Nem szeretem, ha be vagyok szorítva – Wolf Péter-interjú

A Sziklaöklű Joe refrénjét dudorászva baktatok a kopár, tél végi Sasadon. Kicsi vagyok, éhes és fázom, úgyhogy Joe után hipp-hopp, jön Vuk. De mire ez a beszélgetés megjelenik, tavasz lesz végre, úgyhogy ér – sőt, ajánlott – az interjú olvasása közben énekelgetni.

Dal+Szerző: A te generációdból sokan a beat hatására kezdtek zenélni. Te már zenész voltál, amikor a beat megjött. Mikor kezdted?
Wolf Péter: Szüleim zenészek voltak. Az első játékszerem a zongora volt. Bebújtam alá, lenyomtam a pedált, ordítottam – és aztán élveztem, ahogy zeng-bong. Amikor pedig felértem a billentyűket, akkor elkezdtem püfölni őket. És olyan jó fogadtatásra találtak ezek a billentyű ütögetések, hogy ez számomra igazi sikerélmény lett. És el is határoztam, hogy akkor ezen a területen szeretnék továbbra is sikereket aratni.

DSZ.: Hány éves voltál?
WP: Három. Én rögtön a zeneóvodába jártam, elég korán szakosodtam; aztán az általános mellett elkezdtem a Zenedébe járni, ahol szerencsére már az elején is elég jó visszajelzéseket kaptam. Úgyhogy nekem középiskolás koromig nem is jutott eszembe más, mint hogy zongoraművész legyek. Ezt táplálták is bennem, úgyhogy napi három-négy órát gyakoroltam az iskola mellett, gyakorlatilag nem is volt gyerekkorom. A gyerekkorom azzal telt el, hogy az iskolában tanultam, aztán a zongoránál tanultam, angolul tanultam, vívni vagy különtornára mentem, és végül az egész kezdődött másnap elölről. A szabadság a lógással és egyebekkel a középiskolában köszöntött rám, mert ott a közismereti tárgyakkal minden nap fél 11-ig végeztünk, és onnantól kezdve kellett volna zongoraórára, szolfézsra és hasonlókra menni. Na, ott elkezdtem focizni… A fiúiskolás évek után azt is felfedeztem, hogy vannak lányok. És az ő meghódításukhoz nem Mozart volt a legjobb, hanem a Beatles.
De maga a könnyűzene persze nem volt meglepetés. Én már korábban elkezdtem próbálgatni azokat a harmóniákat is, amiket a rádió tánczenei műsoraiban hallottam. És ez egyfajta gellert adott, más irányban kezdtem el menni. Úgyhogy közben szorgosan végeztem a tanulmányaimat, de a Zeneakadémiára már nem zongoraszakra vettek fel, mert ahhoz már nem gyakoroltam eleget, míg mások meg nagyon jól zongoráztak – hanem karvezetésre. De az is csak addig érdekelt, amíg a feleségem megismertem. Inkább a jazz tanszakra mentem vissza, ami akkor még a Konzervatórium égisze alatt működött. Úgyhogy a tanulmányaimat végül csak három éve fejeztem be: 2007-ben elmentem a Zeneakadémiára, a jazz tanszakra, elvégeztem és le is doktoráltam 2015-ben. Későn érő típus vagyok.

DSZ.: Kiráztad kisujjból, vagy azért meg kellett dolgozni érte?
WP: Dolgozni kellett érte. Summa cum laude végeztem el az egyetemet, és a hallgatóság zöme az én jegyzeteimből tanult. Az oktatók nem írnak manapság jegyzetet, mert nem éri meg. Sajnos ezt tudomásul kell venni, új jegyzet nem készül. Én viszont írtam magamnak jegyzeteket, jó sokat. Volt olyan filozófiatétel, ahol A, B és C téma volt választható a növendékeknek: én kidolgoztam a C témát, emiatt aztán jövőre az A és B témát már nem is kérdezték, mert mindenki a C-t hozta.

