Hogy lehet, hogy a szerzők kimaradnak a Spotify-pénzesőből?

“Valami monumentális dolog történik, amiről senki nem beszél” – kezdi elemzését a Music Business Worldwide szerzője, Tim Ingham, aki később egyértelművé teszi, hogy ez a monumentális dolog: botrány. A zeneipari sajtó – blogunk is – sokat írt arról, hogy a major kiadók a Spotify jogosításakor tulajdonrészt kaptak, ami a svéd cég tőzsdére lépésekor komoly érték lett, és vállalták azt, hogy a nyereségből (bár nem közvetlen felhasználás nyomán keletkezett) juttatnak a hozzájuk szerződött előadóknak, és az általuk terjesztett független kiadóknak.

A “pénzesőből” – aminek csak az előaóknak járó része akár 400-420 millió dollár, vagyis kb. 100 milliárd forint is lehet – azonban teljesen kimaradnak a szerzők. Ugyanis a major kiadók megfelelői, a legnagyobb zeneműkiadók a jogosítási tárgyalásokon nem kaptak tulajdonrészt a Spotify-ból. Így nem is keletkezett olyan nyereségük, amit most megoszthatnának a szerzőkkel.

Ki tehet erről? A MBW szerint ez egy olyan fajta botrány, aminél nem lehet egyértelmű felelőst megnevezni.

Egyrészt a legnagyobb zeneműkiadók ugyanazoknak a multicégeknek a részei, mint a major kiadók. (Pontosabban a Universal Music Publishing és a Warner/Chappell igen, a Sony/ATV a tárgyalások idején felerészt magánkézben volt: közismerten Michael Jacksonéban.) Márpedig a kiadók jellemzően olyan szerződéseket kötnek az előadókkal, amiből a cégek nagyobb arányú profitot szereznek, mint amekkorát egy tipikus zeneműkiadói szerződésekből kap a cég. Így az üzleti logika azt diktálta, hogy inkább az előbbiek számára próbáljanak nagy tulajdonrészt szerezni (összesítve a majorok 18%-ot kaptak).

Másrészt a Spotify-t is lehetne hibáztatni, de itt talán lehet a naivitásra hivatkozni: “nem ez volt az első, és nem ez lesz az utolsó zöldfülű startup, ami gyorsan tárgyalásokba kezdett a majorökkel, de a zeneműkiadók csak később jutottak eszébe” – írja Tim Ingham. Nem idézi ugyan, de a New Yorker 2014-es, azóta is gyakran hivatkozott cikkében a Spotify egyik vezető alkalmazottja azt mondja az alapítóról: “Daniel Ek azt gondolta, hogy csak leugrik a sarki boltba Stockholmban, és lekap a polcról egy globális jogosítást” – vagyis a zeneipart annyira nem ismerték, hogy finoman szólva nem számítottak arra, hogy milyen összetett és hosszadalmas egy ilyen folyamat.

A MBW szerint egy egységes közös jogkezelő is talán kikényszeríthetett volna egy előnyösebb, tulajdonrésszel járó megállapodást a szerzők részére, ám az egyes országok nemzeti jogkezelői, illetve az Egyesült Államokban az egymással versengő jogkezelők már nem voltak ilyen helyzetben.

Így jöhetett létre az a “történelmi léptékű igazságtalanság”, hogy a szerzők kimaradnak a “pénzesőből” – miközben nyilvánvaló, hogy nélkülük nem lenne semmi abból a tartalomból, ami a Spotify.-t értékes céggé tette. Mi több, a cikk idéz egy felmérést a szerzők hozzájárulásának “kvantifikálásáról”: a megkérdezettek 77%-a azt válaszolta arra, hogy miért hallgat meg (streamel) egy adott számot, hogy “mert jó a dal” – és 13% mondta azt, hogy “mert tetszik az előadás”. Ehhez képest a stream bevételekből nagyjából pont fordított arányban részesülnek a szerzők és az előadók; és mint láttuk, van, ahol előbbiek semmit nem kapnak.

spotify artist credit

A Spotify idén februárban jelentette be, hogy megjeleníthetővé teszi a dalok szerzőit, vagyis a mögöttük álló “titkos zseniket”



Kategóriák:Hírek

Címkék:, , , ,

Hozzászólás

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..

%d blogger ezt szereti: