A tavalyi év a Blahalouisiana éve volt: showcase-eken szerepeltek, megünnepelték ötödik születésnapjukat, egyre jobb időpontokat kaptak a fesztiválokon, és 2017 októberben megjelent második albumuk is, Alagutak, fények, nagymamád jegenyéi címmel. A zenekar sikere elsősorban a kemény munkának és a tudatosságnak köszönhető, a tagok sokkal inkább a folyamatos építkezés hívei – legyen szó hazai terepről vagy éppen külföldről. Schoblocher Barbarával a zenekar énekesnőjével és Jancsó Gábor basszusgitáros, dalszerzővel beszélgettünk.
Dal+Szerző: Tavaly ünnepeltétek ötödik születésnapotokat, új lemezt jelentettetek meg, szinte minden fesztiválon ott voltatok és külföldön is koncerteztetek. Elég sűrű elmondva is… Ti hogyan éltétek meg?
Schoblocher Barbara: Nagyon jól. Rettentő sűrű volt, mert tavaly épp egy olyan ponthoz ért a zenekar, hogy már a fesztiválszezon is nagyon erős volt, mi pedig akkor írtuk meg az új lemezt, ami októberben jelent meg. De hiába volt ennyire zsúfolt, nagyon élveztük, szerintem soha nem volt még annyira jó évünk, mint a tavalyi.
D+SZ: Az első nagylemezetekre négy évet kellett várnunk, most az Alagutak, fények, nagymamád jegenyéi csupán egy évvel követte azt. Mi változott, hogy így felpörgött az alkotói folyamat?
Jancsó Gábor: Az első négy év nálunk útkeresés volt, hogy miként szeretnénk megszólalni, milyen összetétele legyen egy lemeznek, angolul vagy magyarul legyenek a dalok. Nem terveztük, hogy négy évig várunk egy lemezre, viszont közben megjelentettünk két EP-it is. Az már sokkal inkább koncepció volt, hogy az első lemez után ne várjunk sokat, mert az úgysem egy olyan anyag volt, amin tíz új dal van, hanem inkább az első négy év best of dalai kerültek rá, négy újjal. A második lemezen viszont már mindegyik új volt, és direkt szerettük volna hamar kihozni, mert akkor kell ütni a vasat, amikor meleg.
SB: Nem beszélve arról, hogy az első lemez előtt még abban hittünk, hogy érdemesebb egyenként kihozni a dalokat, mert nincs akkora közönségbázisunk, hogy egy egész lemeznyi anyag megfelelő figyelmet kapjon. Ezért inkább egyesével hoztuk ki a számokat, amit hallgatott a közönség, és játszott a rádió is. Most, a második lemeznél szerintem már elérünk annyi emberhez, hogy érdemes legyen egy lemezt teljesen új dalokkal kihozni, és az elegendő figyelmet is kapjon, és meg lehessen turnéztatni.
D+SZ: Szerintetek megkapta azt a figyelmet, amit vártatok tőle?
SB: Abszolút. Most épp benne vagyunk a lemezbemutató turnéban, és nagyon sok olyan állomásra visszük a lemezt, ahol még soha sem voltunk. Előző hétvégén például Mezőkövesden és Hajdúszoboszlón játszottunk, ami egy olyan része az országnak, ahová nem biztos, hogy el tudnánk menni a klubtámogatás nélkül. Most szerencsére van lehetőségünk arra, hogy minél több helyen koncertezzünk, és minden állomáson nagyon szép számú közönség van, amit nem is gondoltunk volna.
JG: Ami még fontosabb, hogy idén hál’ istennek el tudjuk magunkról mondani, hogy megvolt az első vidéki teltház is, Győrben, de Sopronban, Kecskeméten és Dunaújvárosban is egyre többen jöttek el a koncertünkre. Fontos, hogy év közben megugorjuk ezeket a számokat a klubokban, hogy utána nyáron a fesztiválokon is jó legyen, hiszen azok fognak minket megnézni ott is, akik évközben az egyetemi klubokba járnak.
D+SZ: Hogyan képzeljük el ennek az albumnak az alkotási metódusát, maguk a dalok hogyan születtek?
