Nemrég írtunk arról, hogy Alan Krueger, Barack Obama volt közgazdasági főtanácsadója a koncertjegyek árának gazdaságtanát vizsgálja. Most a New York Timesban jelent meg egy nagy cikk ugyanerről a témáról, abból az apropóból, hogy a közgazdasági Nobel-díjat Richard H. Thaler nyerte el, akinek a munkássága sokat segít a jelenségek magyarázatában.
A lényeg ugyanaz, mint azt már előző cikkünkben is leírtuk. A másodlagos piacon kifizetett, olykor horribilis árak azt mutatják, hogy drágábban is lehetne adni a koncertjegyeket. Azonban a zenészek nem pusztán a bevételek maximalizálására törnek, hanem a fair árak kialakítását. Ez pedig közgazdász szemmel is racionális viselkedés, hiszen így tudnak hosszú távon működő, jó kapcsolatot kialakítani a rajongókkal, a rövid távú profit „feláldozásával”.
A New York Times cikkében a Nobel-díjas Richard H. Thaler ugyan a koncertjegyek témájához közvetlenül nem szól hozzá, de azért egy frappáns mondatban összefoglalja a lényeget: „Nem szabad úgy viselkednünk, hogy az erkölcsi megütközést keltsen – még akkor is, ha ez a megütközés egy közgazdász számára akár balgaságnak is tűnik.” A cikk tanulsága az, hogy valójában a fogyasztók elvárása a fair árakról nem valami elutasítandó irracionalitás, hanem az emberi gondolkodásba van beépítve, és a piacnak számolnia kell vele. Ugyanakkor az, hogy pontosan mi tisztességes és mi nem, változik.
Ezt azért a koncertiparban sem mindenki látja így. A cikk idézi a WME Entertainment ügynökét, Marc Geigert, aki szerint „még mindig nem hagytuk teljesen magunk mögött a rock and roll szocializmus korszakát, és a koncertipar a dugjuk-a-homokba-a-fejünket közgazdasági elmélete alapján működik.” Ő elmondja, hogy a zenészei nem engednek a kérésének, hogy a legjobb helyek árait növeljék – és annak sem, hogy a leghátsó helyekre olcsóbban adják a jegyeket, hogy beteljen a helyszín. Attól félnek, hogy így ők maguk is „olcsónak” tűnnek.
Pedig annak is megvan a maga racionális értelme, hogy az első sorokban nem csak azok lehetnek, akik a legdrágább jegyeket ki tudják fizetni. A leglelkesebb rajongók – akik hiába tudnák eladni a jegyüket sokszoros áron, mégsem teszik – olyan hangulatot csinálnak, ami a „termék”, vagyis a koncert élvezeti értékét mindenki számára emeli.
A New York Times idézi az említett Alan Krueger és Marie Connolly korábbi kutatását, amely szerint a koncertipar bevételei akár 5%-kal is nőhetnének, ha a piaci igényeknek megfelelően áraznák a jegyeket, vagyis nagyjából évi 200 millió dollárba kerül a „tisztesség” képének kialakítása. Egy másik kutatás arról szól, hogy ha az emberek úgy érzik, hogy túl sokat fizettek valamiért, akkor abból jellemzően később kevesebbet vásárolnak – vagyis ha sokan túlárazottnak gondolják egy előadó koncertjeit, akkor tényleg csökkenni fog a közönsége.
A cikk nagy része egyébként arról szól, hogy ez a Nobel-díjjal jutalmazott, a zenében már régóta – legalább gyakorlati szinten – alkalmazott gondolkodás az élet milyen más területein hasznos még, az energiaszolgáltatás árától az Uberig. Vagy éppen a forgalmat szabályozó „dugódíj” kapcsán, amiről nagyon tanulságos, amit egy közlekedéssel foglalkozó közgazdász mondott a New York Timesnak. Mielőtt ezt 2006-ban Stockholmban bevezették, sokan tisztességtelennek tartották, és arról beszéltek, hogy pont a szegényebbeket fogja kiszorítani a városból, nem azokat, akik megengedhetik maguknak, hogy kifizessék a plusz díjat. Később azonban pont az ellenkezőjére fordult a megítélése: „manapság az emberek azt mondják, hogy az volna tisztességtelen, ha azok, akik használják az autóutakat, szennyezik a levegőt és növelik a forgalmat, nem fizetnének ezért külön díjat”.
A cikk Bruce Springsteen koncertjegyeinek konkrét példájával illusztrálja az elméletet.
Categories: Hírek
Leave a Reply