DSZ.: Ugorjunk vissza a lazább középiskolába! Téged már képzett klasszikus zenészként talált meg a beat. Emlékszel még rá, hogy mit éltél át?
WP: Sokkot! A hagyományos táncdalok persze megvoltak, de azok Mozarttal inkább erősítik egymást. Ugyanazokat a harmóniákat, dallamokat, és részben még hangszereket is használják. És ebbe robbant bele a beat. Ilyen nem lesz többé: az elektronikus hangszerek elterjedése, és ezzel egy időben a Beatles megjelenése. Ez két olyan forradalmi dolog volt, aminek a hatása alól senki nem vonhatta ki magát. Amikor a gimnázium udvarán gólt lőttünk, azt üvöltöttük, hogy „She loves you, yeah, yeah, yeah!” Innentől a dolog el volt döntve. Persze hamar megalakultak a különféle táborok, az Illés-, Metró-, Omega-rajongók, a „rollingsztonszosok” és a „bitliszesek”. Nekem az összes közül Paul McCartney volt a legizgalmasabb. Mind a mai napig azt gondolom, hogy ő egy olyan zseni, akinek csak állva volna szabad kiejteni a nevét. Olyan dalokat írt, amik messze túl fognak élni mindent.

DSZ.: Tizenhat évesen tehát sokkot kaptál, és igyekeztél belekeveredni ebbe a beat-dologba?
WP: Ez két vágányon ment. Egyrészt: apám mérnöki diplomával zenészként dolgozta végig az életét. Játszott az éjszakában, játszott színházban, tanított, kísért: mindent csinált, hogy minket eltartson. Sokszor hívták stúdiófelvételekre is, és ha ez éjszakai munkát követő reggel volt, akkor engem küldött el maga helyett – igaz, hogy akkor inkább még a Zenegimnáziumba kellett volna menjek. De a szervezők imádtak, mert sosem mondtam semmire nemet. Úgy gondoltam, hogy ebből nagyon sokat tanulhatok. És ez végső soron a pályámnak egy nagyon szerencsés aspektusa, hogy én minden grádicsot és minden oldalról végigjártam, a stúdió üvegfalának mind a két oldalán. Láttam, hogy a zenei rendezők, a hangszerelők, a zenészek és az énekesek milyen módszerekkel dolgoznak, mik a lehetőségeik és a feladataik. Így később, mikor átkerültem a zenei rendezői asztalhoz, már sosem kértem olyat, amit valamelyik szereplő ne tudott volna megvalósítani.
Másrészt sokszor rendeztem beatbandákat is. Azt láttam, hogy a zenei képzettségük nem olyan megalapozott, mint amilyet szerettem volna, de egyvalamit nagyon jól tudtak: a saját zenéjüket. Mást nem tudtak, de azt igen. Én szívesen fordultam azzal hozzájuk, hogy megosztom velük, amit tudok. Néhányan közülük még kottát olvasni sem tudtak. Páran meg is ígérték: „majd egyszer eljövök!” – na, ez a mai napig nem jött össze. Talán úgy jártak, mint a csontkovácsok: féltek, hogy ha elmagyarázzák nekik, hogy mit is csinálnak, akkor elkezd remegni a kezük, és nem merik folytatni. De én azért azt gondolom, hogy az ismeretek hiánya még az őstehetségek lehetőségeinek is határt szab, és akadálya annak, hogy a teljes tehetség kibontakozzon.

DSZ.: A beatről hamar kiderült, hogy képes – és szeret – rendszerkritikus hangon is megszólalni. Téged is megérintett a forradalmi hangulat?
WP: Hát persze. Talán nagyképűségnek hangzik, de mindig is tudtam, hogy a rendszer, amiben élünk, az tarthatatlan. Előbb-utóbb bukik. Megtörtént, hogy Breitner János a margitszigeti Casinóban közölte velünk, hogy gusztustalan, nyugati stílusú ugrálásunkhoz nem szolgáltat zenét. Elmentünk hát onnan, és pontosan tudtuk, hogy ez egy hülyeség, és bukni fog. És annak a forradalomnak is az ideje volt, amit minden generáció megvív a szüleivel. Megkaptuk a twist kapcsán, hogy „hogyan lehet ezt az idétlen rángatózást táncnak nevezni?” De a szüleim is megkapták a nagyszüleimtől, amikor tangózni kezdtek, hogy „mi ez a disznóság?”
És forradalmi volt az is, hogy az addigi táncdalszövegek mellé – szeretlek, jöjj vissza, ne menj el – elkezdtek olyan géniuszok is alkotni, mint a Bródy vagy a Dusán. De még az S. Nagynak a szövegeiben is találtunk néha olyat, ami feszegette a rendszert.
Forradalmi volt, hogy nem akart hasonlítani a tánczenére a beat. A bandák nem voltak hajlandóak öltönyt húzni, emiatt elég hülyén is festettek néha a Táncdalfesztiválokon. De én sem szeretem a szoros ruhákat, átvitt értelemben sem szeretem, ha be vagyok szorítva.