JG: A magyar számok úgy születnek, hogy kivétel nélkül Szajkó Andris gitárosunk küldi át a dalszöveget nekem, én pedig ahhoz írok egy tábortüzes, gitáros dalt – azaz megharmonizálom –, és általában én alakítom ki a szövegben azt is, mi legyen a refrén és a verze, hogyan épüljön fel a dal.
SB: Az egy fontos része a kreatív munkának, hogy Szaja inkább verseket ír, mint kész dalszövegeket, ezért mindig izgalmas, hogyan alakul ki a dal.
JG: Ha kiválasztjuk, hogy miből lesz dal, utána következik a hangszerelés, amit közösen csinálunk a zenekarral. Nekem ilyenkor a fejemben már megvan, milyennek kellene lennie élőben, és általában vagy olyan lesz a végeredmény – ami lemezre is kerül –, ahogy elképzeltem, vagy abszolút megváltozik az eredetihez képest. De ebben hatalmas segítségünkre van a második lemez óta Ligeti Gyuri, a producerünk, aki a füle, stílusa, szíve, lelke annak hogyan alakulnak ezek a dalok próba közben.
SB: Ez nemcsak abban nyilvánul meg, hogy amikor felvétel van, ő instruál bennünket, hanem az első értékelhető próbától ott van velünk végig, míg eljutunk abba a kigyakorolt, összejátszott stádiumba, amit már fel lehet venni a stúdióban.
JG: Az angol számoknál pedig vagy Laci hozott egy angol verze-refrént, vagy én, amit közösen véglegesítettünk. Utána pedig ugyanúgy építettük fel a dalt, ahogy a magyar számok esetében.
D+SZ: Csak annyin múlik akkor, hogy egy dal milyen nyelvű lesz, hogy ki hozza az ötletet vagy van ebben azért van valami tudatosság is?
JG: Olyan szempontból abszolút van tudatosság, hogy nyilván nem kilenc angol és egy magyar szám kerül a lemezre, hanem azért van hat magyar és három angol, mert ez az, ami működik itthon. Azért van ez a három angol, hogy mégis nyitva tartsuk a kapukat külföld felé is, bármennyire is nehéz arra játszani és szervezni lottónyeremény nélkül, mégsem szeretnénk elvetni ennek a lehetőségét, ha már van egy ilyen ambíció a zenekarban. Egyrészt sosem lehet tudni, mit hoz a jövő, másrészt szép dolog kint is építkezni.
D+SZ: Ezzel most hogy álltok? Kb. pont egy éve a Tallinn Music Weeken játszottatok az első showcase fesztiválotokon.
SB: Mi szeretnénk menni, és keressük is a lehetőségeket. Bár idén nincs kilátásban újabb showcase fesztivál, remélhetőleg jövőre összejönnek. Ebben az évben viszont megyünk Ausztriába, rajta vagyunk, hogy mehessünk Erdélybe és majd egy európai turnét is szeretnénk szépen lassan összehozni.
D+SZ: Hogyan éreztétek magatokat ezeken a fesztiválokon?
SB: Minket nagyon jól felkészítettek előre az ismerős zenekarok és menedzserek. Tudtuk, hogy mire számítsunk, hogy ez nem ugyanolyan buli lesz, mint a többi. A felkészítésnek hála egyáltalán nem volt fura. Mi azt hittük, hogy majd ott fognak állni a résztvevők, mint a cövek, és figyelnek. Ehhez képest buli lett. Mi eldöntöttük, hogy bármi legyen, úgy fogunk játszani, mintha 2000 ember tombolna előttünk. De nagyon más. Egy igazi, jó Blahalouisiana-koncert esszenciáját belerakni 25–30 percbe elképesztően nehéz. Annyira rövid az idő, jól át kell gondolni, hogyan építed fel.
JG: Az én őszinte véleményem, hogy picit hálátlan egy zenekarnak egy showcase fesztivál. Ahhoz képest, hogy mennyire jó buli az egész, és mennyi emberrel, zenésszel, kiadóval találkozhatsz, ami szuper dolog, azért hálátlan, mert tudod jól, hogy veled egy időben 200 méterrel arrébb is van egy klub, ahol ugyanúgy vannak zenekarok, akik küzdenek, és életük bulijára készülnek. Mert másképp nem lehet odaállni, abban a 30 percben kell megmutatni, kik vagytok. Ha mondjuk a koncert 17. percében belép egy holland kiadófőnök, aki 2 percig nézi a koncertet, akkor neked a 17. és 19. perc között kellene valami olyat mutatni, amivel őt megfogod. Én úgy érzem, hogy közönség szempontjából ez így működik, a zenekar részéről pedig megfeszülés van, de azt el kell engedni.
D+SZ: Mik lennének egyébként a célállomások?
JG: Szerintem a Benelux-államok mindenképpen, főleg Hollandia, valamint a skandináv országok.
SB: Ott tudna működni a zenénk.
JG: Ausztriában is, de Anglia semmiképpen sem, Amerika pedig más tészta. Szerintem ott abszolút lenne keresnivalója a zenekarnak, de akkor oda kellene költöznünk minimum egy évre. Nem tudunk kimenni oda egy-egy koncertet adni, ahogy Hollandiába.
D+SZ: A hollandiai koncertek hogyan jöttek létre?
SB: Nagykövetségi meghívás volt. Kétszer is városi rendezvényen játszottunk, ami azért hálás feladat, mert ott mindenképpen vannak emberek. És mivel az első nagyon tetszett a közönségnek és a nagykövetségnek is, másodszor is visszahívtak bennünket Hágába.
JG: Ott például találkoztunk egy kedves fiatalemberrel, aki azért jött el Amszterdamból Hágába, mert ismerte és szerette a Deeper I’m going deeper című dalunkat.
D+SZ: A közönség mennyire nyitott az angol dalokra?
SB: Ez koncerten mérhető leginkább. A magyar nyelvű daloknak, amiket játszik a rádió, az emberek tudják a szövegét, és a vidéki koncertek főleg azért jönnek el, mert a rádióban hallottak minket, tetszett nekik, és ránk kerestek. Szóval ezeket a dalokat énekli a közönség leginkább. Viszont az angol számokat azért szeretik, mert azokra sokkal jobban lehet táncolni. Nyitottak rájuk, de nagy hátrány, hogy a rádió nem játszik angol nyelvű dalokat, így nem jutnak el az emberekhez. Az viszont való igaz, hogy magyarul hozzászólni a közönséghez egy sokkal bensőségesebb üzenet, és bármennyire is nyitottak leszünk az angol nyelvű zenére, a saját anyanyelvünk mindig mélyebben fog ránk hatni.
D+SZ: Gyakran játszotok más előadókkal is, akár a Random Trippel vagy Szilárddal.
SB: Az csak én vagyok, az nem Blahalouisiana. Ezeket így hozta az élet. Szilárdnak akkor tetszett meg, a hangom, amikor a Quimbyvel turnéztunk, és megkért, hogy menjek el vokálozni a készülő kislemezére, amiből végül konkrét közreműködés lett. Most éppen azon dolgozunk, hogy ezt az anyagot felfrissítsük, és koncertezzünk vele. A Random Trip egy nagy megtiszteltetés, ahol számomra nagyon kedves zenészekkel lehetek egy színpadon, és ebből az egyik szerencsés pillanat a lemezre is rákerült.
JG: Illetve csináltunk egy LGT-feldolgozást Vitáris Ivánnal.
D+SZ: Kivel dolgoznátok még szívesen együtt?
JG: Lovasi Andrással.
SB: Én is! Rajta kívül azokkal a zenészekkel, akiket igazán kedvelek, nagyon szerencsés és megtisztelő módon már legalább egyszer volt alkalmam valamilyen formában együtt zenélni.
JG: Még Beck Zolival és Szűcs Krisztiánnal is szívesen dolgoznék. Lovasi Andrást valahogy elkerültük az előzenekaros pályánk alatt, de a Quimbyvel, a 30Y-nal és a Heaven Street Sevennel sikerült együtt játszanunk, és a közös koncert alkalmával össze is barátkoztunk, aminek nagyon örültünk.
D+SZ: Érdekes megfigyelni, hogy mennyiféle összefonódás van most Budapesten, és ezekben ti abszolút benne vagytok.
SB: Igen, ez érdekes. Pont ma kaptam egy felkérést egy kedves énekes hölgytől, hogy csináljunk közös dalt, amit visszautasítottam ugyan, mert most elég sok produkcióban szerepeltem, de nagyon jól esett. Biztos vagyok benne, hogyha egyszer úgy alakul, hogy egymás előtt-után játszunk egy fesztiválon, akkor csinálunk majd valami közös dolgot. Ezek összekovácsolják a zenekarokat, és azt hiszem, a közönség is szereti ezeket produkciókat.
D+SZ: Nálatok szépen meg lehetett figyelni, ahogy folyamatosan lépegettek előre, az előzenekaroskodásból váltatok főzenekarrá. Hogy látjátok, ezt az utat másoknak is mernétek javasolni?
JG: Most azt látom itthon, hogy mindenki azonnal sztár, és nagy zenekar akar lenni. Mindenki azonnal pénzt akar keresni, slágert írni, ennek megfelelő stílust és platformokat választ. Mi az elejétől kezdve úgy gondoltuk, hogy egy olyan útra szeretnénk rátérni, mint például a Quimby, akik évek alatt jutottak el oda, ahol most vannak. Ha a következő dal nem lesz sláger, akkor az égegyadta világon nincs semmi baj. Mi ezen az úton megyünk. Ha megcsinálunk egy A38 telt házat, akkor a következő lépcsőfok nyilván egy 1200 fős Akvárium lesz. Én azt javasolnám a mostani zenekaroknak, hogy alázat és türelem.
D+SZ: Mik a terveitek idén?
JG: Tavasz végén kihozunk egy új klipes dalt és szeretnénk ismét egy jó fesztiválszezont. Szerencsére már most nagyon telik be a nyár, minden fesztivál meglesz, amit szeretnénk, jó időpontokban, jó színpadokon és fellépünk a Budapest Parkban is. Ősszel még egy dallal jelentkezünk, és novemberben életünk első főzenekaros Akvárium nagytermére készülünk.
INTERJÚ: NAGY KÁTYA
FOTÓ: NAGYILLÉS SZILÁRD (DAL+SZERZŐ)
ℹ
BLAHALOUISIANA
A zenekar története a Jacked zenekar feloszlásával kezdődik, ugyanis énekesük kiválása után egy véletlen találkozásnak köszönhetően találtak rá Schoblocher Barbarára, akinek csatlakozásával megszületett végül a Blahalouisiana. Mindezt ők 2012 nyarára datálják. A siker sem váratott magára sokáig, már első single-jük, a The Wanderer három héten át trónolt az MR2 top 30 élén. A Schoblocher Barbara, Jancsó Gábor, Juhász Ádám, Pénzes Máté, Mózner László és Szajkó András felállású csapat tavaly ünnepelte 5. születésnapját és toplistás dalaik mellett szépen rajzolódik ki pályaívük, amit egyre növekvő fesztiválszínpadok, és egyre nagyobb közönség szegélyez. 2014-ben szerepeltek a Nagy-Szín-Pad! tehetségmutatóban, majd több EP és single után végül 2016-ban jelent meg Blahalouisiana című első nagylemezük, melyet egy évvel később a fesztiválszezon sűrűjében írt Alagutak, fények, nagymamád jegenyéi követett. A zenekar itthoni sikerei mellett igyekszik külföld felé is nyitni. 2017-ben felléptek a Tallinn Music Week észt showcase fesztiválon, a hazai BUSH-on, de játszottak már több ízben Hollandiában is.
BLAHALOUISIANA (2016)
ALAGUTAK, FÉNYEK, NAGYMAMÁD JEGENYÉI (2017)
Az interjú eredetileg a Dal+Szerző magazin 2018/01. számában jelent meg.
Categories: Dalszerzőkről