szilárd (Dal+Szerző)

Az interjú eredetileg a Dal+Szerző magazin 2017/02. számában jelent meg.

TORNYAI PÉTER

Zeneszerző, kamarazenész, a Zeneakadémia doktorandusza és óraadó tanára.Az akadémián hegedű és a zeneszerzés szakot végzett, utóbbit Jeney Zoltán osztályában, majd a római Conservatorio di Santa Cecilián folytatott ösztöndíjas tanulmányokat. Egy évig Eötvös Péter mentoráltja volt. Tanárai voltak még többek között: Vidovszky László, Dukay Barnabás, Wilheim András, Serei Zsolt, Somfai László, Csalog Gábor, Rolla János, Wagner Rita.
Brácsásként és hegedűsként a magyar és nemzetközi zenei élet aktív szereplője. A THReNSeMBle, a Ludium Együttes, a Classicus Ensemble (a CEU rezidens együttese) alapító tagja, a Rondo és Classicus Quartet brácsása, az Anima Musicae Kamarazenekar kortárszenei műhelyének művészeti vezetője.
A CentriFUGA Kortárszenei Műhely és a Hermina Galéria alkotócsoportjának alapító tagja.
Főbb díjai: „Generace” nemzetközi zeneszerzőverseny 1. és 2. díj (2016, 2017), UMZF 1. díj és két különdíj (2011), 2. díj és Eötvös Péter különdíja (2013), a bécsi Konzerthaus nemzetközi versenyének („Towards the Next 100 Years”) 1. díja (2012). 2016-ban Junior Prima-díjas, 2017-ben Artisjus-díjas.
Fontosabb darabjai: Monochrome (2013), Sospiro congelato (2015), Bartók bogárgyűjteménye – installáció (2016), Dixit (2017)



Categories: Dalszerzőkről

Tags: , , , ,

Leave a Reply

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.