DSZ.: Szakmai téren sem?
WP: Pláne nem. De nem is voltak jelentős akadályok. Egy területen viszont érzek egy friss akadályt, és ez a fiatal kollégák szempontjából is aggasztó. Régen a Magyar Rádió mecénásként is tevékenykedett: ha bevittem egy kompozíciómat, akkor nem azt kérdezték, hogy mennyi pénzt hoztál, hanem azt, hogy milyen zenekarra van szükséged. És ha írtál egy óriási zenekart, ami nyolcszáz tagból állt, akkor azt is előkerítették. De ki más is működhetett volna mecénásként? Egy-egy állami tévé, rádió és hanglemezgyár volt.
Vannak, aki ma azt mesélik, hogy akadályozták őket a pályájukon. Ennek egy nagy része hazugság. Én tanúja voltam annak, hogy a Rádió szimfonikus könnyűzenei osztálya mindenkit megkínált egy felkéréssel. Szörényi Leventétől Presser Gáboron, Kocsák Tiboron, és Malek Miklóson át egész Wolf Péterig. Aki élt a lehetőséggel, és olyat írt, amit a lektorátus arra alkalmasnak ítélt, azt felvették, és nem törődtek vele, hogy a szerző amúgy a zenekarával „forradalmi” eszméket hirdet. Aki nem volt nyíltan rendszerellenes, az működhetett. Vegyük például Csurkát, aki kifejezetten nem számított a rendszer hívének: bemutatták a darabjait. Volt, akit üldöztek, persze, de ezeknek a történeteknek a többsége blöff. Az is megesett, hogy valakit mellőztek, mert nem volt elég invenciózus a zenéje vagy a szövege, de ennek semmi köze a politikai elnyomáshoz.
És nyilván volt protekció is, ahogy mindig is volt és lesz is. Mindig lesz, aki az alapján dönt, hogy együtt síel-e valakivel – hogy ennél súlyosabbat ne is feltételezzünk. De ellehetetlenítés csak ritkán fordult elő, még a silentiumra ítélt Csurkának sem kellett éhen halnia. Amikor az Illést a BBC-interjúja miatt egy időre jegelték, az sem tartott örökké.
Végül nem is volt feltétlenül szükséges annyira forradalminak lenni. Olyan széles volt a kulturális kínálat, sokkal színesebb, mint ma. Volt hol kibontakozni, kísérletezni a kereteken belül is. A mai popműfaj be van kényszerítve egy keskeny mezsgyére, ami a média hatása, hogy kiszolgáljon egy elképzelt tömegigényt. Szerintem ez egy elmebaj. A popzenében mindig is szerették, ha jól fogynak a lemezek, de ez korábban messze nem volt ennyire iparszerű, körzővel-vonalzóval megtervezett világ. Elvárás, hogy a zene gyorsan és könnyen eladható legyen – de nincsenek is évekre szóló sikerek.
Miközben ez nekünk, zenészeknek nem is jó üzlet! A szerzők és a jogvédők olyan terepen próbálnak érvényesülni, ahol – az internet elterjedésével – teljesen elfogadottá vált, hogy ingyen nézünk filmet, ingyen olvasunk szakcikktől kezdve irodalmon át a hírekig mindent, és persze ingyen hallgatunk zenét. Ilyen körülmények között törekszik az Artisjus érvényesíteni szerzői jogainkat, beszedni munkánk ellenértékét.


Kovács Kati Most kéne abbahagyni című dalának zenéjét Wolf Péter szerezte. Az idei Artisjus-díjasok további slágereit megtalálod a #41 Dal+Szerző Playlisten.

DSZ.: Ez a drasztikus átalakulás a te pályádra is hatással volt.
WP: Olyannyira, hogy én a könnyűzenéből szép lassan kivontam magam. A jazzből nem, de az nem is könnyűzene. Most olyan zenét komponálok, ami a komolyzenei közönséget szeretné egy kicsit megfogni a dallamossággal, és a kor domináns zenei elemeinek a használatával. Úgyhogy a következő bemutatóm nem a Slágerkoktélban lesz, hanem a Zeneakadémián: április hetedikén a klarinétversenyemet mutatják be.

DSZ.: Végső soron kivívtad, hogy azt csinálsz, amit akarsz?
WP: Abszolút! Viktor Matyi mondja, hogy mi már hobbizeneszerzők vagyunk. Igaza van. Azt írok, ami jól esik, ami nekem tetszik, és egyáltalán nem foglalkozom azzal, hogy hogyan kerül bemutatásra. Tele van a fiókom előadásra váró művekkel, és szerencsére vannak köztük olyanok, amiket szájtátva nézek, ahogy elkelnek. Ez is játszaná, az is elvinne egy másikat, a harmadik is valami másra ráharap. Ez olyan, mint mikor hájjal kenegetnek. Hiszen nem a fióknak írunk, hanem abban a reményben, hogy majd tetszik.
Én a zene elemei közül a melódiát rendkívül fontosnak és nélkülözhetetlennek gondolom. Nagyon izgalmas lehet egy csak ritmusokra épülő valami, hiszen ez a könnyűzenében is a legfontosabb faktor. De ma ez is olyan monoton: nyáron szoktam hallani, ahogy egy közeli szórakozóhelyen este nyolckor elindul egy tempó, és a műsor reggel ötkor ugyanebben a tempóban ér véget. Az emberek a suttogást már nem hallják, csak ordítva lehet kommunikálni velük. Állítólag egy átlag amerikai városlakó már meg sem képes hallani az erdő suhogását. Zajjal vagyunk körbevéve. Nemcsak fizikai, hanem szellemi zajjal is, meg rengeteg szeméttel és méreggel. Az az érzésem, hogy haladunk a pofon felé, de el kéne kerülni. Ütésre lendülő kéz helyett simogatóval, krízist élező szavak helyett békéltetőkkel, vicsorgás helyett mosollyal.

INTERJÚ: HEGYI GYÖRGY
FOTÓ: NAGYILLÉS SZILÁRD (DAL+SZERZŐ)

 


WOLF PÉTER
Az 1947-ben, Budapesten született zeneszerző soha nem ragadt meg egyetlen műfajnál, egyetlen stílusnál. A ’60-as évek második felében, a ’70-es években, a magyar táncdal fénykorában, érthetően ez a műfaj vonzotta és ragadta magával. Ebben aratta első szerzői sikereit, vagy másfél évtizedig ez volt fő terepe. De közben élt a Magyar Rádió Szimfonikus Könnyűzenei Rovata nyújtotta lehetőséggel, és elkezdett szimfonikus zenekari darabokat is komponálni. Majd egyre több tévé- és filmzene, megszámlálhatatlan hangszerelés, átdolgozás (pl. a Liszt Ferenc Kamarazenekar számára Liszt-átiratok, valamint Isaac Stern számára a Kreisler című CD) született. Az utóbbi két évtizedben végképp eltávolodott a pop világától és alkotói érdeklődése „komolyabb” műfajok felé fordult. Ennek következménye egy balettzene, egy sor versenymű, egy 24 darabos zongoraciklus stb.

LEGISMERTEBB TÁNCDALAI:
MOST KÉNE ABBAHAGYNI, SZIKLAÖKLŰ JOE,
BÚS SZÍVBŐL ÉNEKELNI, KÖNNYŰ, MINT AZ 1X1, VÁRJ, ELSÖPRI A SZÉL

FÉNYES SZABOLCS-DÍJ (1995)
PRO URBE SZENTENDRE (2001)
ERKEL-DÍJ (2005)
ARTISJUS-ÉLETMŰDÍJ (2018)

Az interjú eredetileg a Dal+Szerző magazin 2018/01. számában jelent meg.



Categories: Dalszerzőkről

Tags: , , , ,

Leave a Reply

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.